Két Vidra meg egy Kismacska

Gábor a siófoki strandon dolgozott, vitorláskatamaránokat adott bérbe az Aranyparton. Reggel héttől este nyolcig talpon volt, a nap úgy égette a bőrét, hogy szeptemberre is olyan volt, mint egy ropogósra sült kenyér héja. A cég, amelyik a telephelyet üzemeltette, három éve nyerte el a koncessziót a partszakaszra, és azóta iszonyatos pénzeket fizettek a Balaton-parti önkormányzatnak a vízfelület használatáért. A tulajdonosok ezt a dolgozókon hajtották be: Gábor harminckét évesen annyit keresett, mint egy kezdő bolti eladó, és egy rozoga lakókocsiban lakott a zamárdi határban, a vasúti sínek mellett.

A katamarános telepen volt egy barna vidra. Két éve jelent meg először, amikor Gábor épp a motoros gumicsónakot kötötte ki a stéghez. Az állat felmászott a hajótestre, elnyúlt a faron, és úgy nézett rá, mintha azt kérdezné: na, meddig vársz még azzal a hallal? Gábor kivett három keszeget a vödörből, és a pallóra tette. A vidra elfogadta. Három nap múlva már együtt reggeliztek.

Elnevezte Mancsnak.

Mancs ott élt a katamaránon. A turisták imádták, fotózták, videózták, egy német család egyszer negyven percig etette a büféből vásárolt roston sült hallal, mire Gábor rájuk szólt, hogy a jószág kipukkad. A vidra a legnagyobb nyári forgalomban is ott szundított a napellenző alatt, és amikor gyerekek visítoztak a parton, felnyitotta az egyik szemét, majd visszaaludt.

Augusztus közepén Gábor a lakókocsi felé biciklizett, amikor a bringa első kereke mellett valami megmozdult. Egy szürke, csontsovány kölyök kandúr gubbasztott a porban. Akkora volt, mint egy férfiököl, a bal füle csúnyán be volt szakadva, a szeme meg gennyes. Gábor félrerúgta a biciklitámaszt, és zsebkendőt nyomott az állat pofájához. A cica nem menekült. Csak reszketett.

— Na, gyere — mondta Gábor, és betette a hátizsákjába.

A katamaránon a kismacska azonnal előmászott a táskából, körbeszaglászta a kormányállás padlóját, és a vödörből kilógó haltól fél méterre megállt. Akkor jött ki Mancs a tat felől. Meglátta a szürke jószágot, és ledermedt. A macska felpúpozta a hátát, a farka kifeszült, mint egy palackmosó kefe, és olyan hangot hallatott, amit Gábor még soha életében nem hallott macskától: valami reszelős, köpködő prüszkölést. Felállt a hátsó lábaira, az első mancsait széttárta, és mutogatta a karmait, amik akkorák voltak, mint egy gombostű feje.

Mancs kíváncsian előrehajolt, és mély, bugyborékoló hangon válaszolt. Aztán lehasalt, és a mellső lábával a pallót kezdte ütögetni.

A macska oldalazva körbejárta a vidrát, a füle laposan állt. Mancs nem mozdult, csak a fejét fordította utána, mint aki azt lesi, meddig tart a műsor. Gábor ekkor tett egy rozsdás tepsit a hajópadlóra, beleszórt két marék macskatápot, és félrehúzódott.

Negyven perc múlva a kismacska a tál mellett aludt. Mancs másfél méterre tőle, a napellenző alatt.

Másnap reggel Gábor arra ébredt, hogy a kormányállás padlóján Mancs a bal oldalán fekszik, a jobb mellső mancsát pedig lazán átvetette a szürke cicán. A macska – aki a Kisnyúl nevet kapta, mert úgy ugrált a stégen, mint egy nyúl – mélyen aludt a vidra mancsa alatt, és dorombolt.

A turisták egymásnak adták a kilincset.

Augusztus huszonharmadikán, hajnali fél hatkor Gábor elindult a katamaránnal a szokásos reggeli ellenőrző körre. A Balaton tükörsima volt, a levegő hűvös, a víz tizennyolc fokos. A hajón rajta kívül Mancs, Kisnyúl, és egy ötfős osztrák család tartózkodott, akik külön felárért jöttek a kora reggeli „vidranéző” túrára. Voltak vagy nyolcszáz méterre a parttól, a tihanyi apátság irányában, amikor Gábor halk recsegést hallott a hajótest alól.

Aztán jött az ütés.

A katamarán bal oldali törzse egy víz alatti facsonknak ütközött. A csonk nem szerepelt a térképen – nyár elején viharban dőlt a vízbe, és a tulajdonosok spóroltak a mederellenőrzésen. Az ütközés akkora erővel érte a hajótestet, hogy a bal törzs kettéhasadt. A katamarán jobb oldala megbillent, a fedélzet negyvenöt fokos szögben bedőlt, és a matrózok három másodperc alatt a vízben találták magukat.

Gábor a becsapódás pillanatában a kormánynál állt. Arra emlékszik, hogy a bal halántékát beverte a kapaszkodóba, aztán sós víz az orrában, és valaki sikít a közelben. Felnézett a felszín alól, látta a felborult hajótest sötét foltját, és a lábával elrugaszkodott.

A felszínen törött műanyag székek, mentőmellény-darabok és egy szétszakadt hűtőtáska úszott. Az osztrák család tagjai a roncsba kapaszkodtak, a tízéves kislány sírt, de életben voltak. Gábor körülnézett. A part nagyjából hatszáz méterre látszott. A siófoki vízimentők szirénája már szólt a távolban.

Közben a parton a stégen álló horgászok is észrevették a balesetet. Két férfi motorcsónakkal indult a roncs felé, egy harmadik a kenujával vágott neki a víznek. Gábor háromszor úszott vissza a hajótesthez: először a kislányt hozta ki, aztán az anyját, aztán egy férfit, aki nem tudott úszni, és a mentőmellény ellenére pánikba esett.

Amikor a kenus a partra segítette az utolsó utast is, Gábor leült egy nagy lapos sziklára a víz szélén, a szamócsai strandon. A feje lüktetett, a bal füléből szivárgott valami meleg. Letette a tenyerét a térdére, és csak nézte a vizet.

Egy vízimentő hajolt fölé. Sárga mellény, kezében vérnyomásmérő.

— Hogy van? Szédül?

— Megvagyok — mondta Gábor, és a hangja idegenül csengett.

— Kérem, maradjon ülve. A mentő öt perc. — A férfi félrenézett, aztán elmosolyodott. — Mondja csak… ezek a maga állatai?

Gábor követte a tekintetét.

A szomszédos sziklán Mancs feküdt. Bal oldalán, a teste alá húzott manccsal. És a mancsa alatt, szorosan odabújva, Kisnyúl reszketett, és a saját vizes bundáját nyalogatta.

Gábor pislogott. A fejében lassan összeállt a kép, amire eddig nem volt ideje gondolni: abban a pillanatban, amikor a hajótest kettéhasadt, Mancs nem a víz felé menekült, hanem vissza, a katamarán belsejébe, ahol a macska a pokróc alatt aludt. Látta, ahogy a vidra a szájában hozza ki a kapálózó, visítozó Kisnyulat a víz alól, a fejét magasan tartva, hogy a macska levegőt kapjon.

— Azt a rohadt… — suttogta Gábor.

Kinyújtotta a kezét, és megérintette Mancs fejét. A vidra ránézett, és becsukta a szemét.

⁂

Most, két évvel később, Gábornak hét vidrája és tizenkét macskája van. Az egykori rozoga lakókocsiból egy tisztességes balatonfüredi panzió lett, amit a parttól háromszáz méterre vett meg, és a hátsó udvarban egy harminc négyzetméteres kifutót építtetett a vidráknak. A katamarános cég ellen indított per után kapott kártérítésből futotta az előlegre, a többit a bank adta.

A panzióban „Vidra-show” néven fut a produkció: a vidrák és a macskák együtt vonulnak be a kifutóra, Mancs a medence szélén fekszik, és egy csapat szürke meg vörös kandúr alszik rajta. A turisták hónapokkal előre foglalnak helyet, a belépő nyolcezer forint, és Gábor már nem napi tizenkét órát dolgozik, hanem négy előadást tart délelőttönként.

És hogy ki a főnök a tizenkét macska között?

Kisnyúl.

Egyik reggel Gábor kávéval a kezében állt a kifutó mellett, és nézte, ahogy a macska felsétál Mancs hátára, onnan a feje tetejére, és leül. A vidra kinyitotta a szemét, felnézett, aztán visszahunyta.

A macska dorombolt.

Gábor belekortyolt a kávéba. A Balaton felől friss szél fújt, a stégen már gyülekeztek a reggeli első vendégek.