Akit a sors nem látogat meg, azt az anyósa

Szegeden, a belváros szélén álló ötemeletes ház harmadik emeletén olyan csönd volt, hogy a szomszéd kutyájának körömkopogása is átszűrődött a falon. Eszter a konyhában ült, ujjai között egy repedt fülű bögrét szorongatott, a tegnapi hársfatea már a fenekére száradt. A villamos elzakatolt az ablak alatt, a függöny megremegett. Aztán csöngettek. Kétszer, röviden, ahogy a postás szokott, de a postás ilyenkor már a Kárász utcán osztja a csekkeket. Eszter tudta, hogy ez nem a postás.

Ilona néni úgy nyitott be a kis előszobába, mintha egy nyilvános könyvtár raktárába lépne – birtoklói tekintettel, kezében a műbőr retikül, nyakában az a hamis gyöngysor, amely minden családi veszekedésnél ott fityegett. Eszter nem mozdult. Csak a villanykapcsolóra nézett, mintha az segíthetne eldönteni, mennyi időt szánjon erre a jelenetre.

– Drágám, holnap beadod a válást – közölte az asszony, letette a retikült a cipőszekrény tetejére, és beljebb sétált a nappaliba. A mondat olyan könnyedén csúszott ki a száján, mint amikor valaki arról érdeklődik, mennyi a szolnoki paprikás csirke hozzávalóinak ára.

Eszter becsukta az ajtót. Nem azért, hogy beengedje a vendéget, hanem hogy maga mögött tartsa a folyosó sötétjét. Aztán megfordult.

– Ilona, ezt a tükröd előtt próbáltad kitalálni, vagy a buszon ugrott be? – kérdezte, és a hangjában nem volt semmi hadiláz, csak egy langyos fáradtság.

– Ne játssz! Komolyan beszélek. A fiamnak más nő kell. Olyan, aki a tenyerén hordozza, nem aki egyedül iszik teát a konyhában, miközben ő túlórázik. Te nem passzolsz hozzá, és soha nem is passzoltál.

Eszter a kanapé sarkához lépett, és úgy állt meg mellette, mint aki éppen horgoláshoz készül, de a tű hiányzik. Ilona néni közben felmérte a szoba tartalmát: a nagymama régi pohárszékét, a kínai plazmatévét, a biedermeier utánzat dohányzóasztalt. Az ujjai meg-megrándultak, ahogy a tárgyak értékét latolgatta.

– Pénzed van – folytatta, ügyet sem vetve a másik feszengésére. – A nagyapád eladta a tanyát Hajdúszoboszló mellett, nektek adta a vételárat. Mindenki tudja. Segíthettél volna Zsófi lányomnak lakást venni, de a telefont sem vetted fel neki. Milyen feleség az ilyen, aki a saját családját nem húzza ki a bajból?

– Ilona, válasszuk szét a dolgokat. Én nem adtam pénzt Zsófinak, ez igaz. De a válás a fiaddal – az teljesen más. Ő most éppen a túrós csuszát próbálja összekeverni a madártejjel, és ehetetlen a végeredmény.

– Ne pimaszkodj! Önző, számító teremtés vagy. A fiam szenved melletted. Az utóbbi hónapok otthon egyetlen üvöltözés. Kivérezteted!

Eszter az ablakpárkányra támaszkodott, kinézett a szemközti ház falára, ahol a szomszéd néni muskátlijai piroslottak az erkélykorláton. Tudta, miről beszél az anyósa. A fia az elmúlt hónapokban valóban úgy járt haza, mintha minden sarokban személyesen neki tartoznának a jókedvével. Tegnap például azon pattogott, hogy miért nincs beágyazva a vendégágy, mintha bárki is használta volna azt.

– Ilona, a fiad az elmúlt három hónapban úgy viselkedik, mintha az én lélegzésem is személy szerint zavarná. Nem vérzem ki. Csak ugyanazon a négyzetméteren osztozom vele, és neki ettől görcsöl a gyomra.

– Mert nem az a nő vagy, akire szüksége van!

– És ki az? Te már castingot tartottál? Összegyűjtötted az önéletrajzokat? Esetleg a retikülödben lapul a jelöltek listája, egyenesen a munkaügyi központból?

Az anyós arca egy pillanatra uborkaszínűvé vált, ami ritkán fordult elő vele, mert általában a harag vörösbe borította. Felkapta a retikült a szekrényről, és úgy fordította Eszter felé, mint egy mikrofont, amelybe ítéletet fog mondani.

– Azt hiszed, ez vicc? Anya vagyok. Látom, hogy boldogtalan a fiú. Ha nem szereted – menj el. Add be a válást. Tedd meg életedben egyszer azt, ami helyes.

Eszter annyi év után megtanulta, hogy az anyósa nem a szavakkal, hanem a szünetekkel operál. Most is kitartotta a csöndet, mintha attól várná, hogy a másik összeomlik. De Eszter csak elindult a konyhába, ahol a repedt bögre még mindig a pulton állt.

– Itt hibát követtél el, Ilona – szólalt meg, és a hangja végre határozott lett, nem tűrte a tegnap teájának szagát sem. – Azt gondolod, hogy én nem szeretem a fiadat. De szeretem. A baj az, hogy ő az utóbbi időben saját magát nem bírja elviselni, és ezt rajtam csattogtatja le, mint egy rosszul beállított satut. Te meg ahelyett, hogy elbeszélgetnél vele, idejössz minket szétválasztani.

– Ne forgasd ki! Ő férfi, nehéz neki! Te meg a nagyapád pénzén ülsz, és a kisujjadat sem mozdítottad, hogy segíts!

– A nagyapám pénze az ő ajándéka nekem. Személyesen nekem. Nem Zsófinak. Nem neked. Nem a fiadnak. Nekem. És nem tartozom elszámolással arról, hogy mire teszem félre. De ha érdekel – a jövőbeli gyerekeink egyetemi tandíjára szánom. Az unokáidéra, egyébként.

Ilona néni torka megfeszült a nyakán, a gyöngyök megcsörrentek. Aztán újra tüdőt merített.

– Nincsenek gyerekeid! Nem is lesznek, ha ilyen maradsz! Egy ilyen házasságból semmi jó nem születhet!

Eszter ekkor hagyta abba a bögre kerülgetését. Megfordult, és egyenesen az anyós felé lépett, olyan közel, hogy az már a könyökével is érezte a hűtőszekrény jeges hidegét.

– Ilona, elmondom, mi történt, hogy ne kelljen kitalálnod. Múlt héten közöltem a fiaddal, hogy vagy szakít a szeretőjével és hazajön, vagy elválunk. Ő a válást választotta. Azóta várom, hogy valaki a családból elmondja neked az igazat, ahelyett hogy idejössz ultimátumot osztogatni nekem a saját házamban.

A szavak utat törtek a levegőben, mint egy váratlanul elengedett rugó. Az anyós szeme kikerekedett, a szája elnyílt, de egy ideig semmi nem jött ki rajta.

– Mit beszélsz itt össze?…

– Azt, hogy Almási Gábor, a te drága fiad, akihez egy jobb nő kell, két hete a Dobó utcai irodaházban kávézgat egy Pannika nevű ingatlanügynökkel. Az üzeneteikből kiderült, hogy már tavasszal közös albérletben gondolkodtak. Szóval nem én vagyok, aki rossz hozzá. Ő épített egy másik kapcsolatot, és neked erről semmit nem mondott. Vagy éppen ez volt a terved? Hogy kipenderítesz, és akkor Pannika fizeti a közös rezsit?

Ilona néni megkapaszkodott a cipőszekrényben, mintha az tartaná meg. Aztán a retikült saját maga elé kapta, de nem nyitotta ki, csak a zárral babrált.

– Hazudsz! A fiam nem tenné ezt velem…

– Veled? Ilona, veled ki törődik? A férjemmel van baj, aki a hátam mögött ígérget egy nőnek, aki szemmel láthatóan el akar adni neki egy lakást, aztán majd beköltözik. Szóval, ha válást követelsz, rendben. Beadom. De a válóperben benne lesz a bizonyíték is, és a nagyapám pénzéből ügyvédet fogadok, aki elintézi, hogy a fiad ne a közös vagyonból fizesse a szeretője albérleti díját.

A csönd, ami ezután lett, másmilyen volt, mint korábban. Nem azért, mert senki nem beszélt, hanem mert minden korábbi levegővétel hamissá vált. Az anyós arca előbb fehér volt, mint a meszelt fal, aztán hirtelen sárgába váltott, mint aki megemésztette a vereséget. De volt még benne egy utolsó próbálkozás.

– Akkor is… akkor is jobb lesz neki nélküled. Mert te soha nem illettél a családunkba. A nagyapád pénze a tiéd, de az ízlésed is a falusi szegénységet idézi. Egy ilyen élettől szabaduljon meg!

Eszter már nem mérgelődött. Valami megkönnyebbülésféle szaladt végig a gerince mentén, mintha végre felbontott volna egy régóta érlelt befőtt, és az még ehető.

– Ilona, most hazamész. És ha legközelebb látni akarod a fiadat, előbb nézz a tükörbe, és mondd azt: csalódtam a fiamban. Én nem voltam neki elegendő anya ahhoz, hogy tisztességre neveljem.

Eszter kinyitotta az ajtót, és a folyosói villany pislákoló fénye megvilágította a küszöböt. Ilona néni úgy lépett ki a lakásból, mint akit a huzat visz. Eszter becsukta az ajtót, és lenézett a repedt bögrére. Aztán kivette a telefonját, és begépelt egy rövid üzenetet a válóperes ügyvédjének: „Holnap kilencre megyek. Papírok készen. Viszek egy doboz szegedi őrölt paprikát.”

Amikor a konyhaablakon újra elzúgott a villamos, a muskátlik még mindig piroslottak a túloldalon, de a csönd már csönd volt.