A fél nyugdíj, amit a menyem már elköltött fejben

Nagy Ilona vagyok, hatvankilenc éves, és Debrecenben élek, a Nagyerdő szélén álló kis házban, ahol a fiamat, Gábort felneveltem. A férjem tizenegy éve halt meg, és azóta a csütörtök lett a hetem tengelye: reggel kimegyek a Csapó utcai piacra, megveszem a szokásosat — friss pisztrángot, mandarint, azt a fajta kekszet, amit a kisunokám, Bence annyira szeret —, majd délután átmegyek Gáborhoz, segítek Bencének és a kishúgának, Zsófinak a házi feladatban, amíg a fiam és a felesége, Dóra haza nem ér a munkából.

Két éve Gábor elvesztette az állását egy debreceni gyárban, ahol tizenhat évet dolgozott. Volt utána futármunka a saját Dacia Dusterjével, meg valami biztosításügynöki próbálkozás, de semmi sem állt össze, és a számok sosem jöttek ki a hónap végén. Egy este, anélkül, hogy kértek volna, bejelentettem, hogy havonta adok nekik egy összeget, a gyerekek iskolai kiadásaira. Száznegyvenezer forintot, pontosan a felét annak, amit nyugdíjként kapok. Nekem csak annyi maradt, amennyi szigorúan szükséges volt, de azt gondoltam — minek nekem az egész, ha segíthetek vele.

Pár héttel ezelőtt Dóra elkezdett arról beszélni, hogy „rendbe kellene tenni mindent". Azt mondta, mivel egyedül vagyok, és a ház egyszer úgyis Gáboré lesz, praktikusabb lenne már most ajándékozási szerződést csinálni, amíg élek, hogy később ne legyen gond az örökléssel, a papírokkal, az illetékkel. Nagyon melegen mondta ezt, megfogva a kezem. „Neked is jobb lesz így, Ilonka, nem kell majd semmivel foglalkoznod." Én, aki a jogi papírokhoz nem igazán értek, beleegyeztem. Hétfőre already le is volt egyeztetve a találkozó az ügyvédnél.

Ezen a csütörtökön úgy mentem, mint mindig, a piaci szatyorral a kezemben — pisztráng, mandarin, Bence kekszei. Becsengettem volna, de az ajtó résnyire nyitva volt, ahogy néha szokott lenni, amikor a gyerekek ki-be rohangálnak. Odabent Dóra hangosan telefonált. Megálltam a küszöbön a kulccsal a kezemben, mert megismertem a nevet, amit mondott — Aranka, a húga.

— …mondom, Aranka, bírd még ki egy kicsit, na. Hétfőn aláírja a papírokat, és a ház a miénk lesz. Ha már a nevünkön lesz, nem kell majd ez a színjáték minden csütörtöki vasárnapi ebéddel és a kedveskedéssel. És ami azt a nyugdíjat illeti, majd meglátjuk, de szerintem akkor már annyira sem lesz rá szükségünk, ha ez egyszer el van intézve…

Ott álltam a küszöbön, a szatyorral a kezemben, és semmi nem mozdult bennem. Még a szívem sem, úgy tűnt. „Színjáték." A csütörtökök, Bence keksze, Zsófi házi feladata, a vasárnapi ebédek. Színjáték.

Lassan lementem a lépcsőn, anélkül, hogy becsengettem volna. Nem tudom, mennyi ideig ültem a ház előtti padon, a szatyorral magam mellett, nézve, hogy a gyerekek focizni a parkolóban. Aztán hazamentem. Felhívtam az ügyvédi irodát — még dolgoztak, fél hat volt —, és azt mondtam, hogy lemondom a hétfői találkozót, hogy meggondoltam magam, további magyarázat nélkül. Aztán megnyitottam a bankolás alkalmazást, és töröltem az állandó átutalást Gábornak. Mindez kevesebb mint tíz percet vett igénybe.

Este kilenckor csörgött a telefon. Gábor volt, azzal az idegeskedő hangjával, amit akkor szokott használni, amikor valami balul sült el.

— Anya, hívott az ügyvéd, azt mondja, lemondtad a találkozót… mi történt? Jól vagy?

— Jól vagyok, Gábor. Meggondoltam magam a házzal kapcsolatban.

— De miért? Azt mondtad, hogy…

És akkor, hang nélkül felemelni, anélkül, hogy kiabáltam volna, elmondtam, mit hallottam. Szóról szóra. „Színjáték." „Annyira nem lesz rá szükségünk." Hosszú csend lett a vonal végén. Hallottam, hogy a háttérben Dóra kérdezi, mi történt, aztán a hangját, egyre közelebb a telefonhoz, megtörve:

— Ilonka… Istenem, Ilonka, nagyon sajnálom, el sem tudod képzelni, mennyire sajnálom, hülyeség volt, amit mondtam, nem gondoltam át, nem akartam ezt mondani, tényleg nem…

Gábor is bocsánatot kért, egymás szavába vágva mindketten. Hogy szeretnek engem, hogy a gyerekek bálványoznak, hogy Dóra nem gondolta komolyan. Azt mondtam, nincs semmi baj, hogy ma estére nem kérek magyarázatot, hogy majd beszélünk máskor. És letettem a telefont.

Nem tudom, hülyeség volt-e, ahogy Dóra mondja, vagy valóban ezt gondolják, amikor nem hiszik, hogy hallom őket. Valószínűleg mindkettő egy kicsit.

A ház kérdése lezárva — azt nem írom alá, az biztos. Az átutalást töröltem, legalábbis egyelőre. Egyet tudok: jövő csütörtökön is kimegyek a piacra, megveszem a pisztrángot és a mandarint, és Bence kekszeit. Mert a gyerekektől semmit nem veszek el. De nem tudom, milyen arccal fogok ülni majd az asztalnál.

Három nap telt el a telefonhívás óta. Gábor péntek este egyedül jött át, Dóra és a gyerekek nélkül. Az asztalnál ültünk, ugyanannál a konyhaasztalnál, ahol kiskorában a leckét írta, és azt mondta, hogy ő maga is megrémült attól, amit hallott — nem csak Dóra szavaitól, hanem attól, hogy tizenegy éve él úgy, hogy soha nem kérdezte meg, nekem mire van szükségem, csak azt várta, mit kap.

Nem kiabáltam vele, nem is volt rá szükség. Előhoztam egy barna irattartót az asztalra — azt, amiben a házra vonatkozó papírok voltak, a tulajdoni lap, a régi adásvételi szerződés a férjemmel még az ő idejéből. Kinyitottam, és megmutattam neki, hogy nincs benne semmi aláírt ajándékozási szerződés, csak az eredeti, az én nevemen. Aztán elmondtam neki a döntésemet: a ház marad az én nevemen, ameddig élek, ez nem fog változni, sem hétfőn, sem máskor. A havi száznegyvenezer forintos átutalást nem indítom újra — de nyitok helyette egy elkülönített takarékszámlát, amin Bence és Zsófi iskolai és egyéb szükségleteire félretehetek, amihez ő és Dóra külön nem fér hozzá, csak én döntök róla, mire megy el.

Gábor nem szólt semmit egy darabig, csak nézte az irattartót. Aztán azt mondta, igaza van, és hogy megérti, ha ez időbe telik, mire megint ugyanolyan könnyű lesz csütörtökönként átmennem hozzájuk.

Másnap, szombaton, Dóra is eljött, egyedül, a gyerekek a szomszédnál voltak. Nem kért újra bocsánatot szóban — azt már megtette telefonon —, hanem egy papírt hozott: kikérte a saját munkahelyétől a félállású lehetőséget, hogy ne csak Gábor alkalmi munkáiból éljenek, és ezt akarta, hogy lássam, mielőtt bármi mást mond. Letette elém az asztalra, mellé a barna irattartó mellé.

Nem öleltem meg azonnal, és nem mondtam, hogy minden rendben. Csak annyit mondtam, hogy jövő csütörtökön is kimegyek a piacra a pisztrángért és a mandarinért, és hogy Bence keksze is ott lesz a szatyorban, mert a gyerekeknek ehhez semmi közük. De hogy az irattartó onnantól a konyhaszekrény alsó fiókjában marad, nem a noteszben az éjjeliszekrényemben, ahol eddig volt — mert azt akarom, hogy mindannyian lássák, amikor arra járnak, hogy a ház az enyém, és az is marad, amíg én úgy döntök.