Őrjöngő hajnali ébresztő

Mária pontban tíz előtt lépett be a rendelőbe, mintha a szomszédból ugrott volna át, csakhogy a szemében annyi kimerültség ült, mint akin átment egy tehervonat. Pedig kívülről semmi nem látszott: tökéletesen vasalt világos blúz, patikai krém illata, és a hajában egy drága csat, amit az ilyen korú asszonyok csak akkor tesznek föl, ha már legalább háromszor meggondolták, hogy egyáltalán elinduljanak otthonról. A kosárból egy vaskos szürke macska figyelte a mozdulatait, miközben Mária letette a műanyag hordozót a vizsgálóasztalra.

– Frida – mutatott be minket egymásnak, mintha a macska is aláírna egy beleegyező nyilatkozatot. – A férjem választotta a nevet, mert szerinte egy ekkora példánynak dacos név jár. Csak hát az éjszakái nem éppen dacosak, hanem inkább… fegyelmezettek.

Ágnes doktornő – én – lehúztam a cipzárt a hordozón, és Frida azonnal a gazdája alkarjára fektette a fejét. Se vicsorgás, se farokcsapkodás. Egy súlyos, sűrű bundájú kandúr, aki úgy nézett körbe a vizsgálóban, mint aki már ezer ilyet látott.

– Két hónapja nem aludtam végig egyetlen éjszakát – mondta Mária, és közben az ujjai automatice megkeresték a macska füle tövét. – Pontban háromnegyed háromkor kezdi. Először csak odakuporodik a párnámra, és a mancsával finoman végigsimít az arcomon. Amikor nem reagálok, erősebben nyom. Aztán a takarómat rángatja. Ha még mindig nem kelek föl, beleteszi a karmait a karomba. Nem véresre, de ahhoz elég erősen, hogy felsikoltsak. És ha az se elég, a pólóm gallérját húzza, amíg ki nem kecmergek az ágyból. Abban a pillanatban, hogy a lábam a nappali szőnyegére ér, Frida összegömbölyödik a párnám helyén, és a következő másodpercben már alszik is.

Megkértem, hogy mesélje el pontosan, hánykor fekszik le, eszik-e éjjel, van-e a lakásban valami új, egy elektromos készülék zúgása, ami zavarhatja a macskát. Mária megrázta a fejét.

– Mindent kipróbáltam. Levettem a faliórát, kihúztam a routert, a telefonom is repülős üzemmódban alszik a fiókban. Nincs huzat, a szomszédok sem zajonganak. A terapeutám szerint a szorongásomtól ébredek, és az állat csak reagál rám. Felírt nyugtatót, de attól meg olyan kábán keltem ki a kanapéra, hogy majdnem eltörtem a lábam. Az egész olyan… mintha Frida direkt ki akarna kergetni a hálószobából.

Ránéztem a macskára. Ő nyugodtan tűrte, hogy meghallgassam a szívét, megtapogassam a hasát, belenézzek a fülébe. A szívverése szabályos volt, a fogai makulátlanok, a súlya pontos, a vizelete tiszta. Egy százszázalékosan egészséges hároméves állat.

Aztán Frida hirtelen kiegyenesedett, és a fejét Mária jobb halántéka felé fordította. Nem bújt oda, inkább úgy meredt a pontra, mintha egy apró bogarat figyelne, ami csak az ő retináján létezik. Mária automatikusan megdörzsölte a halántékát.

– Éjszaka is ezt csinálja – jegyeztem meg inkább magamnak. – Ugyanoda bök, ahol most a keze van?

– A fülem fölött – javított ki az asszony, és félrehúzta a haját. – Itt, látja?

Egy egészen pici, sötétbarna anyajegy ült közvetlenül a hajtőnél, amilyenből fél tucat lehet bárkin. Engem azonban nem az anyajegy formája állított meg, hanem az, hogy Frida most határozott mozdulattal kinyújtotta a mancsát, és óvatosan belehúzott a levegőbe, alig öt centire attól a ponttól. Aztán rám nézett. Nem Máriára – rám. Pontosan úgy, ahogy egy betanított mentőkutya jelzi a keresett szagot.

A torkomban megállt a levegő. Ez a macska nem bolond. És nem a gazdája szorongására reagál. Ez a macska egy jelzést ad, amit hónapok óta próbál az asszony tudomására hozni a sötétben, amikor minden más inger alszik, és a szagok az egyetlen iránytű.

– Mária – hallottam a saját hangomat, mintha egy másik szobából szólalnék meg –, Frida nem maga miatt ébreszti föl. Hanem magáért. Meg kell, hogy nézesse ezt a foltot. Holnap.

Az asszony rám bámult, és az első pillanatban a szokásos, udvarias kétkedés futott át az arcán, amit az emberek akkor produkálnak, amikor egy állatorvos hirtelen átlépi a szakmája határait.

– Egy anyajegy? Annyi van rajtam. A férjem mindig viccelt, hogy tele vagyok foltokkal, mint egy teáscsésze álcázott repedésekkel.

– Akkor is. Bőrgyógyász, és ne halogassa. Frida nem fogja abbahagyni addig, amíg meg nem oldja, amit jelez. Ha kell, adok írásos javaslatot is, vigye el a háziorvosának.

Mária kinézett az ablakon, ahol egy galamb éppen a párkányra szállt. Aztán visszanézett a macskájára, aki közben visszabújt a karjába, és hangos dorombolásba kezdett, mint aki most tette le a hivatali esküt.

Két hétig csönd volt. Eleinte azt hittem, hogy az asszony megsértődött, és másik klinikát keres. Aztán egy esős szerdán csörgött a telefonom. Mária volt, de a hangjából eltűnt a fáradtság, és a helyén valami reszketős, alig visszafogott izgalom vibrált.

– Doktornő, elmentem. A bőrgyógyász kivágta, és szövettanra küldte. Azt mondták, hogy melanóma korai stádiumban. Azt is mondták, hogy ha még hat hónapot várok, most nem telefonálok magának.

A vonal túlsó végén egy pillanatra csönd lett, aztán meghallottam a macska panaszos nyávogását a háttérben, mintha Frida pontosan tudná, hogy szó van róla, és sérelmezné, hogy a hordozóban hagyták.

– Az éjjel – folytatta Mária – először nem keltett föl. Végigaludtam az ágyamban. Frida reggel a lábamnál feküdt összetekeredve, és olyan ártatlanul pislogott, mint aki soha életében nem csinált semmi rosszat.

Megbeszéltük, hogy hozza be a macskát egy ingyenes kontrollra, mert szerintem Frida megérdemel egy kis ünneplést – és én is szerettem volna újra látni őket, már csak azért is, hogy a saját szememmel lássam a kettősükben bekövetkezett változást. Mária pontosan érkezett, ugyanabban a blúzban, de ezúttal a csat a hajában mosolygott, és a szeme alól eltűntek a fekete karikák. A macska a hordozóban aludt, amíg a vizsgálóasztalra emeltem, és amikor kinyitottam a rácsot, lustán kinyújtózott, és a fejét a gazdája tenyerébe hajtotta.

Mária a halántékához emelte a szabad kezét, ahol most egy apró, halvány heg húzódott, és megsimogatta a macska fülét.

– Mindig azt hittem, hogy én vigyázok rá – suttogta. – Pedig végig fordítva volt. Csak meg kellett tanítania engem jelbeszédből.