Az utolsó szó joga

A temetés után alig két órával álltak az ajtóm előtt. Gábor, a volt férjem, és az új felesége, Dóra. Még a gyászruhájuk is újszagú volt, annyira siettek. A nappalimban, ahol apám fotója mellett még égett a mécses, Dóra körbepillantott, mint aki már méri fel a függönyöket.

— Na, Klári — kezdte, és a hangja olyan éles volt, mint a tört üveg. — Remélem, nem sok cuccod van. A hétvégén jön a költöztető. Gondolom, sejted, hogy a végrendelet felolvasása után ez a ház már a miénk lesz János bácsi után.

Gábor a háttérben állt, kezét a zsebébe mélyesztve, és a parkettát bámulta. Meg sem mukkant.

— Már alig várjuk — folytatta Dóra, és ekkor elmosolyodott. Az a bizonyos, hideg, diadalittas mosoly. — Tudod, a férjem és én *már hónapokkal ezelőtt* pontosan tisztáztuk Jánossal, hogy ez így lesz.

Hónapokkal ezelőtt. A szó belém mart, mint egy fullánk. Aput hónapokkal ezelőtt már a hospice-ban kezelték. Morfiumcseppek, oxigénpalack. Hetek óta egy értelmes mondatot nem tudott kinyögni, nemhogy végrendeletet módosítani velük. Hacsak nem… még régebben. De akkor miért ez a színjáték?

Felhívtam dr. Kovácsot, a családi ügyvédünket. A nő kevesebb mint húsz perc alatt Szeged másik végéből a házunknál volt. Belépett, és félrehúzódtunk a konyhába, ahol a lefolyó alatt álltunk, nehogy meghallják.

— Van itt valami, doktornő. Dóra úgy beszélt a végrendeletről, mintha látta volna — suttogtam, miközben a kezemben remegett az apám régi, csorba bögréje. — Azt mondta, ők *már hónapokkal ezelőtt* rendezték apuval. De hát az lehetetlen. Akkor már…

Dr. Kovács levette vékony keretes szemüvegét, és lassan megtörölte a szélét.

— Csak egyetlen dolog nyugtalanít, Klárika — mondta. — Az, hogy valaki pontosan tudja, mi áll egy lezárt végrendeletben. És ez a valaki nem én vagyok.

Aznap este, amikor Gáborék elmentek, felhívtam a bátyámat, Balázst. Csend volt a vonalban, majd egy halk, recsegő sóhaj.

— Klári… én is hallottam ezt-azt. Ne haragudj. Nekem szükségem volt a pénzre. Gábor és Dóra találtak rám… kölcsönt ígértek, ha támogatom őket.

Szóval Balázs is benne volt. A saját testvérem. Ezen a ponton a gyász, a düh és a csalódottság akkora gombóccá állt össze a torkomban, hogy azt hittem, megfulladok. Apám mindig azt mondta: a család olyan, mint egy öreg diófa, kívülről kemény, de belül bármikor szétrepedhet, ha a férgek megtalálják.

Másnap a közjegyzői iroda, a Honvéd téren, olyan fojtogató csendben várt minket, mint egy koporsó. Balázs a sarokban ült, és egyetlen pillantást sem mert felém küldeni. Gábor Dóra kezét fogta, az asszony pedig úgy nézett rám, mint aki már a bútorok színét választja.

A közjegyző, egy idős, pápaszemes férfi, felbontotta a borítékot.

— Tekintettel az örökhagyó végakaratára, a Szeged, Rókusi út 14. szám alatti ingatlan, továbbá a hozzá tartozó telek kizárólagos tulajdonjogát Nagy Klára szerzi meg — olvasta monoton hangon.

Láttam, ahogy Dóra arcáról egy tizedmásodperc alatt fagy le a vigyor. Olyan volt, mintha egy maszkot tépnének le. Gábor a homlokát ráncolta, nem értette.

— Várjunk csak! — csattant fel Dóra, és felpattant. — Ez tévedés! Volt másik végrendelet is! Tudjuk, hogy volt! Az öreg megígérte…

Dr. Kovács ekkor elővett a táskájából egy másik, pecsétes borítékot. Odacsúsztatta a közjegyző elé.

— Ezt pedig Nagy János úr helyezte letétbe nálam két hónappal a halála előtt — mondta csendesen. — Azzal az instrukcióval, hogy csak akkor nyissák fel, ha valaki vitatja az elsőt.

A közjegyző feltépte a borítékot. Egy összehajtogatott, halványkék levélpapír volt benne, apám reszketeg, de összetéveszthetetlenül határozott betűivel.

*„Ha ezt a levelet olvassák, akkor beigazolódott, amitől féltem.”*

*„Gábor aznap ásta alá a családomat, amikor hátat fordított a lányomnak. Hogy most megpróbálja megszerezni azt, amiért én egy életen át dolgoztam, az csak azt bizonyítja, hogy semmit sem változott.”*

*„A lányom, Klára, volt az egyetlen, aki minden egyes nap mellettem ült a kórházban. Aki a görcsös ujjaim közé csúsztatta a rózsafüzért. Aki nem a pénzemet akarta, hanem engem. Övé a ház, és örökké az is marad. Nincs alku. Nincs osztozkodás.”*

Az utolsó mondat előtt apám még odabiggyesztett egy személyes sort Gáborhoz, amitől a férfi arca hamuszürkére vált:

*„És remélem, az az asszony, aki miatt tönkretetted a családod, megérte. Mert most már együtt nézhetitek, ahogy mások élvezik, amit ti soha nem kaptok meg.”*

A szoba megfagyott. Dóra szája nyitva volt, de hang nem jött ki rajta. Aztán lassan, fenyegetően Gábor felé fordult, mint egy ragadozó, aki rájött, hogy a társa csapdába csalta.

— Te idióta — sziszegte olyan hangerővel, amit nem neked szántak, de pont elég hangos volt, hogy mind halljuk. — Azt mondtad, a te nevedre íratja! Azt hazudtad, elintézted!

Gábor hátrált egy lépést, és a nyakkendőjét kezdte lazítani, mintha az fojtogatná.

— Dóra, kérlek, én is úgy tudtam… Balázs esküdött rá…

— Balázs? — Dóra felröhögött, és ebben a nevetésben szemernyi öröm sem volt. — Az a szerencsétlen testvér, aki hárommillió forintért eladná a veséjét is? Őt hallgattad?

Balázs felpattant, de megtorpant, mint akit pofon vágtak. Mindenki őt bámulta. A keze ökölbe szorult, de nem mert senkire sem ránézni. Csak állt ott, a család árulójaként, aki most a másik oldal szemében is szemet lett.

Dóra az ujjáról lerántotta a karikagyűrűt, és teljes erőből Gábor mellkasához vágta. A gyűrű megcsillant a neonfényben, és tompa koppanással hullott a padlóra.

— Most már se ház, se pénz, se férj — mondta, és a hangja jéghideg volt. — Egy lúzerrel terveztem. Sosem voltál képes semmit sem elintézni. Még egy haldokló öreget sem tudtál átverni.

Sarkon fordult, és kiviharzott az irodából. A tűsarkúja kopogása úgy visszhangzott a lépcsőházban, mint a távozó életé.

Gábor ott maradt egyedül, a közjegyző előtt állva, akinek az asztalán a gyűrű feküdt, mint egy kihűlt, használhatatlanná vált bizonyíték. A férfi lehajolt érte, de a keze úgy remegett, hogy másodjára sikerült csak felvennie.

— Klári… — nyögte ki rekedten. — Én… ezt nem így akartam. A hiteleim… Dóra fenyegetett, hogy elhagy…

Ránéztem. Erre az emberre, aki valaha a férjem volt. Akivel közös karácsonyfát állítottunk, akivel a Balatonnál nyaraltunk. Már semmit nem éreztem. Csak egyfajta tompa, fásult ürességet. Apám szavai csengtek a fülemben: *Ő egyedül ült a kórházban.*

— Apám nem a pénzét védte azzal a levéllel, Gábor — mondtam, és a hangom szinte suttogás volt. — Hanem engem. Tőled.

Hátat fordítottam neki, és kisétáltam a tavaszi napsütésbe. Dr. Kovács utánam jött, és egy szó nélkül a vállamra tette a kezét. Mögöttünk Balázs szólongatott, de nem fordultam meg. Egy napon talán. De nem ma.

Három héttel később a kertben ültem. Apám rózsái, amiket olyan féltő gonddal nevelt, éppen bimbóztak. A kezemben egy kerti olló, előttem egy vödör víz. Vágtam egy halványrózsaszín virágot, és óvatosan beletettem egy kisebb vázába. Bevittem a nappaliba, és letettem apám fotója mellé, a mécses elé.

A láng kicsit megrebbent, mintha rám kacsintott volna.

A kaputelefon még sokáig néma maradt.