Az üres fiók Kaposváron

„Anya, ki vette el a nyugdíjad a fiókból? Tegnap még ott volt, most csak néhány ezer forint maradt." Dóra pontosan tudta, hol tartja az anyja a pénzt. Abban a konyhai fiókban, ahol évtizedek óta. Egy tiszta, négybe hajtott konyhatörlő alatt, a TAJ-kártya és néhány számla mellett.

Édesanyja, Margit néni, 74 éves volt, és egyedül élt a Kaposvár melletti kis faluban, Zimányban, abban a házban, ahol a két gyerekét felnevelte. A férje nyolc éve halt meg. Dóra Kaposváron lakott, négy busz-megállóra a belvárostól, de a falu onnan is jó negyvenöt perc autóval. A fia, Bence, Pécsen tanult, és még messzebb volt.

Jöttek, amikor tudtak. Dóra nagyjából havonta egyszer-kétszer ment ki, néha gyakrabban. Bence karácsonykor és húsvétkor. Telefonon majdnem minden nap beszéltek.

— Mit csinálsz, anya?

— Mit csinálnék. Itt vagyok.

— Jól vagy?

— Jól.

— Kell valami?

— Semmi nem kell. Van mindenem.

Ezt a választ mindketten kívülről tudták. És valahogy úgy is tűnt, hogy igaz. Margit néninek volt pár tyúkja, krumpli a kamrában, befőttek a spájzban, egy kis veteményes. A nyugdíja nem volt nagy, talán 180 ezer forint, de soha nem volt költekező asszony.

Dóra időnként hagyott neki pénzt is. Legtöbbször vita lett a vége.

— Vedd vissza, nincs mit kezdjek vele.

— Hagyd, anya.

— Minek?

— Hogy legyen.

— Van nyugdíjam.

És visszacsúsztatta a kabátzsebébe, ha nem figyelt. Dóra sokáig hitte, hogy az anyja tényleg jól elboldogul.

Egy csütörtökön telefonáltak.

— Mit csinálsz?

— Most jött a postás.

— Megjött a nyugdíj?

— Megjött.

— Na, gazdag vagy.

Margit néni felkacagott. — Az ám. Holnap indulok a Balatonra.

Másnap Dórának amúgy is arrafelé volt dolga, és úgy döntött, beugrik. Nem szólt előre. Déltájban érkezett. A kapu nyitva állt. Az udvaron egy hatvanas asszony ült a lépcsőn kávéval a kezében — Jolán néni, három házzal arrébb.

— Nézd már, ki jött! — kiáltott fel Margit néni, amint meglátta a lányát. Felderült az arca.

Jolán néni felállt. — Megyek is, látom, itt a lányod.

— Maradj még, asszony.

— Majd visszajövök.

Margit néni felállt utána, bement a házba, pár másodperc múlva kijött, és valamit a kezébe csúsztatott. Dóra látta.

— Mit adtál neki?

— Semmit.

— Láttam, hogy adtál valamit.

— Adtam neki is.

— Mit?

Margit néni a kapu felé nézett. — Kétezer forintot.

— Miért?

— Hagyd, lányom.

— Hozott valamit?

— Nem.

— Csinált valamit neked?

— Nem.

— Akkor miért adtál neki pénzt?

Margit néni elkezdte összeszedni a csészéket. — Mert itt ült velem.

Dóra úgy érezte, nem hallotta jól. — Hogy érted, hogy kifizetted azért, hogy itt ült?

— Nem fizettem ki.

— Most adtál neki kétezer forintot.

— Én adtam. Nem kérte.

Dórának egyáltalán nem tetszett a válasz, de akkor nem szólt többet. Egy óra múlva az anyja megkérte: — Figyelj, jön Feri bácsi a gázpalackkal. Vegyél ki nekem ötezer forintot a fiókból.

Dóra odament a konyhaszekrényhez. Kihúzta a fiókot. Felemelte a konyhatörlőt. Megállt. Átnézte a papírokat. Még egyszer.

— Anya!

— Mi az?

— Hol a pénz?

— Milyen pénz?

— A nyugdíj.

— Ott van.

— Nincs ott.

Margit néni bejött a konyhába. Dóra néhány bankjegyet tartott a kezében.

— Ez minden?

— Hát…

— Anya, tegnap hozta a postás a nyugdíjat.

— Igen.

— Akkor hol a pénz?

Az idős asszony a fiók felé bökött állával. — Adtam belőle.

— Kinek?

— Volt mit adjak.

Dóra érezte, hogy elkezdi elfogni a méreg. Az első gondolata az volt, hogy valaki bejött a házba — a kapu mindig nyitva állt, az egész falu tudta, hogy az asszony egyedül él.

— Anya, ki vette el a pénzedet?

— Nem vette el senki.

— Akkor hol van?

Margit néni leült az asztalhoz. — Odaadtam.

— Kinek?

És elkezdte sorolni. Feri bácsinak adott valamennyit néhány nappal korábban, amikor megjavította a kilincset, és ott maradt egy kávéra. Egy asszonynak az utca végéről ezer forintot, amiért elkísérte a rendelőbe. A szomszéd fiúnak, aki a péktől hozta a kiflit, mindig adott néhány száz forintot. És Jolán néni…

— Hányszor adsz neki pénzt?

Margit néni habozott. — Nem mindig.

— Hányszor?

— Néha adok.

— Miért?

— Mondtam. Átjön ide.

— Anya, Jolán néni három házzal arrébb lakik.

— Na és?

— És te pénzt adsz neki, hogy átjöjjön kávézni veled?

— Nem azért adom, hogy jöjjön.

— Hát akkor miért adod?

Margit néni kezdett megsértődni. — Mert úgy akarom.

— És ő elveszi?

— Ha én adom, mit tegyen?

Dóra felállt az asztal mellől. — Ne vegye el!

Margit néni elhallgatott.

— Anya, ezek az emberek kihasználnak téged.

Az idős asszony erre egyenesen ránézett. — Senki nem használ ki.

— Hogyne? A nyugdíjadból adsz csak azért, hogy beszélgessenek veled.

— Nem kéri senki.

— Ez ugyanaz.

— Nem, nem ugyanaz.

— Akkor mi ez?

Margit néni összekulcsolta a kezét az ölében. És egyszerűen csak annyit mondott:

— Betér hozzám is valaki a kapun.

Dóra nem értette. — Mi?

— Betér hozzám is valaki, lányom. Marad tíz percet. Megiszom egy kávét Jolánnal. Átjön az a fiú a kiflivel, megkérdezem, mi van vele. Elkísér valaki a rendelőbe.

— És ezért pénzt kell adnod?

Margit néni nem válaszolt azonnal.

— Nem kell.

— Akkor miért adod?

Végighúzta az ujját az asztalterítőn. — Mert így érzem jól.

— Nem értem.

— Persze, hogy nem érted.

Ez a mondat megállította Dórát. Az anyja nem beszélt vele durván. Nem emelte fel a hangját.

— Te jössz, maradsz két órát, és elmész. Bencét két hétben egyszer hallom. És minden alkalommal örülök. De ahogy leteszem a telefont, a ház akkor is üres marad.

Dóra elhallgatott.

— Vannak napok, amikor reggeltől estig senki nem nyit be ezen a kapun. Csak elmegy valaki az úton, köszön. Ennyi.

— És ezért adsz pénzt, hogy bejöjjenek?

— Nem.

— Pedig ezt csinálod.

Az idős asszony ránézett. — Talán azért is adom, hogy legyen okuk megállni.

Dórának most, először, nem volt mit mondania. Margit néni folytatta.

— Jolán akkor is átjön, ha nem adok neki semmit. Nehogy azt hidd, rossz asszony. De neki is van dolga. Gyerekek, unokák, kert. Mindenkinek van.

— Akkor ne adj neki.

— És mit csináljak azzal a pénzzel?

— Hogyhogy mit? A te pénzed.

— Tudom, hogy az enyém.

Aztán mondott valamit, ami sokáig ott maradt Dóra fejében.

— Én nem embereket veszek rajta, lányom. De néha olyan, mintha egy kicsi időt vennék.

Dóra az anyjára figyelt. Hirtelen nem is a félig üres fiók volt a legfélelmetesebb dolog. A konyhai óra ketyegése volt az, a tévé, amely szólt, pedig senki nem figyelt rá, az apja üresen álló karosszéke a kályha mellett, az udvar, ahol az anyja egész napokat töltött egyedül.

Dóra majdnem minden nap hívta telefonon, és azt hitte, ez elég ahhoz, hogy az anyja ne legyen magányos. De egy hét perces telefonhívás nem tölt ki egy tizennégy órás napot.

— Miért nem mondtad?

Margit néni keserűen elmosolyodott. — Mit mondjak?

— Hogy egyedül vagy.

— És mit tettél volna?

Dóra kinyitotta a száját. Nem jött belőle hang.

— Jöttél volna minden nap negyven kilométerről?

— Nem.

— Otthagytad volna a munkát?

— Nem.

— Bence otthagyta volna az egyetemet, hogy itt legyen?

— Nem.

— Na ugye.

Nem volt ebben szemrehányás. Épp ez fájt a legjobban. Margit néni nem kért semmit. Csak elmagyarázta.

— Tudom, hogy nektek megvan a saját életetek. Soha nem haragudtam rátok.

Aztán az ajtó felé fordult.

— Csak néha olyan csúnyán elfog a magány itt a házban.

Ezt a kifejezést Dóra évek óta nem hallotta. A nagyanyja mondta így. Nem egyszerűen unatkozást jelentett. Azt jelentette, hogy leszáll az este, és nincs kinek elmondani két mondatot. Hogy egy embernek főzöl. Hogy meghallod, amikor egy autó megáll a kapu előtt, és egy pillanatra azt reméled, hozzád jön.

Azon a délutánon Dóra nem vette el az anyja pénzét, és nem is ment a szomszédokhoz számon kérni őket. Egyszerű lett volna mindannyiukat hibásnak kiáltani ki. Lehet, hogy néhányan elfogadták a pénzt, anélkül, hogy sokat gondolkoztak volna rajta. Talán másik megértette pontosan, miért adja. De a legnagyobb baj nem az ő zsebükben volt. Az anyja magányában volt.

Mielőtt elindult, Dóra azt mondta:

— Anya, egyre kérlek. Ne adj többé pénzt az embereknek csak azért, hogy maradjanak veled.

— Jó.

— Megígéred?

Margit néni elmosolyodott.

— Nem ígérem.

— Miért?

— Mert ez az én pénzem.

Dóra felkacagott.

— Ezen nincs mit mondjak.

— Nincs is.

De a dolgok megváltoztak azon a nap után. Nem drámaian. Dóra nem hozta be az anyját Kaposvárra, és nem is költözött ki a faluba. Elkezdett viszont gyakrabban jönni, és másképp. Nem csak letette a bevásárlást, és elment. Maradt. Együtt ettek. Elvégzett valamit a kertben, anélkül, hogy tízpercenként az órára pillantott volna. Bence is elkezdett máskor is leutazni, nem csak az ünnepekre, és néha ott is maradt éjszakára.

Egy vasárnap Dóra odaért a kapuhoz, és három asszonyt talált a cseresznyefa alatti asztalnál. Az anyját, Jolán nénit és egy másik szomszédasszonyt. Előttük kávé, egy tányér linzer, egy pakli kártya.

— Mit csináltok itt?

Margit néni felkacagott. — Elköltjük a nyugdíjat.

Mindhárman kacagni kezdtek. Dóra Jolán nénire nézett.

— Ma mennyit kapott?

Jolán néni azonnal rávágta. — Ma ingyen jöttem.

Újra nevettek. Dóra lehúzott egy negyedik széket az asztalhoz, leült közéjük, és kinyújtotta a kezét Margit néni felé.

— Osszál nekem is.