A turistaösvény titka a Bükkben

A Bükk hajnali ködében a saját lépése is idegennek tűnt. Veress Ilona bakancsa alatt reccsent egy száraz gally, és ő megállt, fülelt. A Jávorkút fölötti ösvényen negyed hatkor más volt a csend szokásos reggeli zajánál – valami a kidőlt bükkfa törzse mellett mozdult.

Közelebb hajolt. A száraz ágak kusza csomójában egy nagy, szokatlanul világos sikló küzdött, farkát-fejét egyre jobban belegabalyította a vékony gallyakba. Minél hevesebben rángatta magát, annál szorosabban zárult köré a kelepce.

Ilona ujjai ökölbe szorultak a nadrágja szárán. Tizenöt éve vezetett turistákat ezen az ösvényen, és minden alkalommal elmondta nekik: egy vadon élő állat, még ha ártalmatlannak is tűnik, kiszámíthatatlan lehet, ha fájdalmai vannak. A lába mégsem hátrafelé indult. Néhány másodpercig csak állt, próbálta felmérni, mennyire veszélyes a helyzet.

A kígyó mozdulatai lassan elfogytak, mintha feladta volna a küzdelmet. Ilona letette a hátizsákját a nedves avarra, és előhúzta a kesztyűjét – egy régi, zöld munkáskesztyűt, amit még az erdészeti iskolában kapott, és amit azóta mindig magánál tartott, mert az ösvényen gyakran kellett csalánt vagy szedret arrébb tolnia. Felhúzta, és lépésről lépésre, egyik kezével az ágakat tartva, a másikkal a gallyakat bontva közelített a fatörzshöz.

Hét-nyolc percig dolgozott egy helyben, a térde közben teljesen átnedvesedett az avartól, mire az utolsó csomót is sikerült kioldania. Amikor a sikló teste végre szabaddá vált, egy pillanatra összegömbölyödött a tenyere előtt, mintha felmérné, mi történt vele. Ilona hátrébb lépett, hogy helyet adjon neki.

A kígyó elsiklott a fatörzs alá, be a kidőlt bükk gyökere alatti üregbe. Onnan hallott meg Ilona egy halk, nyöszörgésszerű hangot – mintha valami apró szuszogna odabent. Lehajolt, félrehúzott egy mohás kéregdarabot, és ott, pontosan ott, ahol a sikló eltűnt, megpillantotta a kis, összekuporodott alakot: egy farkaskölyök feküdt a résben, sérült mancsokkal, túl gyenge ahhoz, hogy magától megmozduljon.

Hogy a sikló miért éppen akkor és ott keveredett bele a gallyakba éppen a kölyök fölött – a szagára reagálva, vagy puszta véletlenből ugyanabba a üregbe húzódva –, azt Ilona sosem fogja tudni. Nem is kérdezte senkitől. Előhúzta a telefonját, hívta az erdészeti szolgálatot, aztán másfél órán át ült ott a nedves földön, a kabátját a kölyök alá tolva, halkan beszélve hozzá, amíg meg nem érkezett Pataki Zoltán terepjárója, egy porlepte, karcos oldalú Lada Niva, amivel a vadőr évek óta járta a Bükk legrosszabb útjait.

Zoltán egy pillantással felmérte a helyzetet. – Ezt ismerem – mondta, és már a kölyök mellett térdelt. – Az anyját napokkal ezelőtt ütötte el egy kocsi a 25-ösön, itt Jávorkút közelében. Kerestük a kölyköt, de nem volt nyoma. Azt hittük, elpusztult.

A sérült mancsokat még aznap délután dr. Both Eszter nézte át a miskolci állatkórházban. Huszonkétezer forintot kértek a röntgenért, Ilona fizette ki a saját zsebéből, mert az erdészetnek nem volt rá aznap keretösszege. A kölyök túlélte, de az egyik hátsó lába – Eszter ujja megállt a felvételen a törésvonalnál – valószínűleg soha nem gyógyul vissza teljesen.

Ilona ettől a naptól fogva minden szombaton kijárt a park rehabilitációs telepére, kenyérrel és néha egy darab szalonnával a zsebében a gondozóknak. A kölyök, akinek a Bodza nevet adták, lassan erősödött: először csak állt a mancsán, aztán bicegve pár lépést tett, végül három hónap alatt annyira megerősödött, hogy alkalmassá vált a visszatelepítésre, messze a főúttól, egy védett erdőrészben.

A zöld munkáskesztyű, kirojtosodva, foltosan, ma is ott van Ilona hátizsákjának alsó rekeszében, a szendvicspapír és egy köteg jegyzetfüzet-lap között.

A visszatelepítés napján Ilona a fák közt állt Zoltán mellett. Bodza az erdő szélén állt egy percig, mintha nem hinné el, hogy szabad, aztán a farka egyszer megcsillant a napfényben, és eltűnt a sűrűben.