A szerdai asztal a Belvárosban

István vagyok, hetvennégy éves, Győrben élek a feleségemmel, Katalinnal, aki hetvenegy. Negyvenhárom éve házasok vagyunk. Két gyerekünk felnőtt, külön élnek, mi ketten maradtunk a lakásban a Kossuth utcán, ahol a radiátor még mindig zörög, ha bekapcsol a fűtés, és minden reggel ugyanaz a villamoscsengés hallatszik be az ablakon, mire felkelünk.

Az életünk kiszámítható. Reggelente együtt kávézunk, én megyek a pékségbe a kiflikért, Katalin szerdánként tornára jár, délutánonként pedig mindenki a maga dolgát intézi. Soha nem voltunk olyan pár, aki percre pontosan tudni akarja, hol van a másik. Épp ezért ért annyira készületlenül, amit a szerdákról megtudtam.

Egy nap a belvárosban kellett elintéznem valamit a vasboltban a Baross úton. Elsétáltam egy kis étterem előtt, a Rába-parton, és az ablaknál megláttam Katalint. Egyedül ült. Egy pohár bor állt előtte – kékfrankos, ahogy később kiderült –, egy tányér, és a telefonját nézte. Az első gondolatom az volt, hogy bemegyek. Aztán mégsem tettem – tovább sétáltam, és magam sem tudtam igazán, miért.

Amikor hazajött, megkérdeztem, hol evett. „Valahol itt a közelben." Letettem a kalapácsot, amit a boltból hoztam, az asztalra, nagyobb zajjal, mint akartam. Mondtam neki, hogy láttam. Katalin néhány másodpercre elhallgatott, a kabátja gombjával babrált. Aztán annyit mondott: „Néha elmegyek oda szerdánként."

A „néha" aztán kiderült, hogy majdnem minden szerdát jelent, már hét hónapja. Nem értettem, miért nem szólt soha. „Mert akartam egy helyet, ami csak az enyém." Egyszerű mondat volt. Elkezdtem rendet rakni a konyhaszekrényben, pedig nem volt rendetlen, csak hogy csináljak valamit a kézzel, amíg a fejemben rendet rakok. Azon nyomban arra gondoltam: baj van a házasságunkkal.

Megkérdeztem, hogy előlem menekül-e. Katalin erre dühös lett. „Nem minden, amit egyedül csinálok, menekülés tőled." Azon az estén sokat vitatkoztunk, és én érteni akartam, miért kellett titokban tartania. Ő azt hajtogatta, nem titkolta, csak nem mondta el. Nekem ez ugyanaz volt. Neki nem. Végül ő mondta ki a mondatot, ami megállított: „Mondd meg akkor te, hány kávét ittál a sarki kocsmában a barátaiddal úgy, hogy nekem egy szót se szóltál róla." Ezen elgondolkodtam, és nem volt rá válaszom.

Elmagyarázta, hogy egy belgyógyászati kontroll után kezdődött az egész. Négy órakor jött ki a rendelőből, és mivel késő lett a főzéshez, besétált abba az étterembe, és megrendelte a napi menüt, ezerhatszáz forintért. Jól esett egyedül lenni. Senki nem kérdezte, mit főzzön este, mikor jön haza, vagy be tud-e ugrani a Tescóba útközben. A következő szerdán visszament. A pincér hamar megismerte. Tudta, hogy szénsavas vizet kér, és utána egy szimpla kávét.

„Ott senkinek nem kell semmi tőlem" – mondta. Emlékeztettem, hogy a gyerekek már nem élnek velünk. „Nem a teendőkről beszélek" – felelte. „Arról beszélek, hogy mindig valakinek kell lennem valaki számára." Lánya, felesége, anyja, nagymamája. Abban az étteremben egyszerűen csak Katalin volt.

Azt hiszem, valójában az fájt a legjobban, hogy felfedeztem: a feleségemnek van egy kis szelete az életéből, amiről nem tudtam, és amit meg is akar tartani így. Negyvenhárom év után természetesnek vettem, hogy a közelség azt jelenti: nincs titok. Katalin ráébresztett, hogy talán azt is jelentheti: van saját terület.

Nem volt könnyű elfogadni. Heteken át minden szerdán pontosan tudtam, hol van, és a telefonomat forgattam a kezemben anélkül, hogy fölvettem volna, mert tudtam, hogy nem kellene felhívnom. Egyszer viccesen megjegyeztem, hogy egyszer majd meglepetésszerűen betoppanok oda. Nem találta mulatságosnak. Így nem tettem meg.

A negyvenharmadik évfordulónk estéjén Katalin meghívott arra az étteremre. A pincér a keresztnevén köszöntötte. Megszorítottam a szalvétát az asztalon, összehajtottam, majd kisimítottam újra – nem egy férfi miatt, hanem mert az a hely ismerte őt nélkülem. Megrendeltük a menüt. Kifelé menet megkérdeztem, folytatja-e majd az egyedüli szerdákat. „Persze." És ekkor már tudtam válaszolni: „Jó étvágyat hozzá."

Aztán jött az a szerda, amelyik mindent megváltoztatott – legalábbis nekem. Elhatároztam, hogy nem fogok csak otthon ülve várni, hanem én is kezdek valamit magamnak. Volt egy régi, bőrkötésű jegyzetfüzetem a könyvespolcon, amiben évekkel ezelőtt elkezdtem feljegyezni a Győr környéki horgászhelyeket, aztán abbahagytam, mert úgy éreztem, nincs rá idő. Előkerestem azt a füzetet, és egy szerda reggel, nyolc óra után, mialatt Katalin a torna után az étterembe indult, én elmentem a Mosoni-Dunához, egyedül, horgászbottal.

Nem szóltam neki előre. Délután negyed öt körül hazajött, és ahogy belépett az előszobába, megakadt a szeme a vizes csizmámon, amit még nem tettem el a helyére. Megállt, a kabátja felét már levetve, a másik karja még a ruhaujjban. Egy pillanatra az arca megfeszült, mintha most ő értené meg hirtelen, hogy valamiből kimaradt, hogy most ő az, aki egy zárt ajtó előtt áll. „Hol voltál?" – kérdezte, és a hangjában volt valami, amit korábban nem hallottam tőle. Ránéztem, és csak annyit mondtam: „Valahol itt a közelben." Pontosan azt a mondatot, amit ő mondott annak idején.

Egy másodpercig csak álltunk ott, ő a félig levetett kabátban, én a sáros csizma mellett, és nem tudtam, mi fog történni. Aztán elnevette magát – igazi, felszabadult nevetéssel, amilyet hónapok óta nem hallottam tőle –, és leült mellém a konyhaasztalhoz, még kabátban.

Attól a szerdától kezdve mindkettőnknek megvan a maga külön délutánja. Ő az étteremben a Rába-parton, én a folyónál a horgászbottal. Nem kérdezzük meg egymást minden alkalommal, hogy ment. Néha elmondjuk, néha nem. Péntekenként viszont van egy új szokásunk: együtt megyünk a piacra, és utána hazafelé megállunk egy fagylaltosnál a Baross úton, mert ezt mindketten szeretjük, és ebben semmi titok nincs.

A negyvenharmadik évfordulónk másnapján Katalin elővett egy papírlapot a fiókból. Egy kis jegyzet volt, amit még a legelső szerdáján írt a szalvétára az étteremben, és hazahozta. Megmutatta nekem, elolvastam, aztán ő visszatette a fiókba, a jegygyűrűnk doboza mellé, és becsukta a fiókot. Nem magyarázta meg, miért akarta megőrizni. Nem is kellett.