Jobbágyvér a Balaton partján

Fekete Rozália hatvanhárom évesen is minden hajnalban ugyanazzal a mozdulattal nyitotta ki a veszprémi laborjának ajtaját. Harminckét éve dolgozott hematológusként, és azt hitte, már semmi nem lepheti meg a saját szakmájában. Aztán egy októberi reggelen az unokája, a tizenhét éves Bence hozott be egy iskolai dolgozatot, amiben az állt, hogy a magyarok vérében rejlik a nemzet egész története.

– Nagyi, ez igaz? Hogy a vércsoportunk elárulja, honnan jöttünk?

Rozália letette a kávéscsészéjét, és elmosolyodott. Évtizedek óta ismerte ezt a történetet, csak a betegei sosem kérdezték meg tőle ilyen egyenesen.

– Honnan jön ez most? – kérdezte, és a dolgozat szélét babrálta az ujjával.

– A suliban kaptuk feladatnak. De… – Bence elhallgatott, aztán kibökte. – Apa mondta tegnap, hogy a dédapa nem szívbajban halt meg, ahogy mindig mondtátok. Hogy valami másban. És hogy ennek köze van a vércsoportjához.

Rozália keze megállt a csésze fülén. A labor még üres volt, csak a hűtőszekrények zümmögtek a fal mellett, és odakint, az ablakon túl épp csak pirkadt.

– Apád túl sokat beszél – mondta végül, de a hangja nem volt olyan magabiztos, mint szerette volna.

– Szóval igaz.

– Igyál meg egy kávét, és üljünk le.

Bence nem kávét kért, hanem csak leült a laborasztal mellé, a mikroszkóp mellé, amit nagyanyja sosem engedett megérinteni gyerekkorában. Most mégis ott hagyta, hogy a fiú az ujjával végigsimítsa az okulárt.

– 1891-ig mindenki azt hitte, egyforma a vérünk – kezdte Rozália, mert ez volt az a pont, ahonnan mindig könnyebben indult. – Aztán egy bécsi orvos, Karl Landsteiner rájött, hogy a vörösvértesteken különböző fehérjék ülnek. Hármat talált: A-t, B-t, és egy harmadikat, amiben semmi nincs belőlük, azt nullásnak nevezte el. Tíz évvel később a tanítványai megtalálták a negyediket is, az AB-t, a legritkábbat.

– Ez nem válaszol arra, hogy a dédapa mit kapott.

– Várj – mondta Rozália, és most már ő maga is érezte, hogy a türelme vékonyodik. – Hadd mondjam el úgy, ahogy nekem is elmondták.

A vér, ami negyvenezer éve vándorol

A legősibb a nullás vércsoport, negyven-ötvenezer éve alakult ki, és sokáig az egyetlen volt a Földön. A vadászó-gyűjtögető ősöké volt, azoké, akik Afrikából indulva népesítették be a bolygót. Huszonötezer és tizenötezer évvel Krisztus előtt valahol a Közel-Keleten megjelent egy mutáció: az A vércsoport, és szorosan összefüggött azzal, hogy az emberek elkezdtek letelepedni, földet művelni. A B később jött, a Himalája lábánál, a pásztorkodás hajnalán. Az AB pedig a legfiatalabb, alig ezer-ezerkétszáz éves, amikor az A-t és B-t hordozó népek összekeveredtek.

– Jó, de a dédapa – szorította össze Bence a száját.

Rozália felállt, odament a szekrényhez, és kihúzott egy fiókot, amiben saját, régi vérkönyvecskéje lapult még az első munkahelyéről. Nem azt kereste, amit mondott, csak az ujjai akartak csinálni valamit, amíg a szavakat kereste.

– A csoportos volt – mondta végül. – Mint te, mint apád, mint én. Egész Fekete-ágon.

– És ez mit jelent? Hogy abba halt bele?

– Azt jelenti, hogy az A csoport hordozói hajlamosabbak bizonyos szív- és érrendszeri problémákra. A dédapád szíve… igen, az is benne volt. De apád nem azért nem beszélt róla, mert szégyellte a diagnózist. Hanem mert a halála körül más is történt.

Bence előrehajolt.

– Micsoda más?

Rozália hosszan hallgatott, az ujjai a vérkönyvecske gerincén babráltak.

– A somogyi föld. A dédapád egész életében azért küzdött, hogy megtarthassa azt a pár holdat, amit az övéi még a beszolgáltatások idején is megműveltek. A testvére, a te ükapád másik fia, el akarta adni az egészet, amint lehetett, mert ő a városba vágyott. Évekig nem beszéltek egymással emiatt. A dédapád az utolsó napjaiban is kiment a földre, pedig az orvos megtiltotta neki a megerőltetést. Ott esett össze, a tábla szélén, egy zsák gabonával a hátán.

– Ezt miért nem mondta soha senki?

– Mert a család szégyellte, hogy egy darab föld miatt szakadt meg a testvéri kapcsolat, és hogy a dédapád inkább a földet választotta, mint a saját egészségét. Könnyebb volt azt mondani, hogy "megállt a szíve", mint elmagyarázni, miért volt ott kint azon a napon is.

A fiú most nem szólt semmit. Az ablakon túl már egészen kivilágosodott, és a labor neoncsöve alatt Rozália arca fáradtabbnak tűnt, mint reggel.

– Szóval a vércsoportnak ehhez semmi köze? – kérdezte végül Bence.

– Van köze, csak nem úgy, ahogy gondolod. Van egy elmélet – csak elmélet, Bence, ezt jegyezd meg –, hogy az A csoportot "paraszti vérnek" hívják, mert pont azokkal a néppel terjedt el, akik letelepedtek, földet műveltek, megtanulták a türelmet és az összetartást. Nem bizonyított tudomány, inkább afféle családi legenda, amit én is a tanáromtól hallottam még az egyetemen, és amit most neked mondok tovább. De ha igaz volna, akkor a dédapád nem a vércsoportja miatt halt meg a földön. Hanem azért, mert valami a vérében, vagy a neveltetésében, vagy mindkettőben, nem engedte, hogy feladja azt a darab földet, még az életével sem.

Bence lenézett a saját kezére, mintha most először venné észre, hogy ugyanazok az ujjak, ugyanaz a bőr, mint a fényképeken.

– Megnézhetem a képet róla?

Rozália bólintás nélkül kelt fel, mert tudta, hol van a fiók, amiben a fénykép hever már évek óta. Kihúzta, és egy fekete-fehér, megkopott sarkú képet tett a fiú elé: az öregember egy zsák gabonával a hátán állt a somogyi tábla szélén, a nap épp a szeme fölé esett, úgyhogy a tekintete alig látszott.

– Ilyen volt – mondta Rozália, és leült a fiú mellé, hogy együtt nézzék.

Bence az ujjával végigsimított a kép szélén, ahol egy régi ragasztócsík nyoma látszott.

– Akkor mi jobban hasonlítunk rá, mint hittük – mondta halkan.

Rozália nem válaszolt azonnal. Csak betette a fényképet a vérkönyvecske mellé, és mindkettőt visszatolta a fiókba, mintha onnantól már egy helyen kellene maradniuk.