Oliver első lépése

A Belvárosi teraszos lakás nappalijában ezen a szombat estén minden ragyogott: a kristálycsillár, a pohárban csilingelő tokaji, és három nő mosolya, aki mind egyetlen célért jött össze.

Richárd Fekete a kanapé szélén ült, és azon kapta magát, hogy már alig figyel oda. Három hölgy érkezett ma este a Rózsadombi villájába – egy ügyvédnő, egy fogorvos és egy belsőépítész –, mindhárom azzal a nem kimondott, de pontosan érthető küldetéssel, hogy ők legyenek a következő Fekete-né.

A kisfia, Bence, a szőnyegen ült a játékai között, és rájuk sem nézett.

– Talán csak szégyenlős – mondta Veronika, az ügyvédnő, és finoman hátrasimította a haját.

– Vagy nagyon válogat – nevetett rá Dóra, a belsőépítész.

Richárd nem szólt semmit. Bence egész este alig adott ki hangot. Tizennégy hónapos volt, és azóta, hogy az édesanyja, Richárd felesége egy éve elhagyta őket egy miskolci üzletemberért, a kisfiú valahogy óvatosabb lett mindenkivel. Kivéve egyetlen embert a házban.

Aztán történt valami.

A gyerek megfogta a dohányzóasztal lábát, és felhúzta magát. A beszélgetés egy pillanat alatt elhalt. Mindenki őt nézte.

– Gyere, kispajtás – mondta Richárd, és közelebb lépett.

Bence remegő lábakkal állt. A három nő egyszerre mozdult előre, letérdeltek, kinyújtották a karjukat.

– Gyere hozzám, kicsim!

– Ügyes vagy, menni fog!

– Na, Bencike, gyere csak!

A kisfiú megtette az első lépést. Majd a másodikat. A szobában izgalom áradt szét, Veronika szeme már könnybe is lábadt – biztos volt benne, hogy most dől el, kire esik a választás.

De a szőnyeg közepén Bence hirtelen megállt. A tekintete elsuhant a három nő, a selyemruhák és az ékszerek felett, egészen a helyiség hátsó részéig.

Ott állt Zsófia egy tálcával a kezében. Huszonkét éves volt, a ház alkalmazottja, aki fél éve dolgozott náluk bejárónőként és dadaként egyszerre, amikor éppen szükség volt rá. Abban a pillanatban megfagyott a mozdulat a kezében. Az utolsó dolog volt, amit akart, hogy bárki is rá figyeljen.

Bence arca azonban felragyogott, amint meglátta őt. Olyan mosollyal, amit gyerekek csak azoknak adnak, akikben teljesen megbíznak.

– Bence… – szólt rá Zsófia idegesen, és a tálcát gyorsan letette egy komódra, mintha azzal elháríthatná a figyelmet.

A kisfiú felnevetett, és irányt váltott. A terem elnémult. Lépésről lépésre hátat fordított a három nőnek, a vendégeknek, mindennek, amit az apja megrendezett ezen az estén. Egyenesen Zsófia felé indult.

A tálcáról lecsusszant egy kávéskanál, és csörömpölve ért a parkettre. Senki nem nézett oda. Mindenki Bencét figyelte.

Amikor odaért hozzá, mindkét kis karjával átfogta a lány lábát. Zsófia térdre ereszkedett, és elkapta. És ami ezután történt, az megdöbbentette Richárdot: Bence a fejét Zsófia nyakába fúrta. Nyugodtan. Biztonságban. Mintha már százszor csinálta volna ezt korábban.

Richárd az ablak felé fordult egy pillanatra, mintha a saját arckifejezésétől akarna időt nyerni. Egy kérdés kezdett visszhangozni a fejében – egy kérdés, amit hónapokkal korábban fel kellett volna tennie. Visszafordult Zsófiához, és halkan megkérdezte:

– Amikor én nem voltam itt… ki vigyázott a fiamra?

Zsófia elsápadt.

– Richárd úr, ez nem úgy van, ahogy gondolja…

– Nem gondolok semmit. Kérdezek.

– Margit asszony mindig üzent, mire hazaért, hogy "minden rendben, Bence aludt egész nap" – ezt mondta nekem is, ezt mondta önnek is telefonon, amikor hazafelé tartott a kocsiban. Sosem kellett szembenéznie azzal, hogy nincs itt.

A vendégek zavartan pakolták össze a kabátjukat, Veronika sietve elköszönt, mentegetve magát, hogy még dolga van reggel a bíróságon. Dóra és a harmadik nő, Henrietta szó nélkül távoztak. Richárd becsukta mögöttük az ajtót, aztán visszafordult, és leült Zsófiával szemben a konyhaasztalhoz, Bence pedig ott aludt el a lány ölében, mintha mi sem történt volna.

– Mondja el. Az elejétől.

Zsófia az ujjaival a szék karfáját szorongatta, majd mégis beszélni kezdett. Elmondta, hogy márciustól, amikor Richárd a győri gyárbővítés miatt hetente három-négy napot úton volt, a hivatalos dada, Margit asszony rendszeresen lemondta a műszakjait – hol beteg volt, hol "más elfoglaltsága" akadt –, és ilyenkor Zsófia, aki eredetileg csak takarítani jött kétszer egy héten, egyszerűen ott maradt a fiúval, mert senki más nem volt a házban. Eleinte csak néhány órát, később egész napokat, néhányszor egész éjszakákat is, amikor Bence lázas volt, és Richárd Bécsben tárgyalt egy beszállítóval.

– Miért nem mondta el nekem?

– Mert Margit asszony fizette a béremet a sajátjából azért, hogy hallgassak. Félszázezer forintot havonta, hogy ne szóljak róla senkinek, mert félt, hogy elveszíti az állását, ha kiderül, hogy valójában egy takarítónő neveli a gyerekét helyette.

Richárd keze ökölbe szorult az asztalon. Nem Zsófiára volt dühös. Hat hónapja fizetett havi négyszázötvenezer forintot egy dadára, aki alig volt otthon, miközben a saját fia az egyetlen emberhez kötődött igazán a házban, akiről ő tudomást sem vett rendesen.

Felállt, odament a konyhapulthoz, és előkapta a mobilját. Margit számát kikeresve kihangosítóra tette, és letette a készüléket az asztal közepére, Zsófia elé.

A kicsengés után Margit hangja töltötte be a konyhát, kedélyes, szinte vidám: – Richárd úr, jó estét, remélem Bencike jól…

– Margit, a szerződését azonnali hatállyal felbontom. Az elmúlt hat hónap bérét visszaköveteljük az ügyvédem útján.

Pár másodperc csend a vonal végén, aztán kapkodó magyarázkodás kezdődött volna, de Richárd már nyúlt is a telefon után, és kikapcsolta a hangszórót, mielőtt Margit a második mondatba kezdhetett volna. Visszaült az asztalhoz.

Kinyitott egy mappát az ölében tartott dokumentumtartóból – a fia gondozási szerződéseit, a házvezetői papírokat –, és új lapot húzott elő belőle. Egy üres szerződésminta volt, amit délután töltött ki az ügyvédjével telefonon, még mielőtt bárki is sejtette volna, hogy aznap este bármi történni fog a nappaliban.

– Ez Bence hivatalos gondozói szerződése. Az ön nevére. Havi bruttó ötszázezer forint, lakhatási hozzájárulással és egészségbiztosítással.

Zsófia a papír fölé hajolt, a tolla megállt a sor végén, ahol a dátum helye volt.

– És ha nemet mondok?

Richárd nem válaszolt azonnal. Bence megmozdult az ölében, kis keze belekapaszkodott a blúza ujjába, és a mozdulat némán felelt a kérdésre a férfi helyett.

– Akkor is marad, amíg Bence maga mellett akarja lenni. De azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez nem fog megváltozni holnap sem.

Zsófia lassan végighúzta a tollat a vonalon, aláírta a nevét, aztán felnézett Richárdra, és először, amióta a férfi ismerte, nem sütötte le a szemét.