A hat szürke macska, akik nem ettek, csak vártak

Senki sem értette, miért ül az az öt szürke cirmos és egy fekete-fehér macska napok óta a hajdúböszörményi kórház bejáratánál. Az állatok meg sem mozdultak, a kitett ételhez hozzá sem nyúltak, és amikor a biztonsági őr megpróbálta elzavarni őket, csak hátrébb húzódtak pár lépést, aztán visszaültek a régi helyükre, és tovább bámulták a bejárat üvegajtaját.

Egy szerdai napon kezdődött, háromnegyed tizenkettőkor. A portás, Gábor bácsi épp a teáját kavargatta, amikor megjelent az első macska. Sovány, szürke, lapos tekintetű. Leült a lépcső aljába, és felnézett az ajtóra. Aztán jött a második, majd a harmadik. Mire Gábor bácsi letette a bögrét, már hatan ültek ott, mozdulatlanul, mint a szobrok.

A kórház udvarán álló öreg juharfák alatt húzódtak meg, ahol a betegek szoktak üldögélni látogatás után. De most egyetlen ember sem volt ott, csak ez a hat kóbor macska, akik úgy érkeztek, mintha valaki kiküldte volna őket.

Az első nap még csak mosolyogtak rajtuk az ápolók. Erzsébet, a belgyógyászatról, kivitt nekik egy fél doboz májkrémet.

– Na, gyertek, cicusok, egyetek – tette le a földre a kartonlapot, amire a pástétomot kikente.

A macskák rá sem néztek. Csak ültek, és az ajtót figyelték. A fekete-fehér, a legkisebb, néha megnyalta a mancsát, de aztán visszafordította a fejét a kórház bejárata felé.

Másnap reggel Gábor bácsi a takarítónővel, Mártával együtt jelentette a főnővérnek, hogy az állatok még mindig ott vannak. Az asszony kiment, összecsapta a tenyerét, csettintett is, de a macskák rá se hederítettek.

– Na, mars innen! – kiabált rájuk. – Nem állatkert ez, hát menjenek!

Két macska felállt, arrébb ment a parkoló felé, de ahogy a főnővér visszafordult, azonnal vissza is ültek a bejárathoz.

A harmadik napon már a betegek is kérdezősködni kezdtek.

– Ezek a macskák mindig itt vannak? – kérdezte egy nő, aki épp a lábadozó apjához igyekezett.

– Sajnos igen – felelte Erzsébet. – Mi sem értjük. Az ételhez sem nyúlnak.

És ez volt a legnyugtalanítóbb. Mert egy kóbor macska, ha éhes, eszik. Vagy elszalad ennivalót keresni. De ezek csak ültek ott, naphosszat, mozdulatlanul, a szemükben valami furcsa, tompa feszültséggel. Mintha várnának valakire.

A negyedik napon már a főorvos is tudott a dologról. Dr. Kerekes kinézett az ablakon, és hosszan nézte a hat apró alakot a lépcső aljában.

– Hívjunk állatvédőket – mondta a főnővérnek. – Ez így nem mehet tovább. Ez egy egészségügyi intézmény.

De aznap délután Erzsébet véletlenül megtudott valamit, ami mindent megváltoztatott.

Az egyik haldokló beteg, egy idős hajléktalan asszony, Terike néni, akit tüdőgyulladással hoztak be pár napja a belgyógyászatra, magához kérette Erzsébetet. Az asszony alig tudott beszélni, a hangja rekedt volt, az arca beesett. De a szeme, ahogy ránézett, egészen tiszta volt.

– Láttam őket – suttogta, amikor Erzsébet föléje hajolt. – A macskákat. A hat macskát. Az ajtóban.

Erzsébet megdermedt.

– Honnan tudja, Terike néni? Maga ki sem jár a szobából. Itt fekszik napok óta.

Az asszony halványan elmosolyodott, de a szeme megtelt könnyel.

– Mert azok az én macskáim – mondta, és a hangja megremegett. – Ők engem keresnek.

Erzsébet leült az ágy mellé, és fogta az asszony kezét, amíg az lassan, nehezen elmondta a történetet. Terike néni a város szélén lakott, egy kiszuperált, roskatag házban, amit a piacról hozott kidobott zöldségekkel, rongyokkal és macskákkal osztott meg. A hat állat közül a három szürke cirmos testvér volt, egy alomból. A másik két szürke később csatlakozott. A fekete-fehér, a legkisebb, egy bántalmazott kölyök, akit a szeméttelepen talált, alig volt három hónapos.

– Ők voltak a családom – suttogta az asszony. – Reggelente a reggelimet is megosztottam velük. Minden egyes nap.

Aztán pár napja rosszul lett a piacon, és a mentő behozta a kórházba. Az asszony elájult, nem tudott szólni senkinek. A macskák pedig látták, hogy elviszik. És merték követni. Hat macska a hajdúböszörményi utcákon át, a piacból ki, a körúton végig, egészen a kórház kapujáig.

– Több, mint négy kilométer – sírta el magát Erzsébet.

Másnap már az egész kórház erről beszélt. Az orvosok, az ápolók, a takarítók, a recepciósok, mindenki. Gábor bácsi szó nélkül kitett egy tálat friss vízzel, és ezúttal a fekete-fehér odament, ivott belőle.

Az állatok még mindig nem ették meg az ételt. De most már senki nem akarta elzavarni őket. A főorvos egyszerűen ennyit mondott a főnővérnek, amikor az állatvédőket emlegette:

– Hagyja őket. Ott maradnak, amíg kell.

Aztán, a hatodik nap hajnalán, Erzsébet éjszakás volt. Negyed hatkor, amikor kiment friss levegőt szívni a folyosó végén lévő kis teraszra, látta, hogy a macskák eltűntek.

Nem ültek a lépcsőnél, nem bújtak meg a juharfák alatt, nem voltak a parkolóban sem. Csak a vízzel teli tál maradt ott, meg a bontatlan májkrém a kartonlapon.

Rohant vissza a kórterembe. Terike néni ágya üres volt, a lepedőt összehajtva, a matracot fertőtlenítőszerrel átdörzsölve. Az éjjeliszekrényen ott állt egy műanyag pohár, benne félig még a tea.

Az asszony hajnali háromkor halt meg, csendben, álmában.

Erzsébet kiment a főbejárathoz. A járdán szürke tappancsnyomok vezettek a lépcsőn lefelé, bele a pirkadati ködbe. Hat sor. Hat macska. Valahogy pontosan tudták, hogy a várakozásnak vége.

Azóta a kórház udvarán, a juharfák alá, valaki kitett egy kis ládát, benne egy összehajtogatott törölközővel és egy műanyag etetőtállal. És bár az a hat macska azóta sem tért vissza, a tál minden reggel tele van friss vízzel. Gábor bácsi cseréli, azóta is, pontban háromnegyed tizenkettőkor, minden áldott nap.