A hálószoba Keszthelynél, meg egy lány, aki mindent kockára tett

Farkas Noémi tizenkilenc évesen állt be szobalánynak a keszthelyi Festetics-kastélyba — nem mert romantikus álmai lettek volna az uraságról, hanem mert az édesanyja varrással tartotta el a két kisebb testvért, és minden forintra szükség volt. Az állás híre futótűzként terjedt a faluban: a kastély új tulajdonosa, Baranyai Zoltán, alig három éve vette át a birtokot az örökségből, és híre rosszabb volt, mint a novemberi fagy.

Azt mesélték róla, hogy egy elejtett porcelántányérért elbocsátotta az egész konyhai személyzetet egyetlen délután alatt. Hogy a kertészt, aki véletlenül letaposott egy virágágyást, három hónapra elzárta a béréből. Senki nem tudta pontosan, mi igaz ebből, de senki nem is kockáztatta meg, hogy kipróbálja.

— Ide figyelj — mondta neki az idősebb szobalány, Erzsi néni, az első nap. — Soha, de soha ne menj be az ő szobájába szükség nélkül. És ha mégis bemész, ki ne nyisd a szád, el ne maradj egy percre se tovább, mint kell.

Noémi bólintott, és másnap reggel öt órakor már a mosogatóban állt. A napok egyformák voltak: vizet hordani a kútról a fürdőhöz, a kandallókat kipucolni, az ágyneműt kimosni jéghideg vízben, a padlót fényesre dörgölni térden csúszva. Ebédre egy darab kenyér és egy tányér hideg krumplifőzelék járt, annyi. Három hét alatt Noémi arca beesett, a keze feltörte a lúgos szappan.

Október végén, egy szürke csütörtökön, az intéző rábízta, hogy rendbe tegye az uraság lakosztályát, mert Baranyai három napra Pestre utazott valami ügyvédi dologgal. Noémi becsületesen nekiállt: letörölte a selyemfüggönyök porát, friss gyertyákat tett a tartókba, kicserélte az ágyneműt a nagy, intarziás ágyon. Dolgozott hajnal óta, és már a lábai is remegtek a kimerültségtől. Amikor végzett, egy percre leült az ágy szélére, hogy kifújja magát.

A következő dolog, amire emlékezett, az volt, hogy a selyem lepedő hűvösen simult az arcához.

Lent, az udvaron, egyszerre kezdett kavarodás. Egy inas rohant be a konyhába, sápadtan.

— Visszajött! Egy nappal korábban!

A személyzet lélegzete elállt. Valaki hirtelen felkiáltott:

— A Noémi! Ő még fent van, az uraság szobájában!

Már késő volt. A nehéz tölgyfaajtó kinyílt, és Baranyai Zoltán belépett a saját lakosztályába, poros úti kabátban, a kezében egy bőrmappával. Megállt a szoba közepén, és a tekintete egyenesen a lányra esett, aki ott feküdt az ő ágyában, összegömbölyödve, mélyen alva.

A háta mögött két inas állt, mozdulatlanul, mint a szobrok. A gyertyák pattogása volt az egyetlen hang a teljes csendben.

Baranyai lassan közelebb lépett az ágyhoz. Nézte a lányt hosszan — a beesett arcát, a feltört, vörös kezét, az egyszerű, foltos szoknyáját. Nem úri hölgy méltatlankodásával bámulta, hanem valami egészen másfajta figyelemmel.

Az egyik inas, Kovács Pál, később ezt mondta a konyhában a többieknek: — Azt hittem, kirúgja. Azt hittem, kidobja az utcára még a kabátjában sem lesz ideje kimenni.

Baranyai azonban nem kiáltott. Lassan, tagoltan annyit mondott:

— Ne ébresszétek fel.

Pál azt hitte, félrehallotta. De az úr megismételte, hangosabban:

— Hagyjátok pihenni.

Pár perc múlva utasította a házvezetőnőt, hogy hozzon egy meleg pokrócot, és saját kezével húzta rá a lányra. Megparancsolta, hogy senki ne zavarja az álmát.

Amikor ez a hír végigfutott a kastélyon, senki nem akarta elhinni. A kegyetlen uraság, akitől még a legbátrabb béresek is féltek, most gyengeséget — vagy inkább emberséget — mutatott, amire évek óta nem volt precedens.

Attól a naptól kezdve Baranyai egyre gyakrabban figyelte meg Noémit. Látta, hogy hajnaltól estig dolgozik szó nélkül, soha nem panaszkodik, és akkor is segít a többieknek, amikor maga is a végét járja. Lassan rájött, hogy egyre többször gondol rá.

Három hét múlva behívta magához a dolgozószobájába. Noémi remegve lépett be, biztos volt benne, hogy most végre megkapja a büntetését azért a napért. Baranyai hosszan hallgatott, aztán csendesen megszólalt:

— Azon a napon nem egy lusta szolgálót láttam az ágyamban. Egy embert láttam, akit ez a ház teljesen kivéreztetett. És akkor jöttem rá, hogy nem csak a sorsodat szeretném megváltoztatni.

Noémi zavartan emelte fel a tekintetét. Ekkor Baranyai olyat tett, amire senki nem számított: összehívta az egész személyzetet és a birtok intézőjét, és bejelentette, hogy feleségül veszi Noémit.

A nagyteremben néma csend lett. A cselédek egymásra néztek, nem hittek a fülüknek. Tegnap még egy egyszerű szobalány volt, akit a legkisebb hibáért is elbocsáthattak volna — most pedig a birtok úrnője lesz.

De a történet itt nem ért véget.

Az esküvő előtt két héttel megjelent a kastélyban Baranyai nagynénje, Teréz asszony, aki évek óta várta, hogy az unokaöccse egy vagyonos lányt vegyen el, és vele együtt megoldja a birtok adósságait. Amikor megtudta, hogy Zoltán egy szobalányt akar feleségül venni, berontott a dolgozószobába egy vékony, sárga papírokkal teli mappával a kezében.

— Ez őrültség! — kiáltotta. — Ennek a lánynak egy fillérje sincs! A birtok adóssága négyszázezer forint, Zoltán! Négyszázezer! Te egy koldust akarsz hozni ide, miközben el kellene adnod a déli szántókat, hogy kifizesd a hitelt!

Baranyai nem szólt egy szót sem. Csak kinyitotta az íróasztal fiókját, és kivett egy másik papírt — a saját kezével írt, ügyvéd által hitelesített nyilatkozatot, amit még Pesten készített. A nagynénje elé tette.

— Ezt az adósságot én fizetem ki, a saját örökségemből, amit anyám hagyott rám, nem a birtokból. Noémihoz semmi köze nincs ennek a pénznek, és nem is lesz.

Teréz asszony elsápadt, és próbálta visszavenni a kontrollt:

— És ha nem adod át nekem a déli szántók haszonbérleti jogát, ahogy apád ígérte, akkor…

— Akkor semmi — szakította félbe Baranyai. — A haszonbérleti szerződést felbontom. Azonnal. Noémi döntött úgy, hogy azt a földet átadja a faluban élő három családnak, akiknek nincs saját termőföldjük. Ingyen, örökös használatra.

Ezt a papírt Noémi maga írta alá, a saját nevén — azon a napon, amikor már nem szolgálóként, hanem a birtok leendő asszonyaként ülhetett le az ügyvéddel szemben. Teréz asszony keze megállt a levegőben a mappa fölött, aztán lassan leeresztette.

A nagyterem ajtaja másnap reggel zárva volt Teréz asszony előtt — nem mert Baranyai bezáratta volna, hanem mert ő maga, szó nélkül, még hajnalban elhajtott a kastélyból a saját szekerén, és nem is jött vissza az esküvőre.

Noémi azon a délutánon kiállt a konyha ajtajába, és behívta Erzsi nénit, Kovács Pált és a többi szolgát, akikkel együtt hordta a vizet és mosta a padlót. A kezében egy másik papírt tartott: a bérük emeléséről szóló, már aláírt rendelkezést, és egy listát arról, hogy mostantól minden cselédnek jár meleg étel naponta háromszor, és vasárnap szabadnap.

— Ezt nem azért írtam alá, hogy megköszönjem, amit kaptam — mondta nekik csendesen. — Azért írtam alá, mert tudom, milyen az, amikor az ember a lábán sem áll, és mégis dolgoznia kell.

Erzsi néni nem szólt semmit, csak a szeme sarkát törölte meg a kötényével, és visszafordult a mosogatóhoz, mint minden más napon — csak most már tudta, hogy legközelebb nem fog éhesen lefeküdni.