Meghatározom a párbeszéd hangját: a második résztvevő szemszögéből, azaz az egyik vejeként mesélem el a történetet, aki kívülről, saját bőrén tapasztalta meg az após és a lányok viszonyát, majd az építkezést.

Nyolc sógornőm és a kunhalmi ház, amit magam sem hittem el

Harminckét éves koromban házasodtam be a Farkas családba, és az első karácsonyi vacsorán rájöttem, hogy nyolc nővel egy asztalnál ülni nehezebb, mint bármilyen katonai kiképzés. Engem Kovács Bencének hívnak, autószerelő vagyok Kunhalmon, egy hétezres kisvárosban a Hortobágy szélén, és a feleségem, Orsolya, a hét lány közül a hetedik volt — vagy a nyolcadik, sosem tudtam pontosan megjegyezni a sorrendet, mert ők maguk is folyton vitatkoztak rajta.

Az apósomat, Farkas Istvánt először a saját udvarán láttam, amint egy szarufát méricskélt egy rozsdás mérőléccel, és rám sem nézett, amikor bemutatkoztam.

— Szóval te vagy az, aki elviszi Orsolyát a Balatonhoz.

— Igen, uram. Ott dolgozunk mind a ketten, az üdülőben.

— Aha — bólintott egyet, aztán visszafordult a gerendához.

Ennyi volt az egész beszélgetésünk vagy két évig. Nem volt barátságtalan, csak zárkózott, mint egy olyan ember, aki egész életében arra várt, hogy legyen kinek átadnia valamit, és soha nem lett. A felesége, Anna asszony főzött nekünk, ő pedig kint ült a tornácon, cigarettázott, és bámulta azt a hatalmas, öreg házat, amit saját kezűleg ácsolt még a hatvanas években.

Orsolya sokszor mesélte, milyen volt gyereknek lenni ott: nyolc lány egy fedél alatt, folyton kiabálás, hajcsavarók reggelente a fürdőszoba előtt sorban állva, és az apjuk, aki minden este hazajött a műhelyből, faforgáccsal a hajában, és úgy ölelte át őket, mintha bocsánatot kérne valamiért, amit ő maga sem tudott megnevezni. A faluban — mert Farkasék eredetileg nem is Kunhalmon laktak, hanem egy tíz kilométerre fekvő kis településen, Tiszaladányban — a férfiak sokáig ugratták emiatt. Én ezt csak hallomásból ismertem, Orsolya mesélte, hogy az apja sosem szólt vissza, csak hallgatott, és ez a hallgatás nehezebb volt, mint bármilyen csúfolódás.

Amikor Anna asszony meghalt — ebéd után lefeküdt szunyókálni, és többé nem kelt fel —, engem is odahívtak a temetésre. Ott álltam a nyolc sógornőmmel és azok férjeivel a tiszaladányi temetőben, és néztem, ahogy az após egyedül áll a sír szélén, kalapját a kezében gyűrögetve. Utána mindannyian bementünk a régi házba, teáztunk, és Vera — a legidősebb, aki egy általános iskola igazgatója lett — felvetette, hogy az após költözzön valamelyikükhöz. István bácsi felemelte a kezét, mint aki parancsot ad, és annyit mondott: innen nem megy sehova.

Két évvel később, amikor már hetvenöt éves volt, a szomszédasszony talált rá a tornácon, majdnem egy órán át feküdt ott egyedül, mire észrevették. Ekkor hívott össze minket Orsolya telefonon egy közös beszélgetésre — mind a nyolc lányt és a férjeiket egyszerre, egy hangfelvételes csoporthívásban, mert volt, aki Debrecenben élt, volt, aki Miskolcon, volt, aki a Balatonnál, mint mi.

Azt hittem, arról fog szólni a hívás, hogy végre valamelyik testvér magához veszi az öreget. Ehelyett Nóra, aki főnővér volt a debreceni klinikai kórházban, azt mondta:

— Építünk neki egy új házat. A régi már összedől alatta.

Én ott ültem a konyhaasztalunknál Balatonfüreden, a telefont a fülemhez szorítva, és arra gondoltam: ebből semmi nem lesz. Nyolc nő, egy csomó pénz, amit sosem fognak tudni összerakni, és egy csomó férj, köztük én, akik fogalmunk sincs az ácsmunkáról.

Tévedtem.

Szeptember végén, amikor learattuk a szőlőt a kertünkben — ez volt az egyetlen dolog, amiben Orsolya és én kiegyeztünk, hogy nem viszünk magunkkal semmit a nagy közös munkára, csak egy üveg házi bort az após kedvéért —, elindultunk Tiszaladányba. Egy pótkocsis kamion már ott állt az udvar előtt, tele deszkával és gerendával, amit — mint kiderült — Lujza szervezett meg, mert az ő üzlete építőanyag-kereskedéssel is foglalkozott, és beszállítói áron kapta az egészet.

István bácsi kiállt a tornácra, és azt hittem, dühös lesz. Ehelyett csak annyit kérdezett:

— Ti meg mit találtatok ki?

Vera elmagyarázta: összeadták a pénzüket. Ki mennyit tudott. Gabi és Tímea, az ikrek, mindketten bankban dolgoztak Miskolcon, és ők vitték a hitel-és papírmunkát. Katalin, aki a művelődési házban dolgozott, hozta a kalákát — vagyis felhívta a régi osztálytársait, akik valaha kőművesek vagy ácsok lettek, és megkérte őket, jöjjenek el egy hétvégére segíteni, csak egy jó ebédért cserébe. Zsófia, a legkisebb, aki már Budapesten dolgozott divattervezőként, meglepő módon ő tervezte meg az új ház alaprajzát egy építész baráttal — akadálymentes bejárat, egyszintes elrendezés, hogy István bácsinak ne kelljen lépcsőznie.

Én magam sem gondoltam volna, hogy egy autószerelőnek bármi hasznát veszik egy ilyen munkán, de kiderült, hogy a motorfűrészt és a betonkeverőt is meg kell szerelni időnként, úgyhogy három hétig minden hétvégén ott dolgoztam a sógoraimmal.

A munka hat hónapig tartott. István bácsi eleinte csak állt az udvar szélén, karba tett kézzel, és nézte, ahogy az alapot ássuk. Aztán egy nap — emlékszem, épp havazott, november eleje volt, és a rádióban a helyi állomás karácsonyi dalokat kezdett játszani már akkor — odajött, fogott egy gyalut, és megmutatta az egyik vejemnek, hogyan kell egy gerendát rendesen lecsiszolni. Attól a naptól kezdve minden hétvégén ott volt velünk, irányított, javított, és néha, amikor azt hitte, senki nem figyel, megtörölte a szemét a kabátujjával.

A ház elkészült márciusra. Egyszintes, világos, nagy ablakos épület, a régi ház helyén — azt korábban lebontották, de a régi gerendákból, amiket még István bácsi épített be fiatalon, megtartottak néhányat, és beépítették az új tornác oszlopaiba. Ezt Vera javasolta, mondván, apjuk ne egy idegen házba költözzön, hanem olyanba, amiben a régi is benne él.

Az átadás napján mind a nyolc lány és mi, vejek, ott álltunk az udvaron. István bácsi a küszöbön állt, kezében egy vadonatúj kulcscsomó, amit Zsófia adott át neki egy kis bőrtokban.

— Ez a te házad, apa — mondta Vera. — A tiéd, teljesen. Nem osztozunk rajta, nem visszük el tőled. Csak azt akartuk, hogy ne dőljön rád.

István bácsi nem mondott semmit. Csak bement, végigsétált a szobákon, megállt a hálószoba ablakánál, ami pontosan arra nézett, ahol régen a régi ház udvara volt, ahol Anna asszony a padon ült mellette esténként. Aztán kijött, leült az új tornác lépcsőjére — ugyanoda, ahová régen is szokott, csak most egy szint, nem lépcső magasban —, és azt mondta:

— Nyolc lányom van. Egyetlen fiam sem.

Csend lett. Én ott álltam Orsolya mellett, és nem tudtam, mire számítsunk.

— És mégis — folytatta —, ti építettétek fel ezt a házat. Ti nyolcan. Meg a férjeitek. Ötvenkét éve várok valakire, aki majd folytatja, amit én kezdtem. Ti folytattátok. Csak nem úgy, ahogy vártam.

Aznap este az egész család bent ült az új nagyszobában, a kandalló előtt — Zsófia ragaszkodott hozzá, hogy legyen kandalló, mert azt mondta, az apjuk mindig szerette a tüzet nézni. István bácsi elővette a régi, kopott gyalut, amivel fiatal korában dolgozott, és odaadta Lujza fiának, a tizenhat éves Ákosnak, aki suttyomban mindig azt mondta, ő szeretne asztalos lenni.

— Ez most a tiéd — mondta neki. — Vigyázz rá.

Két évvel később, amikor meglátogattuk, István bácsi nyolcvanegy évesen még mindig ott élt egyedül abban a házban, amit a lányai építettek neki. A kertben, amit Katalin ültetett be neki, öreg diófák nőttek, és a tornácon egy tábla állt, amit Gabi rendelt egy miskolci kőfaragótól: „Farkas István háza — épült 2023-ban, nyolc kéz munkájával, amit ő tanított meg dolgozni."

A régi telekkönyvi bejegyzést, ami még a régi házra szólt, Vera intézte el a helyi földhivatalban: az új ingatlant mind a nyolc lány nevére íratták be egyenlő tulajdoni hányadban, István bácsi haszonélvezeti jogával, élete végéig. Amikor ezt elmondta neki, István bácsi csak annyit mondott: — Akkor most már tényleg nyolc gazdája van ennek a háznak. — És először láttam úgy nevetni, mint aki tényleg megkönnyebbült.