Két kiló cseresznye, egy üveg házi baracklekvár

Még mindig nem tudom, miért pont aznap indultam el. A piacon jártam Újpesten, és vettem két kiló ropogós cseresznyét. A fele a fagyasztóba ment volna, a másik felét meg vittem volna Eszternek, a lányomnak. Tudtam, hogy a kisfiú, a kis Márkó mennyire szereti. Gondoltam, csak úgy, váratlanul beugrok hozzájuk a Rákóczi tér mellé, hadd örüljön az unokám. A kapukódot úgyis tudtam, minek telefonáljak előre.

A lépcsőházban már hallottam a nevetést. Nem is értettem, Eszternek a gyerekkacajtól egészen más hangja van. Benyitottam a saját kulcsommal — hát hadd lepjem meg őket.

Nem Eszter nevetett.

Az előszobában egy magas sarkú cipő állt, nem az övé. A nappaliban Laci, a vejem, a kanapén ült, és egy nő hajolt fölé, a haja szinte a férfi arcába lógott. Pezsgőspohár az asztalon. Két pohár.

A cseresznye kiszakadt a kezemből, szétgurult a padlón, mint a vér.

— Azt a rohadt életbe! — üvöltöttem. A nő felsikoltott, elkapta a táskáját, és majdnem fellökött az ajtóban. Hallottam, ahogy a magas sarkú csattog lefelé a lépcsőn.

Laci meg fel sem állt. Rám nézett, és elmosolyodott. Az a férfi, aki a lányom lakásában él, a lányom pénzéből, a lányom ágyában.

— Ilona néni, maga aztán tud drámázni. Csak egy kolléganő.

— Kolléganő pezsgővel, délben, amikor a feleséged a gyerekekkel az orvosnál van?!

Felkaptam a telefont. Eszter, gyere haza, azonnal. Nem, anyád nincs rosszul. Csak gyere.

Fél óra múlva a lányom ott állt az ajtóban, két kisírt szemű gyerekkel. Márkó mellkasához szorította a plüssmackóját, mintha tudná, hogy baj van. Eszter rám nézett, aztán Lacira.

A férfi akkor is csak ült. A lábát keresztbe vetette, és egy szem ropogós cseresznyét görgetett az ujjai között.

— Te meg mit művelsz? — kérdezte Eszter. Tőlem. Nekem szegezte a kérdést.

— Mit művelek? Én?! — hörrentem fel. — Ez a patkány itt…

— Anyu, miért nem tudsz egyszerűen csak békén hagyni minket?

Megfagyott bennem a vér.

Akkor kezdődött minden, amikor én még Olaszországban dolgoztam. Eszter akkor ment férjhez. Nem tudtam hazajönni az esküvőre, Bologna mellett éppen egy idős házaspárnál voltam gondozó, a járvány miatt nem lehetett csak úgy otthagyni őket. Aztán hallottam a hangján telefonban, hogy valami nem stimmel, és addig csűrtem-csavartam a dolgokat, míg haza nem jöttem. Négy éve ennek.

Emlékszem arra az első vacsorára náluk. Laci bejött, leült a terített asztalhoz, Eszter meg csak futkosott körülötte, mint egy pincér. A legszebb porcelán tányért tette elé, amit még a nászajándékba kaptak tőlem, az újépítésű lakás kulcsával együtt.

— Már minden fent van a tálon, drágám. Kérsz még? Elég sós?

— Sós? — Laci felvonta a szemöldökét. — Ízetlen az egész. Majd adok egy szakácskönyvet, abból főzz, jó?

Eszter arca lángba borult. Én meg csak ültem ott, a számban éreztem az epét.

— A lányom éppen most szült neked két gyereket — szólaltam meg. — Egy kis tiszteletet talán megérdemelne.

Laci rám villantotta a szemét. — Ilona néni, maga ne szóljon bele. A maga lányának szerencséje van velem, mert más férfi már rég lelépett volna egy ilyen "asszonykától".

Azt hittem, Eszter elsírja magát. De nem. Egy hét múlva felhívtam, hogy beszéljünk. A lakás konyhájában ültünk, a kávé kihűlt közöttünk.

— Mindig így beszél veled? — kérdeztem.

— Anyu, ne kezdd. Én is hibás vagyok, meghíztam a terhességek után, nincs időm magamra, belátom. Dolgozom rajta.

— Dolgozol?! Eszter, anyai ágon nálunk senki nem volt nádszálvékony. Ez alkat. Ha ez a férfi ezt nem fogadja el, akkor minek vett el?

De Eszter csak a fejét rázta. Szereti. A szerelem megvakít, ennyire egyszerű. Láttam, ahogy fogy, ahogy napi tizenkét órát dolgozik, hogy a vejemnek újabb síszünetre, újabb telefonra, újabb hobbira teljen, miközben ő a gyerekekkel rohangál. Láttam, ahogy a lányom, aki régen festett és írt, most már csak egy beosztott könyvelő Laci úr birodalmában.

És akkor ott, a szétgurult cseresznyék között Eszter nekem esett.

— Hazudtál, anyu. Csak féltékeny vagy, hogy nekem van családom, neked meg nincs senkid.

Az a mondat jobban fájt, mint a vejem hűtlensége. Ott álltam a Rákóczi téri lakásban, a könnyeimmel küszködve, és rájöttem, hogy a lányom egy bántalmazó kapcsolat foglya, és észre sem veszi.

Laci elment. Összedobáltam a cuccait egy bőröndbe, kiraktam a lépcsőházba. Eszter a gyerekszobába zárkózott, hallottam, ahogy zokog.

Két hét múlva a szomszédasszony, Ilike szólt, hogy látta Lacit a környéken. Tudtam, hogy visszajön. Tudtam, hogy Eszter gyenge.

Felhívtam a lányomat. — Igaz?

Csend.

— Eszter!

— Igen. Visszajött. Megígérte, hogy megváltozik.

— Megváltozik?! Az a férfi nem fog megváltozni, kislányom. Tönkretesz, és te hagyod!

Letette a telefont.

Aznap este kiültem a hetedik kerületi kis erkélyemre. Felettem a város morajlott. Arra gondoltam, hogy én ezt az embert szó szerint kitagadnám az életünkből. De hogyan?

Akkor villant be. Emlékeztem, hogy Laci egyszer hencegett vele, hogy fiatal korában tartalékosként szolgált egy harckocsizó alakulatnál. És most, hogy itt van ez a helyzet az országban, sorra kapják a behívókat azok, akiknek ilyen múltjuk van.

Nem sokat vacilláltam. Felhívtam a toborzóirodát. Névtelenül, egy nyilvános fülkéből, régimódi stílusban, mint egy kémfilmben.

— Bejelentést szeretnék tenni. Egy hadköteles férfi bujkál a behívó elől. Tankosként szolgált. A neve: László Farkas. A címe…

Letettem. A szívem kalapált.

Két nappal később csörgött a telefonom. Eszter sikított a vonalban.

— Anyu! Mit tettél?! Elvitték Lacit, reggel megjött a behívó és most már el is szállították egy laktanyába! Te voltál, ugye?! Ki más?!

— Én voltam — mondtam nyugodtan. — És nem bánom. Inkább legyen katona, és legalább a hazáját szolgálja, mint hogy téged tegyen tönkre.

— Soha nem bocsátom meg! Soha!

Letette.

Negyvennyolc órával később Márkó lázas lett, negyvenfokos lázzal. Eszter a kórházban ült vele. Felhívott.

— Anyu… gyere be.

Bementem. A folyosón ültünk a kórházi neonfényben. A gyerek a bennfekvőn aludt, kezében a plüssmackóval.

— Igazad volt — suttogta Eszter, és nem nézett rám. — Amíg Laci itthon volt, egyetlen napot sem segített. Amikor a kicsi beteg volt… akkor is dolgoznom kellett, ő meg "túl fáradt" volt, hogy orvoshoz vigye.

Megfogtam a kezét.

— Azt mondtad, csak egy kolléganő — szólaltam meg. — De én láttam a lakásban a pezsgőt. A két poharat. Amit tettem, azt érted tettem. Mert anya vagyok.

Először nem szólt semmit. Aztán azt mondta:

— Ijesztő, hogy ennyire ismered az életem.

— Én téged ismerlek, kislányom. És azt is tudom, hogy erősebb vagy, mint hitted.

Hazafelé a villamoson egy plakátot láttam. Toborzó. A haza védelmezőket keres. Elmosolyodtam. Talán Laci végre megtanulja, hogy van erősebb dolog is az önzésnél.

A cseresznyefa az erkélyem alatt tele van érett gyümölccsel. Eszter és a gyerekek holnap jönnek, lekvárt főzünk.