Mentegetlenül

Attól a naptól kezdve, amikor a feleségem rám néz, hogy valamit elmagyarázzon, mindig ott van az a félmásodperc, mielőtt kimondja. Mintha összeszedné magát. Pontosan ezt a félmásodpercet gyűlöltem a legjobban azon a szombaton is, Veronika testvérének házában Gödöllőn, amikor Kriszta — a húgom, bár akkor még nem is sejtettem, mennyire másnak látja mindenki ezt az egészet, mint én — azt mondta: "Szilárd, te hozod a húst és a fát, mi hozzuk a jó hangulatot."

Mert úgy hangzott, mint egy vicc. Nekem legalábbis úgy hangzott. Kriszta mindig így beszélt, lazán, mintha minden mondata fel lenne cicomázva egy mosollyal, és az ember sosem tudta biztosan, komolyan gondolja-e. Nálunk a családban ez volt a stílus — anyánk is ilyen volt, egy kis irónia mindenre, nehogy túl sokat kelljen magyarázkodni.

Három hónapja költöztem össze Krisztával, bár papírom még nincs róla, csak egy közös lakcímkártya és egy közös macska, amit ő hozott a volt házasságából. A válás kemény volt neki — a férje, Balázs, otthagyta egy kolléganőért, és Kriszta egy évig úgy élt, mint akinek kiszedték a gerincét. Ezt én is láttam, nem csak hallottam a családtól. Láttam, amikor éjjel kettőkor felhívott, és csak sírt a telefonba, meg sem próbálva mondatokat formálni. Akkor én még nem is voltam vele, csak egy közös barát ismertetett össze bennünket egy grillpartin a Normafánál, mert — ahogy mondták — "fel kell dobni egy kicsit".

Nekem ekkor nem volt munkám. Pontosabban volt, csak épp kerestem a jobbat. Három hónapja dolgoztam egy futárszolgálatnál félállásban, mert azt terveztem, hogy nyitok egy kis autószerviz-fiókot egy haveromal a Váci úton — ebből aztán nem lett semmi, mert a haver visszalépett, aztán jött egy ötlet egy ételkihordó appal, az se jött össze, aztán egy ismerősöm állást ígért egy autókereskedésben, az is elúszott. Tudtam, hogy ez hogy hangzik kívülről. De belülről egészen más volt. Minden este arra gondoltam, hogy holnap összeáll valami, és minden reggel kiderült, hogy nem.

Veronikának, Krisztám sógornőjének — a bátyja, Gábor feleségének — soha nem tetszettem. Ezt az első pillanattól éreztem. Nem mondott semmi durvát, csak volt egy módja annak, ahogy nem nézett rám, amikor beszéltem, mintha a szavaim átszűrődnének rajta anélkül, hogy megállítaná őket. Gábor viszont rendes volt velem — túl rendes, gondolom most. Ő volt az, aki mindig zsebbe nyúlt, ha Kriszta telefonált egy problémával. Ő fizette ki a lakáshitelünk — bocsánat, Kriszta lakáshitelének — két havi törlesztését, amikor a válás után kiderült, hogy egyedül nem bírja. Az ő dácsájukba hívtak minket minden hétvégén, mert "nagy a hely, mindenkinek elfér".

Azon a szombaton Veronika reggel felhívta Krisztát, és bejelentette a bulit, mintha egy döntést közölne, nem egy kérést. Hallottam a beszélgetés felét, mert a konyhában álltam, és csináltam magamnak egy kávét. Kriszta csak annyit mondott: "Jó, oké, szuper, akkor szólok Szilárdnak." Letette, rám nézett, és azt mondta: "Gábor és Veronika ünnepséget rendeznek neked a dácsájukon. Te hozod a húst."

Nem éreztem ezt arcátlanságnak. Ezt most, innen nézve, visszafelé, el kell mondanom: akkor nekem ez simán belefért a képbe. Egy éve mindenki fizetett mindent, ez volt a megállapodás, amit soha senki ki nem mondott, de mindenki betartott. Azt hittem, ez a család működési elve — hogy aki éppen jobban áll, az besegít annak, aki rosszabbul. Nem gondoltam bele, hogy ez mindig egyirányú utca volt.

A dácsa konyhájában, amikor megérkeztünk, forrt a víz a kannában, és a fütty úgy hasított a csendbe, mint egy sikoly. Veronika két bögébe öntötte a teát, az asztalra tett egy tányér kekszet és egy befőttesüveg eper lekvárt — tavalyi, az anyósáéból maradt. Más nem volt az asztalon. Kriszta velem szemben ült, és láttam, hogy az arca percenként hosszabbodik, mintha várna még valamire — húsra, salátára, borra, parázsló nyársakra. Semmi nem jött.

"Hol van…" — kezdte, és félbehagyta a mondatot, rám nézett, aztán Veronikára.

"Itt az asztal", mondta Veronika nyugodtan, és a lekvárt közelebb csúsztatta hozzám. "Tessék, szolgáld ki magad. Boldog szülinapot, Szilárd."

Fogtam egy keksztet, forgattam az ujjaim között, visszatettem. Nem tudtam, viccnek szánta-e.

"Mi marhasültre számítottunk", mondta Kriszta csendesen, de éreztem a hangjából, hogy egy másodperc múlva ez már nem lesz csendes.

Veronika ivott egy kortyot a teájából, és egyenesen Krisztára nézett. "Mi soha nem beszéltük meg, hogy én fogok bármit is főzni. Azt mondtad, jöttök, nem ellenkeztem. De hogy egy egész társaságot etessek, abba nem egyeztem bele. Ti magatok kéretkeztetek hozzánk."

Olyan csend lett, hogy tisztán hallottam az ablakon kívül a fák levelei közt futó szelet.

Akkor nem értettem, honnan jön ez. Most, hónapokkal később, amikor Gáborral kávéztunk egy téren Gödöllőn, és ő elmagyarázta — kímélve, mert ő mindig kímél — mi mindent adtak nekünk az előző évben, akkor már értettem. Benzinköltség, amikor Krisztát elfáradt napokon elhozták valahonnan. Az a konverteg, amit Veronika szülei adtak "biztonsági tartaléknak". Az az új telefon, amit Kriszta vett magának, pedig azt mondta, nincs pénze a közösre. Igen, én is tudtam erről. Nem mertem szóvá tenni, mert féltem, hogy akkor rám néz úgy, mint a volt férje.

Veronika akkor folytatta, és most, visszagondolva, minden szava helyén volt, csak akkor égetett, mint a forró tea egy repedt bögréből.

"Egy éve segítettünk, mert fájt neked. De már nem fáj annyira. Most ez csak kényelmes neked."

Megpróbáltam enyhíteni a helyzetet. "Nézzétek, lemehetek a boltba, van nálam pár ezer forint…"

"Nem kell, Szilárd", mondta Veronika, és felém fordult, kicsit lágyabban. "Nem rólad van szó. A jövőről van szó. Ha itt akartok ünnepelni valamit, beszéljük meg előre. Ti hoztok felet, mi a másik felet. Ez a normális."

Gábor akkor a húgára tette a kezét. "Igaza van, Veronika", mondta csendesen, és ez a csendesség súlyosabb volt minden kiabálásnál. "Egy éve segítünk, mert szeretünk téged. De egyszer sem kérdeztük meg, szükséged van-e még ugyanarra a segítségre. Csak adtunk. És te vetted."

Kriszta a kihűlő teájába nézett. Az ajka megremegett.

"Szóval így állunk", mondta végül. "Elegük van belőlem."

"Nem elegünk van belőled", mondta Veronika. "Csak normális kapcsolatot akarok. Nem olyat, amiben én örökké adok, te örökké veszel."

Akkor dühös voltam. Nem rájuk — magamra. Mert tudtam, hogy igazuk van, és ezt a legnehezebb elismerni, amikor az ember maga a probléma. Hazafelé az autóban Kriszta sírt, én pedig nem szóltam semmit, csak vezettem, a kezem olyan erősen szorította a kormányt, hogy fehérek lettek az ujjaim.

A következő hetekben keresett engem egy ismerős egy autóalkatrész-nagykereskedésnél Kecskeméten, raktárosi állás, nem fényes, de fix fizetés, havi kétszázhatvanezer forint nettó. Felvettek. Kriszta meg, ahogy teltek a hetek, elkezdett másként viselkedni — előre szólt, mielőtt átjött valahova, és néha hozott is valamit. Egy zacskó zöldséget. Egy olcsó bort. Semmi nagy, de önként.

Három hónap múlva Kriszta maga hívta fel Veronikát — nem Gábor közvetítésével, ahogy addig mindig. Bocsánatot kért a szülinapi délutánért. Azt mondta, akkor úgy érezte, mintha koldusnak neveznék. Aztán rájött, hogy megszokta, hogy mindenki segít neki, és már nem is gondolkodott azon, mennyire furcsa, hogy félig másokból él.

Két hét múlva mi mentünk a dácsába. Kenyeret, friss zöldséget és egy maga sütötte, kicsit görbe tortát hoztunk. Én gyújtottam be a grillt — ügyetlenül, de magam akartam csinálni, nem vártam, hogy valaki más csinálja. Veronika csak állt a teraszon, néztem, ahogy a füstöt figyeli, és nem szólt semmit, de a tányérját maga mellé tette, hogy nekem is elég hely legyen a parázs mellett.