A balatonfüredi strand pultja mögül mindent lehet látni

Tizenegy éve árulok fagylaltot és limonádét a balatonfüredi móló melletti bódéban, és az ember idővel megtanulja felismerni a visszatérő arcokat – akkor is, ha azok egy évben csak egyszer, a nyári szezon elején tűnnek fel.

Erről a nőről is így tudtam volna, hogy harmadik éve jön ide a fiával, ha nem lett volna az a szombat délután, amikor a strand végén, a kabinok mögötti betonlépcsőn leültem szünetet tartani, és véletlenül a szemem elé került.

Kismagas, ötven körüli nő, Rékának hívják – ezt onnan tudom, hogy a fia, egy tizenkét éves forma srác, állandóan kiabálta a nevét a vízből. Az első két évben alig ismertem fel: kerekded arc, nehezen mozdult a lépcsőn, a napozóágyból félig felállva kapkodott levegőért, mire leért a vízig. A kabinosnő, Marika néni, aki mellettünk bérel helyet törölközőkölcsönzésre, mindig megjegyezte, hogy "szegénykém, biztos a szíve viseli meg".

Idén júniusban alig ismertem fel. Nem azért, mert lefogyott – hát persze hogy lefogyott, az egész strand erről beszélt két hétig –, hanem azért, ahogy mozgott. Egyenesen jött le a lépcsőn, nem fogta a korlátot, a fia mellett úszott ki a bójáig és vissza, kétszer egymás után, mintha nem is ő lenne.

A pultnál állva hallottam, amikor az egyik visszatérő vendég, egy nyugdíjas tanárnő a szomszéd sorból, odaszólt neki: "Réka, drágám, maga megbolondult, ennyit nem szabad egyszerre leadni!" Réka csak megállt, az ujjaival megigazgatta a fürdőruhája pántját, és azt válaszolta, hogy nem egyszerre volt, tizenöt hónapja tart.

Tizenöt hónap – ennyi idő alatt adta le a súlyát, és ezt a számot onnantól nem tudtam kiengedni a fejemből.

Augusztus elején volt egy esős délután, amikor megtudtam, mi volt az a tizenöt hónap előtti állapot. Kevés volt a vendég, Réka a fiával behúzódott a bódé elé az eső elől, Kai bement a móló felé fagylaltot nézni a hűtőládában, és ő egyszer csak nekidőlt a pult szélének, és megkérdezte, van-e még meleg teám a kannában. Adtam neki egy pohárral, és akkor, úgy, hogy a kiskanalakat pakoltam át egy dobozból a másikba, elkezdte mondani.

– Száznegyvenöt kiló voltam. – Megvárta, hogy ez leülepedjen, aztán hozzátette: – Amikor Los Angelesbe mentünk Kaival, még dolgoztam, volt egy fogyós show-m Ausztráliában, aztán az egyik napról a másikra nem volt több szerződés. Nem volt kamera, nem volt forgatókönyv, csak a konyhám és én.

Megkérdeztem, emlékszik-e, mikor vette észre, hogy nagy a baj. Nem gondolkodott sokat.

– Volt egy ruha, egy zöld kosztüm, amit még a show-ból hoztam haza. Egy este fel akartam venni, mert színházba mentünk volna Kaival, és nem jött fel a cipzár a derekamon. Leültem a szoba közepén a padlóra, és Kai – akkor kilenc volt – megkérdezte, hogy miért sírok. Azt mondtam neki, hogy nem sírok, csak fáradt vagyok. Hazudtam neki.

Ezt mondta ki, és közben a teáscsésze fülét forgatta az ujjai közt, körbe-körbe, mintha az valamilyen gombot lenne, amivel visszaállíthatná az egészet.

A fordulat, mesélte, nem egy reggelen jött, hanem egy hegyi ösvényen, a kaliforniai dombok között. Oxigénmaszkot húzott futás közben, hogy nehezebb legyen a levegő, nehezebb legyen minden lépés – mert azt akarta, hogy fájjon, hogy érezze, amit csinál.

– Senki nem nézte. Nem volt nézettség. Csak én voltam, és a mérleg, és Kai, aki minden este megkérdezte, hogy ma is kimegyek-e futni.

Aznap épp véget ért az eső, amikor Kai visszajött a fagylaltos hűtőtől, és odaállt az anyja mellé. Réka fagylaltot vett neki, és amikor Kai a szívószálat rágva megint belekezdett volna, hogy mennyit fogyott az anyja, Réka nevetve rászólt: "Kai, ha így folytatod, te hízol meg, nem én fogyok tovább." A gyerek erre nem nevetett vele. Letette a fagylaltot a pultra, félig megevett, és azt mondta, elég keményen ahhoz, hogy a hangja átvágjon a strand zaján:

– Jó, jó, anya, te amúgy is túl sokat beszélsz erről mostanában. Mindenkinek elmeséled. A tanárnőnek, a kabinosnőnek, most meg a fagylaltosnak. Mintha csak az számítana, hogy ki mondja neked, milyen vékony vagy.

Réka arca megfeszült. Nem szólt vissza azonnal – csak állt, a kezében a teáscsésze, és néhány másodpercig nem tudta, mit csináljon vele, aztán letette a pultra, túl erősen, hogy csörrent.

– Azt hiszed, ez csak rólam szól? – kérdezte végül, de nem haragosan, inkább úgy, mintha most jutna el hozzá valami, amit addig nem engedett magához. – Azt hiszed, nem látom, hogy minden alkalommal, amikor lemérem magam, te is figyelsz?

Kai nem válaszolt. Fölvette a fagylaltot, és elindult a víz felé anélkül, hogy megvárta volna az anyját.

Réka ott maradt a pultnál. Nem ment utána rögtön. A kannára tette a kezét, mintha még akarna teát, de nem öntött magának, csak állt ott, és én arra figyeltem fel, hogy most, amióta ismerem, nem a súlyáról vagy a tizenöt hónapról beszél, hanem arról, hogy a fia hónapok óta ugyanazt a mondatot hallja mindenkitől, és talán ő már nem is a saját fogyásáról mesél, hanem arról menekül, hogy ezalatt a fiával nem beszélt semmi másról.

– Felajánlottak egy állást ősztől – mondta aztán, inkább magának, mint nekem. – Egy új show, itthon, Budapesten. De ha most elvállalom, megint arról fog szólni minden, hogy néztem ki azelőtt és hogy nézek ki most. Kai pedig megint azt fogja hallani otthon is, a strandon is, mindenhol, hogy az anyja egy szám.

Fizetett a teáért – pontosan nyolcszáz forintot tett a pultra két adag túrós pogácsáért is, amit Kainak vett még korábban –, aztán lehajolt, összeszedte a fia strandi papucsait a bódé elől, és elindult a víz felé, ahol Kai már bent állt a bójánál, háttal neki.

Nem úszott oda hozzá azonnal. Csak beállt a vízbe, néhány méterre a fiától, és onnan mondott neki valamit, amit nem hallottam, de láttam, hogy Kai megfordul, és egy perc múlva már egymás mellett úsznak vissza, nem versenyezve, csak egymás mellett.

Másnap megtudtam Marika nénitől, hogy Réka aznap este lemondta a telefonhívást a budapesti ajánlat ügyében. Azt mondta nekik, majd tavasszal visszahívja őket, ha még áll az ajánlat – most nem akar úgy dönteni, hogy a fia azt érezze, ismét másodikra kerül a kamerák után.

Amikor szeptemberben utoljára láttam, a strand bezárása előtti utolsó hétvégén, már egyedül jött be, Kai nélkül, mert a fiú a barátaival focizott a parton. Fizetett egy limonádét, és amíg a pultnál állt, megnézte a telefonján a lépésszámlálóját. Hosszan nézte a számot, mintha azon gondolkodna, mit is jelent már ez neki – aztán visszatette a telefont a strandtáskájába, és azt mondta, hogy jövőre, ha megint eljönnek, talán már nem fogja minden nap megnézni, hány lépést tett.