Harminchárom éve várt rám egy üres óraterem Debrecenben

Az ablak felől beszűrődő október végi fény sárgán csillant a mikroszkópok fém talpán. Harminchárom évig tanítottam kémiát ugyanabban a gimnáziumban, a Csokonai utcai épület emeleti tantermében, és most, nyolcvankét évesen, egy kardiológiai szakrendelő váróján ültem, a kezemben egy ócska, repedt bőrtáska, benne a TAJ-kártyám és egy üveg tabletta.

A nevem Margit Veronika. A férjem négy éve halt meg, a lányom Szegeden él, két gyereke mellett nincs ideje mindennap telefonálni. A nyugdíjamból kijön a lakbér és a gyógyszer, de nem sokkal több. Amikor a háziorvosom beutalt a szívklinikára, azt mondtam neki, hogy nem fontos, hogy várhatok. Nem igaz volt. Féltem.

A rendelő ajtaja kinyílt, és egy fiatal nő lépett ki, fehér köpenyben, dossziéval a kezében. Rögtön megismertem az arcát, bár tizenöt éve nem láttam. Zsófi. A csendes lány a hátsó sorból, akinek minden kedden és csütörtökön este hetet adtam ingyen a Boltzmann-egyenletből és a mólszámításból, mert az apja ki akarta venni az iskolából, hogy a piacon segítsen neki húst mérni.

Nem szóltam semmit. Nem akartam, hogy egy öreg, szegény nyugdíjas tanárnő szánalmával terheljem. Leültem a székre, ahova mutatott, és hagytam, hogy sima orvosi kérdéseket tegyen fel: fáj-e a bal karja, mióta szédül, mit evett reggel.

Aztán megfordította a kartont, hogy beírja a nevem, és elhallgatott.

A toll kicsúszott az ujjai közül, és az asztalra gurult.

Felnézett rám, és percekig nem szólt se ő, se én.

— Veronika néni? Tanárnő?

Nem tudtam megszólalni, csak a táskám fülét szorítottam.

Évekig elképzeltem, milyen lenne, ha egy régi diákommal találkoznék az utcán, egy boltban, egy esküvőn. Sosem gondoltam volna, hogy egy kardiológián talál meg, beteg szívvel és egy repedt táskával az ölemben.

Zsófi felállt, kikerülte az asztalt, és leült elém, nem bánva, hogy a fehér köpenye a hideg linóleumhoz ér. Megfogta a kezem.

— Miért nem mondta? Miért hagyta, hogy egy közönséges páciensnek higgyem?

— Mert azt akartam, hogy úgy maradjak meg benned, mint a régi tanárnőd. Nem mint egy öregasszony, aki a buszjegyre számolja az aprót, mielőtt orvoshoz megy.

— Ha maga nem lett volna, én sosem jutottam volna el ide. Tudja, mi lett volna belőlem? A Csarnok téri piacon mérném a kolbászt tizenöt éve.

Emlékezett az apjára, aki egy délután kiabálva állt az iskola kapujában, azt mondva, hogy a lánynak kenyeret kell keresnie, nem képleteket tanulnia. Elmentem hozzájuk a Nyár utcai házba, és megkértem, adjon esélyt a lányának. Sosem tudtam meg, hogy a szavaim győzték meg, vagy csak elfáradt a vitában.

— Azután, hogy maga elment onnan, apám soha többé nem mondta, hogy ki kell vennie az iskolából — mondta Zsófi, és az ujjai még most is ott maradtak az enyémeken. — Esténként a laborban tartott, amíg be nem zárt a suli, mert otthon nem volt hol tanulnom, hét testvér között egy konyhaasztalnál.

Zsófi megtörölte a szemét, és visszaült az asztalhoz, immár orvosi hangon, de a keze még remegett, amikor felírt valamit a kartonra.

— Veronika tanárnő mostantól az első helyen van nálam. Minden vizsgálatot itt, a klinikán csinálunk meg, feleslegesen sehova nem kell mennie. Minden időpont előtt felhívom telefonon.

Mielőtt kimentem volna, kivettem a táskámból egy fehér borítékot, amiben háromezer forint volt, amit a nyugdíjamból félretettem, hogy legalább a vérvétel díját fedezze. Égett az arcom, amikor az asztalra tettem — mintha ezzel bevallanám, mennyire szegény vagyok, és mennyire nem akarom, hogy ő lássa. Zsófi azonnal rátette a tenyerét a borítékra, és visszalökte felém.

— Ha ezt a pénzt itt hagyja, megbánt engem. Amikor diák voltam, maga minden este ott maradt velem a laborban, pedig fáradt volt, pedig nem kapott érte semmit. Hagyja, hogy most én adjak vissza valamit abból, amit kaptam.

Visszatettem a borítékot a táskámba, de a kezem még sokáig nem nyugodott meg.

Két hét múlva megvolt minden vizsgálat: EKG, laborvizsgálatok, echokardiográfia. Zsófi minden alkalommal felhívott, hogy emlékeztessen, elmondja az eredményt, megkérdezze, bevettem-e a tablettát, ettem-e, nem fáztam-e a lakásban.

A harmadik hét elején bejött az eredménnyel, és a hangja most nem volt olyan könnyed, mint eddig. Egy szűkület volt a koszorúérben, amihez stent kellett. Megkérdeztem, veszélyes-e a beavatkozás, és ő egy pillanatra nem válaszolt, csak a dossziéba nézett, mielőtt azt mondta, hogy nem a klinika ügyintézőjén keresztül intézi az időpontot, hanem személyesen beszél a sebésszel, Fodor doktorral, akivel az egyetemen együtt járt. Két nap múlva már bent is voltam a beavatkozásra, holott máskor hónapokat kellett volna várni.

A beavatkozás reggelén, mielőtt elaltattak, Zsófi odahajolt hozzám, és azt mondta, hogy ott lesz, amikor felébredek. Nem tudtam, hiszek-e neki, vagy csak azt mondja, amit egy orvosnak mondania kell.

De ott volt. A szemem kinyitásakor az első, amit láttam, a köpenye volt, és a kávés bögréje a kezében.

A felépülés alatt minden délután benézett hozzám, néhány percre, mintha csak egy kollégájához jönne beszélgetni.

Egy délután, amikor már hazaengedtek, és a fia jött el a kórházi kocsival, hogy hazavigyen, Zsófi lekísért a parkolóig. Megállt, és azt mondta:

— Tudja, mit csinálok most? Kiveszem a telefonszámát a rendszerből, és beírom a saját mobilomba. Nem mint páciens. Mint a tanárnőm.

Most, három hónappal a műtét után, minden hónap elsején csöngetnek a Bocskai utcai lakásom ajtaján. Zsófi leteszi a vérnyomásmérőt a konyhaasztalra, mellé egy szatyor élelmiszert, amit próbálok visszanyomni a kezébe, ő pedig minden alkalommal egyetlen mozdulattal visszateszi az asztalra, és leül velem szemben, amíg a mandzsetta be nem szorul a karomon.

A múlt héten megkérdeztem, miért teszi ezt, mikor neki is két gyereke van, és alig van ideje.

Nem nézett rám, csak a vérnyomásmérő számait figyelte, és azt mondta:

— Mert ha most elmegyek, és nem jövök vissza jövő hónapban, azt fogja hinni, hogy ez is olyan volt, mint a háromezer forint a borítékban. Hogy le lehet zárni egy számlát.

Aztán letette a karomról a mandzsettát, és feltette a vizesüveget az asztalra, pontosan a tabletta mellé.