Örökváros, a Grand Hotel Attila

A Hotel Attila, Budapest, Andrássy út

— Uram, ha egy alvó gyerek van a karjában, és azok a kókadt virágok a kezében, szóljon inkább valamelyik útszéli panzióban, az talán jobban passzol.

Kerekes Dávid megállt a Hotel Attila csillogó recepciós pultja előtt. A fia, a hatéves Benedek az ölében aludt, teljesen elcsigázva. Egyik kezében egy csokor vörös rózsát tartott, amely az út alatt kissé összenyomódott — két szál már lekonyult, a papír beszakadt a tövénél.

Nem válaszolt azonnal.

A késett 21:40-es debreceni járat miatt az útjuk három órát csúszott, Benedek végül sírás közben szenderedett el a karjában a taxiban. Dávid tudta: ha egy hatéves gyerek egyszer elalszik, inkább lemond a válaszról, mint hogy felébressze.

A külseje nem volt éppen tiszteletet parancsoló. Kopott barna bőrdzseki volt rajta, a jobb ujja mandzsettájánál a bőr már kifeslett, fehéren csillogott a varrás. Néhány napos szakáll borította az arcát. A hátizsákjában — amit a bal csípőjén tartott, hogy ne zökkenjen Benedek alatt — egy üres müzliszelet-papír, egy lemerült tablet, és egy kopott fülű plüss mackó volt, amitől a fia az anyja halála óta nem volt képes megválni.

A rózsákat a Liszt Ferenc repülőtéren vette, 4990 forintért, az utolsó csokrot a kis virágállványon.

Másnap három éve volt, hogy Zsófia, a felesége meghalt.

Minden évben ezen a napon friss virágot vitt a sírhoz, Benedek pedig otthon mindig kiválasztotta hozzá a vázát a konyhaszekrényből. Egyszerű szokás volt, de ez tartotta össze őket.

— Van foglalásom — mondta csendesen Dávid. — Kerekes Dávid néven.

A recepciós, egy szőke nő, akinek a névtábláján Petra állt, tetőtől talpig végigmérte, majd kelletlenül a monitor felé fordult. Mellette egy másik alkalmazott állt, Zita, szabott bézs blézerben.

Petra percekig keresett a rendszerben.

— Nem találok semmilyen foglalást.

— A központi irodán keresztül intézték — felelte Dávid. — Megnézné a vezetői foglalások között is?

Petra felsóhajtott.

— Uram, ma minden szobánk foglalt. Konferencia van az alsó szinten, teljesen tele vagyunk.

Dávid óvatosan megemelte Benedeket, aki megrezzent, az ujjaival még erősebben a mackó fülébe kapaszkodott, majd visszaaludt.

— Megértem, hogy forgalmas az este — mondta. — De egész napos út áll mögöttünk, a fiamnak muszáj lepihennie valahol. Megnézné még egyszer?

Zita elnevette magát.

— Elképesztő, hány ember hiszi, hogy a kitartástól majd előugrik egy üres lakosztály.

Petra nem mondott ellent.

— Talán szerencsét próbálhat valamelyik M3-as melletti motelben — tette hozzá.

Dávid nem szólt semmit. A rózsás papírzacskót áttette a kisujjára, hogy a tenyerével jobban tudja tartani Benedek fejét.

Egyikük sem sejtette, ki áll előttük.

Dávid nem csak egy vendég volt. Ő volt a tulajdonos — a Hotel Attila egyike volt a hét luxusszállodának, amelyet másfél évtized alatt épített fel a semmiből, még azelőtt, hogy Zsófia megbetegedett.

A vezetői lakosztályt két héttel korábban az asszisztense foglalta le neki, de nem a saját nevén — a belső rendszerben "K. Attila, VIP-kód: 07" szerepelt, ez volt a jelzés, amivel a recepció felismerhette volna a vezetői státuszt, anélkül hogy bárki idegennek elárulná, ki érkezik. Dávid szeretett bejelentés nélkül utazni a saját szállodáiban — nem azért, hogy meglepje az alkalmazottakat, hanem mert a kimutatások számokat mutattak, a valódi találkozások pedig azt, hogyan bánnak egymással az emberek, amikor azt hiszik, senki fontos nem figyel.

— Beszélhetnék az üzemeltetési vezetővel? — kérdezte.

Petra arca megkeményedett.

— A vezető épp elfoglalt. Nem zavarom meg azért, hogy maga nem találja a foglalását.

Ekkor egy ötvenes nő lépett ki az egyik szolgálati folyosóról, frissen mosott törülközőkkel a kezében. Ősz csíkos haja laza kontyba volt kötve, viselte a házvezetőségi mellényt, a névtábláján: Ilona.

Amint meglátta a kimerült apát, az alvó gyereket, a megroncsolt rózsákat, letette a törülközőket egy poggyászkocsira.

— Uram — kérdezte, közelebb lépve —, van valami probléma?

— Úgy tűnik, a foglalásom nem jelenik meg a rendszerükben.

Ilona Petra felé nézett.

— Megnézted a céges tartaléklistát? A VIP-kódos sort?

Petra összeszorította a fogát.

— Már kerestem.

— Nézd meg mégegyszer, a másodlagos listán — folytatta Ilona. — A céges foglalások néha nem jelennek meg azonnal a fő képernyőn.

Zita forgatta a szemét.

— Ilona, talán hagyd a recepciós ügyeket a recepciósokra.

— Lehet — mondta Ilona. — De amikor egy kimerült apa áll a hallban egy alvó gyerekkel a karjában, az mindannyiunkra tartozik.

Petra visszaült a billentyűzethez, beütött még pár parancsot, majd a VIP-kódos sorra kattintott.

Kiszaladt a vér az arcából.

— 904-es lakosztály — mondta elhalón. — Vezetői foglalás. VIP-kód 07. A megrendelő: Kerekes Dávid.

A pult alatti kis táblán, amit csak a recepció lát, ugyanaz a név állt, mint a tulajdonosi igazgatótanács tagjainak listáján a hátsó irodában.

Néhány másodpercig senki nem mozdult. Zita keze megállt félúton a billentyűzet felett, Petra pedig úgy nézett fel Dávidra, mintha most látná először: a kopott dzsekit, a feslő mandzsettát, az alvó gyereket.

— Elnézést, uram… én nem… — kezdte Petra, de nem tudta befejezni.

Épp akkor lépett ki a hátsó irodából az üzemeltetési vezető, Simon Róbert, akit Ilona sietve hívott be egy üzenettel. Amint meglátta, ki áll a pultnál, odasietett.

— Kerekes úr, kérem, engedje meg, hogy személyesen kísérjem fel a lakosztályba. Elnézést mindenért, amit itt hallottam.

— Nem akarok jelenetet — felelte Dávid. — Csak egy csendes szobát a fiamnak.

Felvitték őket a 904-es lakosztályba. Benedek egész úton nem ébredt fel, csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor Dávid lefektette a széles ágyra, és melléje tette a mackót. A rózsákat egy pohár vízbe állította az éjjeliszekrényen, a beszakadt szálat kiegyenesítve, hogy reggelig ne hajoljon még jobban félre.

Reggel, mielőtt elindultak a Farkasréti temetőbe, Dávid lement a recepcióra.

Petra és Zita ott álltak. Petra arca megfeszült, de nem menekült el.

— Nem azért jöttem, hogy bárkit kirúgjak — mondta Dávid, és egy vékony mappát tett a pultra. — Új vendégfogadási protokoll, ma reggel írtam. Majd átolvasod.

Ilona, aki épp akkor jött a liftajtóból, meglepetten állt meg.

— Ilona, a mai naptól a vendégkapcsolati osztály vezetője vagy — mondta Dávid, és egy aláírt papírt nyújtott felé.

Ilona kezébe vette a papírt, és csak bólintott, mert a hangja nem jött ki azonnal.

Petra lehajtotta a fejét.

— Uram, nagyon sajnálom a tegnap estét.

— A munkájukat megtarthatják — felelte Dávid. A hangja nem volt se kemény, se megbocsátó, csak fáradt, mint akinek a napja még csak most kezdődik igazán. — A többit Ilonával beszéljétek át.

Felvette Benedek kezét, aki a mackóját szorongatva ásított, és az éjjeliszekrényről felkapta a rózsákat. A hallban, mielőtt kiléptek volna a forgóajtón, Benedek megállt egy pillanatra a halli virágasztalnál, és az ott álló kristályvázák közül kihúzott egy magas, keskeny nyakút.

— Ez lesz anyának — mondta, és továbbindult az apja mellett, a vázát a hóna alatt szorítva, mint egy második mackót.