Kréta a kapualjban

Pontosan két hete történt, szerda reggel, amikor hazaértem a műszakból, és ott álltam a lépcsőház előtt, mint egy idióta, mert nem fértem be a saját kapumhoz.

Én vagyok az a szomszéd. Mondjam is ki rögtön, mert tudom, hogy a történetben én vagyok a rosszfiú.

A Kinizsi utcai házunkban lakom negyedik éve, egy panelben, Kecskeméten. Éjszakai műszakban dolgozom egy gyárban, a Hunyadi ipartelepen, és hazafelé hat óra körül szoktam befordulni a sorompónál, ahol a biciklitárolók vannak. Azon a reggelen a teljes járdaszakaszt a bejárat előtt – úgy négy méter hosszan – tele volt mázolva krétával. Virágok, szívecskék, egy nap sugarakkal, és közepén nagy betűkkel: KÖSZÖNJÜK ERZSI NÉNI!

Erzsi néni a házfelügyelőnk. Hetvenegy éves, minden reggel fél hétkor már a házban söpör, és valóban: ha egy gyerek elhagyja a játékát a kukák mögött, ő az, aki megtalálja és felteszi a postaládák tetejére, hadd lássa mindenki. Ha a Zoltán fiú kidönti a kerékpárját, ő az, aki nem szól egy szót sem, csak feltámasztja. Értem én, miért csinálták ezt a gyerekek. Nem vagyok érzéketlen tuskó.

De hat órakor, fáradtan, tizenkét órás műszak után, amikor az ember csak be akar jutni a lakásába, és a cipőtalpán mindjárt felviszi a krétaport a frissen felmosott lépcsőre – az más kérdés.

Megálltam a kapu előtt, és onnan hallottam, hogy Erzsi néni már ott áll a gyerekekkel, és a kötényébe dörgöli a szemét. Azt mondta nekik: "Ma igazán feldobtátok a napomat." És tényleg feldobta. Ezt nem veszem el tőlük.

Csak hát bementem, felmentem a negyedikre, és a lábtörlőm előtt már ott volt egy rózsaszín csík a linóleumon, pont a 4/2-es ajtó előtt. Az a csík nem az én hibám volt. De nekem kellett letörölnöm, mert különben másnap mindenki azon csúszkál.

Lementem. A Marika – egyik anyuka a földszintről, akinek a lánya rajzolta a napot – már a kapu előtt állt, kávéval a kezében, mintha pont ránk várt volna.

Mondtam neki, hogy szép dolog volt a gyerekektől, csak a bejárat elé nem kellett volna az egészet telerajzolni, a játszótér mellett van egy betonos rész, pont arra valót.

Ő csak nevetett. Azt mondta: "Ugyan, Feri, az első jó eső lemossa. A gyerekek csak örömet akartak szerezni."

Mondtam neki, hogy nem a szándékról van szó. Hanem arról, hogy a közös teret nem lehet csak úgy, mindenki beleegyezése nélkül telemázolni. Hogy ha ma kréta, holnap miért nem spray, miért nem valaki kiteszi a saját kerti bútorát a lépcsőházba, mert ő is jót akart?

Erre már nem válaszolt semmit, csak megfordult, és bement.

Két nap múlva volt lakógyűlés – amúgy sem erről szólt volna, a liftalapot kellett volna megbeszélni –, de persze szóba került a krétás ügy is. A közös csoportban már előtte is ment a vita, hatvan üzenet fölött, mire leültünk. Volt, aki velem egyetértett, volt, aki azt írta, hogy "húzzak el, ha ennyire zavar egy kis gyerekrajz".

Erzsi néni ott ült a sarokban, és végig hallgatott. Amikor már mindenki belefáradt a kiabálásba, felállt, és azt mondta, hogy ő harminckét éve dolgozik ebben a házban, és soha senki nem kérte még ki a véleményét arról, mi legyen a bejárat előtt – pedig ő takarítja el, ami odakerül, minden áldott nap, függetlenül attól, hogy kréta, sár vagy kutyapiszok.

Aztán kivett egy kulcscsomót a kötényéből – a közös helyiség kulcsát, amit eddig mindenki csak úgy magától vett, amikor kellett a slagolóhoz vagy a takítóeszközökhöz –, és letette az asztalra.

Azt mondta: innentől ő egy füzetet vezet be, ki és mikor veszi ki azt a kulcsot, és minden nagyobb változást a közös területen – festést, rajzolást, bármilyen dekorációt – előbb meg kell vele beszélni, mert ő az, aki a következményeket viseli, nem mi.

A Marika arra próbált még replikázni, hogy ez túlzás egy kis krétarajz miatt. Erzsi néni csak annyit felelt: "Nem a kréta miatt, kedvesem. Azért, hogy legközelebb megkérdezzen valaki, mielőtt én a kezemmel szedem le reggel fél hétkor, amit más este nyolckor örömmel odarajzolt."

Attól a naptól az a füzet ott lóg egy spárgán a házfelügyelői fülke ajtaján, a Kinizsi utca 14-ben. Múlt héten a Zoltán fiú anyja beírta magát, mert szülinapi molinót akart kitenni a kapu fölé – meg is kapta rá az engedélyt, csúnya kis cetlivel aláírva: "OK, két napra, aztán leveszed."

A járdát az eső rég lemosta. De a füzet megmaradt.