Kismacska a Bosnyák téri házból

Nagy Barbara vagyok, Zuglóban lakom, egy panelházban a Bosnyák tér közelében. Két éve, novemberben vittem magamhoz egy cicát a Fóti úti menhelyről. Vörös, sovány jószág, félig letépett füllel — valószínűleg egy verekedés emléke, még azelőttről, hogy befogták. Az állatorvos rögtön megmondta: régen ivartalanították, feltehetően még a befogás előtt, és véglegesen meddő. Hangyának neveztem el, mert apró volt, és állandóan szaladt valahová.

Tudtam, hogy soha nem lesz saját kölyke. És őszintén szólva teljesen mindegy volt. Nem tenyésztésre vittem haza, nem számítottam semmire. Csak azt akartam, hogy legyen egy meleg helye a radiátoron és egy tál, ami sosem ürül ki.

Két évig Hangya egy egészen hétköznapi macska volt. Anyám régi pulóverén aludt, amit otthagytam a fotelen, mert hozzászokott. Esténként felült az ablakpárkányra, és nézte a szemközti Aldi kivilágított cégérét. Semmi különös. Egészen keddig.

Éjjel két óra körül járhatott az idő. Nem aludtam — sorozatot néztem a telefonon, mert reggel korai műszakom volt a rendelőben, ahol recepciósként dolgozom. Meghallottam, ahogy kinyílik az erkélyajtóba szerelt macskabejáró — azt a lenti szomszéd, Feri bácsi szerelte fel, egy fél liter pálinkáért és azért az ígéretért, hogy segítek neki kitölteni az adóbevallást. Hangya kintről jött vissza, néha kiment a lépcsőházba meg a pincébe, mert a pincelejáró ajtaját mindig elfelejti valaki becsukni.

Csendben jött be, másképp, mint máskor. Nem dobogott úgy, ahogy szokott, amitől reggel hatkor felébred az egész lépcsőház. A szájában valami egészen apró jószágot cipelt. Egyenesen odajött hozzám, az ágyhoz, és letette a takaróra, közvetlenül a lábam mellé.

Egy kismacska. Szó szerint egy marék szőr, talán három hetes, csuromvizesen, remegve, a szeme még alig nyílt ki. Hogy honnan hozta — fogalmam sincs. Lehet, hogy egy kartondobozból a kukák mögül, lehet, hogy a pincéből, ahová néha odarakják az emberek a kölyköket, mert "majd valaki gondoskodik róla". Azt nem tudom, meddig feküdt ott egyedül.

Hangya leült mellé, megrázta magát, és nekilátott nyalogatni, mintha mindig is ezt csinálta volna. Egy pillanatra rám pillantott, aztán visszatért a munkájához. Se nyávogás, se dráma. Egyszerűen hozott egy feladatot, és nekilátott, mintha arra várt volna, hogy besegítsek.

Beletekertem a kiscicát a kék csíkos törölközőbe, ami a fürdőszobában lógott, és felmelegítettem neki egy kis kölyökmacska-tejet, ami éppen volt a szekrényben egy korábbi örökbefogadás után. Egész éjjel kétóránként etettem fecskendővel. Hangya nem tágított mellőle egy lépést sem, úgy feküdt hozzá, hogy a kicsi a szőrében melegedjen, pedig ő maga soha életében nem hozott világra egyetlen kölyköt sem.

Reggel felhívtam azt az alapítványt, amivel a menhelyünk együttműködik, hogy megkérdezzem, be tudják-e fogadni a kicsit, vagy tudnak-e tanácsot adni az etetéshez. Az alapítványtól egy Kovács Éva nevű hölgy egyenesen megkérdezte: "Maga mit szeretne kezdeni vele?" Rá se kellett gondolnom.

A kismacskát Szenecskének neveztem el, mert szurokfekete, csak az egyik lábán van egy fehér "zokni". Nálunk marad. Hangya velem együtt eteti cumisüvegből, megnyalogatja, ha összekoszolja magát, és egész éjjel mellette alszik, pedig biológiailag semmi köze hozzá.

Két héttel később bejegyeztettem Szenecskét ugyanannál az állatorvosnál, akinél Hangyát is, a Thököly úton. Kapott egy oltási könyvet, egy első védőoltást, és a telefonszámomat tulajdonosként. Aláírtam az alapítvány örökbefogadási papírját a nevemre — az ára tizenötezer forint volt, plusz ötezer az első vizsgálatért. Egy pillanatig sem gondolkodtam rajta, pedig épp az a hónap eléggé megterhelte a költségvetésemet a mosógép meghibásodása után.

Anyám pulóverét, amin Hangya aludt, most ketten osztják meg. Este hazaérek a munkából, felkapcsolom a villanyt az előszobában, és a szoba ajtajában mindig ugyanaz a kép fogad: Szenecske egészen belebújik az ujjába, úgyhogy csak a feje búbja és a fehér mancsa látszik ki, Hangya pedig mellette fekszik, mellső lábával a hátára támaszkodva, mintha odaszögezné a helyére. Csendben húzom le a cipőmet, hogy fel ne ébresszem őket, és így állok egy darabig, kabátban, a táskával a vállamon, nézve ezt a kettőst anyám régi pulóverén.