A Bükk erdészházának farkasa

Isten háta mögötti erdészlak a Bükkben, a Bálvány-bérc alatt, novemberi köd mindennap reggel kilencig – ott élt Kovács Benedek, ötvenhárom éves erdész, aki harmincegy éve szolgált ugyanazon a vadászterületen. Felesége kilenc éve halt meg, a fia Miskolcra költözött, és Benedek egyedül maradt a kutyájával meg a csenddel.

A farkasnőstény első alkalommal egy januári hóviharban bukkant fel. Sovány volt, a bordái kirajzolódtak a szőre alatt, a hátsó lábát húzta. Benedek kint állt a tornácon, egy darab nyers sertéscombot vágott éppen vacsorához, amikor meglátta a bozótos szélén. Nem gondolkodott sokat – levágott egy jó nagy darabot, vagy fél kilónyit, és ledobta a hóba, úgy húsz méterre magától.

Attól a naptól kezdve minden reggel ismétlődött a szertartás. Benedek kirakta a húst egy fatönkre a kerítés mellé, visszament a házba, és az ablakból figyelte, ahogy a farkas óvatosan, a bozótból kilesve közelít. Sosem jött közelebb öt méternél. Egyszer sem morgott, egyszer sem mutatta a fogát. Csak figyelte Benedeket, elvette a húst, és eltűnt.

A felesége fényképe ott állt a konyhaablak párkányán, és Benedek néha úgy beszélt a farkashoz, mintha neki mondaná el a napját. „Ma megint eltört a motoros fűrész lánca, a fene essen bele" – mondta ilyenkor, miközben a húst vágta. A farkas persze nem válaszolt, csak figyelt, a füle hegyesen előre, a tekintete éber.

Március elején a farkas nem jött. Benedek kirakta a húst, az ott maradt, megfagyott, aztán a rókák vitték el éjszaka. Három hétig semmi. Benedek azt hitte, orvvadász kapta el, vagy elütötte egy autó a 25-ös főúton, ahol minden tavasszal elgázolnak egy-két vadat. Levette a fatönkről a megmaradt húst, és már nem is vágott újabbat.

Aztán egy áprilisi reggelen, április tizenkettedikén, amikor a köd még a fák között lógott, a farkas újra kilépett a bozótból. Nem egyedül.

Két kölyök bújt a lábai közé, szürke bundájuk gubancos volt, szemük még kicsit bizonytalan. Egyikük folyton az anyja hasa alá dugta a fejét, a másik félve, de kíváncsian előremerészkedett néhány lépést, aztán visszahúzódott.

Benedek a tornácon állt, kezében az üres fémvödör, amivel a vizet szokta hordani a tyúkoknak. Megállt a mozdulat közben, a vödör félig a levegőben.

Akkor értette meg. A hús, amit minden reggel kirakott, sosem a farkasnak volt. Ő csak elvitte – a kölykeinek, akik valahol a sűrűben vártak rá, talán egy üregben a Bálvány-bérc oldalában.

A farkas megállt vagy tíz méterre, a kölykei szorosan mellette. Nem morgott, nem fordult el. Egyenesen Benedek szemébe nézett, és nem mozdult. Hosszú másodpercekig tartott ez, talán fél percig, ami örökkévalóságnak tűnt a csendben. Benedek lélegzetvisszafojtva állt, a kutyája, Morzsa, mellette ült a lépcsőn, és nem ugatott – mintha ő is érezte volna, hogy ez nem az a pillanat.

Aztán a farkas megfordult. A két kölyök utána, lábujjhegyen lépkedve a sáros ösvényen, és mind a hárman eltűntek a fenyők között, az erdő felé, ahol a köd még sűrűbb volt.

Benedek lerakta a vödröt a lépcsőre. Leült a lépcső legfelső fokára, bár hideg volt a kő, és az inge ujjával törölte meg az arcát, kétszer egymás után, mintha ez segítene. Senki nem látta, csak Morzsa, aki odadörgölőzött a lábához, és nyalogatni kezdte Benedek kézfejét, ahol a hús szaga még ott érződött.

Aznap este felhívta a fiát, Dánielt, pedig hetek óta nem beszéltek. „Szia, apa itt" – mondta, mert soha nem tudta, hogyan kezdje másképp. „Láttam ma valamit." Dániel meglepődött – az apja sosem hívott csak úgy, sosem kezdeményezett. Benedek elmesélte a farkast, a kölyköket, a tekintetet, közben kétszer is elakadt, mert nem találta a szavakat.

Csend volt a vonal másik végén egy darabig, recsegett is a telefon, mert az erdészlaknál sosem volt jó a térerő. Aztán Dániel azt mondta: „Apa, mikor jöttem haza utoljára? Karácsonykor, nem?" „Novemberben" – mondta Benedek. „Novemberben voltál itt." Megint csend. „Jól van" – mondta Dániel. „Jól van, oké."

Három hét múlva, egy szombat délután fél négykor, Dániel beállított a régi, 2009-es Suzuki Swiftjével az erdészlak elé, váratlanul. Nem hívta előre. Csak bekopogott, kezében egy zacskó kürtőskaláccsal, amit a miskolci piacon vett útközben, ezer-kétszáz forintért. Benedek az ajtóban állt, és egy pillanatig nem szólt semmit, csak a fia arcát nézte, aki kicsit kövérebb lett, és a halántékán már ősz szálak csillantak.

Beültek a konyhába, a felesége fényképe alatt, és Dániel megkérdezte, hol a farkas. Benedek kivitte a tornácra, megmutatta a fatönköt, ahova a húst szokta tenni. Üres volt már egy hete – a farkas nem jött vissza, és Benedek sejtette, hogy nem is fog, hogy a kölykei már elég erősek a saját vadászathoz.

Dániel megfogta a fatönk szélét, megkopogtatta kétszer az ujjával, mintha ellenőrizné, mennyire korhadt. „Kéne egy új tönk" – mondta. „Ez már süllyed befelé." Benedek bólintott, és másnap reggel, amikor a maradék húst kirakta a rókáknak, már nem a csendnek beszélt, hanem Dánielnek mesélte el telefonon, hogy a tyúkok megint kikaparták a muskátlit.

Attól a hétvégétől kezdve Dániel minden hónap első szombatján felhívta az apját, és nagyjából kéthavonta lejött Miskolcról. Áprilisban hozott egy új fatönköt is a teherautó platóján, mert a régi tényleg elkezdett korhadni.