A gépkocsi visszapillantó tükre, a huszonhatodik utca sarkán

A nevem Ilona Bakos, ötvenkilenc éves vagyok, és tizenegy éve dolgozom postásként a debreceni Nyulas lakótelepen. Azért mondom el ezt a történetet, mert én álltam ott a Kossuth utca sarkán aznap délután, kerékpárral a kezemben, amikor egy macska miatt egy egész utca megállt egy pillanatra.

A körzetemben lakik egy házaspár, Zsolt és Erika Farkas. Zsoltot a postaládájáról ismerem meg mindenki: mindig ott várja a nyugdíjas anyja csomagjait, és sosincs nála apró a borravalóra, úgyhogy inkább kávéval kínál. Volt egy macskájuk, Rudolf, egy vörös-fehér kandúr, az álla alatt egy fehér folttal, ami pontosan úgy nézett ki, mint egy könnycsepp. Tudom, mert Zsolt egyszer tíz percig mesélt róla a kapualjban, míg én próbáltam továbbmenni a táskámmal, mert még harminc házam volt hátra aznap.

Rudolf négyszáznegyven napja tűnt el. Pontosan tudom a számot, mert Zsolt felírta a folyosói hirdetőtáblára ragasztott cetlire, és minden hónapban áthúzta az addigi napok számát, majd újat írt fölé. Azon a szombat estén, amikor eltűnt, a család épp a nyári konyhából hordta be a befőttesüvegeket a pincébe, a hátsó ajtó vagy tucatszor nyílt-csukódott. Aztán Erika egyszer csak nem találta sehol. Fütyültek neki – Zsolt egy sajátos jelet használt, két rövid, egy hosszú fütty –, de Rudolf nem jött.

Az egész lakótelep tudott róla. Szórólapok a hirdetőtáblákon, bejegyzések a helyi Facebook-csoportban, telefonszám a menhelyeknek. Én magam is néztem minden narancssárga macskát, amit a körutamon láttam, mert tudtam, mennyire várják. Volt vagy hat "megtaláltuk" hívás, mind téves. Egyszer Erika sírva állt egy garázs előtt, mert egy fénykép alapján biztos volt benne, hogy az az ő macskája – aztán kiderült, hogy egy másik kandúr, csak hasonló mintázattal.

A kanapén volt egy hely az ablak mellett, ahol Rudolf mindig aludt. Én ezt onnan tudom, hogy amikor beengedtek egyszer teára, mert esett az eső és a csomagom átázott volna, feltűnt, hogy azt a sarkot senki nem használja. Se párna rajta másképp elrendezve, se semmi. Csak üresen állt, mint egy megjelölt hely egy temetőben.

Négyszázharminchetedik nap körül – már nem is emlékszem pontosan, mert Zsolt akkor már nem frissítette a cetlit – épp a Bem téri körzetet jártam kerékpárral, mert a postai furgon aznap műszaki miatt állt. Egy régi, elhanyagolt utcarészen tekertem át, ahol inkább csak garázsok és néhány roskatag ház áll. Egy teherautó alól mozgás. Narancssárga folt.

Nem álltam volna meg, ha nincs időm, de éppen a délutáni szünetemet töltöttem, és a hátizsákomban volt egy szelet kolbászos zsemle, amit egy sovány kóbor macskának szoktam néha odaadni, ha szomorú napom van. Ez a macska rettenetesen vézna volt, a bundája csomós és piszkos, a szeme fáradt. Egy pillanatra megállt a napfényben, és akkor megláttam az álla alatt a fehér foltot.

Nem tudtam, hogy ez Rudolf-e. De ismertem valakit, aki azonnal tudná. Felhívtam Zsoltot a mobilomról, kicsit remegő kézzel, mert nem akartam hamis reményt adni egy embernek, aki már négyszázvalahány napja gyászol egy macskát, akiről nem tudja, hol van.

Zsolt tíz perc alatt ott termett, kerékpár nélkül, gyalog futva, mert közelebb lakott, mint gondoltam. Leguggolt az út szélén, és nem mondta ki a nevet. Csak fütyült. Két rövid, egy hosszú.

A macska megdermedt. A füle előremeredt. Zsolt megint fütyült.

Aztán a macska egyenesen felé rohant, és felugrott a karjába.

Én ott álltam a kerékpáromat fogva, a postástáskám még a vállamon, és néztem, ahogy egy felnőtt férfi leül a járda szélére egy piszkos állattal az ölében, és sír, mint egy gyerek. Nem szégyellte. Nem is próbálta leplezni. A macska közben dorombolt, olyan hangosan, hogy két házzal arrébb is hallani lehetett volna.

Felhívta Erikát. Alig tudott beszélni, csak annyit mondott: "Gyere ide, most rögtön." Tizenkét perc múlva ott állt Erika kocsija, egy régi Suzuki Swift, félig a járdára parkolva, ajtaja nyitva hagyva. Kiszállt, meglátta a férjét a földön ülve a kabátjába csavart macskával, és megállt. A keze a szájához emelkedett.

A macska ránézett. Aztán elindult felé, lassan, bizonytalanul, mintha nem hinné el, hogy ez valóság. Erika térdre esett a járdán, a nadrágja rögtön piszkos lett a portól, de nem érdekelte. Magához ölelte az állatot, és kimondta a nevet, amit egy éve nem mert kimondani hangosan: "Rudolf."

Én ekkor már el is indultam volna, mert nem az én dolgom volt ott állni és bámulni két embert a legmeghittebb pillanatukban, de Zsolt utánam szólt, és megköszönte, amit tettem – pedig igazából semmi mást nem tettem, csak megálltam és telefonáltam.

Az állatorvos másnap megvizsgálta: súlyosan lefogyott, kimerült, de nem volt olyan baja, amit pihenéssel és étellel ne lehetne rendbe hozni. Hogy hol volt a tizennégy hónap alatt, sosem derült ki. Talán valaki etette néha. Talán fészerekben aludt. Talán csak túlélte, napról napra.

Két héttel később megint arra jártam kézbesíteni, és Zsolt kint állt a kapuban, kezében egy papírlap. Az önkormányzat papírja volt – bejelentkezés az állatorvosi rendelőnél mikrocsip-frissítésre, meg egy nyugta egy új macskaólról, amit a kertbe építettek, hogy Rudolf kint is biztonságban lehessen. Nyolcvanháromezer forintba került az egész, mondta, és nem is számít, mennyi, mert most már tudja, hogy nem hagyja többé kint éjszakára egyedül, még véletlenül se, még akkor sem, ha a hátsó ajtó tízszer nyílik-csukódik egy nap alatt.

Bent, az ablak mellett, a kanapé sarkán most már mindig ott fekszik egy vörös-fehér folt, ha benézek a függönyön át kézbesítés közben. Nem szólok be, nem zavarom meg őket. Csak beteszem a levelet a postaládába, és továbbmegyek a következő házhoz.