A buli akkor ért véget, amikor kinyitottam egy rejtett mappát a telefonomon

Az eső végre elállt, az utcák csillogtak a Józsefváros felől hazafelé tartó úton, az ég olyan szürke volt, mint egy mosatlan edény vize. A kocsim órája délután négyet mutatott. Az anyósülésen a Hauser cukrászság dobozban álló csokis krémtortám minden kanyarban megdöntötte magát, a doboz falai közt megcsúszott. A hátsó ülésen egy kis faigazkocsi feküdt, az aljába Mátét égették bele. A fiam egyéves lett, otthagytam a munkát korábban, és végig hülyén mosolyogtam hazafelé.

Három házzal a miénk előtt már hallottam a basszust. Nem valamelyik autó hangszórója dübörgött el mellettem – a saját kertemből jött, egy pop-country sláger és egymásra rakódó nevetések kavalkádja, pont amikor befordultam a sarkon. Hat ismeretlen autót számoltam a járdaszélen, egy Pest megyei rendszámú kombit, ami félig a szomszéd sövényébe állt, és egy jégtartó hűtőt, amiből olvadt víz csöpögött a kapufeljáróra.

Leállítottam a motort, és egy pillanatra ültem. Barbara hangja áthallatszott a kerítésen, túlharsogva a zenét. Az anyám. Már megint udvart tartott, és nem hívtak meg a saját otthonomba.

– …figyeljetek, annyi pénzt keres, hogy már rég nem is nézi a számlákat. Én vagyok az, aki intézi, hogy mindent befizessenek. És a kis felesége? Ha már az én fiamon él, legalább a konyhát tarthatná rendben.

Valaki felnevetett. Egy férfi, cigarettás köhögéssel. Barbara elégedettnek hangzott, mint mindig, amikor olyan közönsége volt, aki nem tudta megkülönböztetni a gondoskodást a kizsigerelésből.

Kiszálltam. A kerti kapu nyitva volt, úgyhogy inkább arra mentem be, nem a ház felől. Egy tucat kempingasztal állt összezsúfolva a nedves fűben, rajtuk tepsiben sült csirke, kocsonya, bolti rakott szendvicsek, pálinkás és rozés üvegek. Húsz-egynéhány ember – távoli unokatestvérek, apám régi kollégái, azok a szomszédok, akiket Barbara mindig elbűvölt – félig elegáns ruhában ácsorgott, mintha ez egy lakodalom lenne. Anyám a kerti tűzhely mellett állt fehér kasmírkardigánban, kezében egy pohár valami rózsaszínnel.

Senki nem vett észre.

Bementem a házba a kis előtéren át, egy halom üres röviditalos kartondoboz mellett, egyenesen a konyhába. Elsőként a szag ütött: klór és citromos mosogatószer, annyira erős, hogy könnybe lábadt a szemem. Zsófi egy apró lépcsőfokos sámlin állt a mosogató előtt, háttal nekem. Az egyik kezében Mátét tartotta a testéhez szorítva. A kisfiú arca a nyakának dőlt, az arca sötét, viaszos vörösben égett, a légzése gyors és felszínes volt. Egy nedves mosdókesztyű a nyakán lógott, de a kezeslábasa át volt itatva a kiserejétől. A másik kezével, a jobbal, egy drótszivaccsal dörgölt egy odaégett zsírtól koszos sütőtepsit. A padlón, a térdéig felérő magasságban, egy halom koszos tál állt.

A mikró melletti pulton, egy papírtörlőn, egy darab kenyérhéj feküdt. Hideg, dió nélkül. Kérdezés nélkül is tudtam, hogy ez volt az egyetlen, amit reggeli óta evett.

Zsófi talán megérezte, hogy ott vagyok, mert megfordult és összerezzent, kis híján leejtette a tepsit. Amikor meglátta, hogy én vagyok, az egész arca összeomlott, aztán megint megfeszült, mintha egy érzést próbálna visszagyűrni egy dobozba. A szeme körül vörös volt a bőre.

– Dani… anyád azt mondta, hatig friss kávét kell tenni a vendégeknek. Nem mehettem el vele az ügyeletre – azt mondta, elrontaná a bulit, és ha kilépek az ajtón, amíg itt vannak a vendégek, inkább ne is jöjjek vissza.

Nem drámai hangon mondta. Csak tényként, lapos hangon. A hűtőn a könyököm mellett egy emlékeztető kártya volt egy Médiamágnes mágnessel kitűzve, Máté egyéves kontrolljáról. A vizit másnapra volt beütemezve. Most pedig a homloka olyan volt, mint egy kávéscsésze, ami órák óta kint állt a kocsi műszerfalán a napon.

A zene odakintről halkult egy pillanatra, és Barbara nevetése átvágott rajta. Lenéztem a tortásdobozra, ami még a kezemben volt, és letettem a padlóra a szelektív hulladékgyűjtő mellé. Nem kiabáltam. Megcsókoltam Zsófi fejét, az arcomat Máté nedves hajára hajtottam négy másodpercre, aztán előhúztam a telefonomat.

Három hónapja mozgattam a bábukat. Zsófi tudott róla valamit, anyám semmit. A telefonomon van egy mappa, "Biztosítás" néven, amit Barbara soha nem nyitna meg, mert szerinte a biztosítás azoknak kell, akiknek nincs olyan fiuk, aki gondoskodik róluk. Benne voltak a beszkennelt dokumentumok mindenről, amit az elmúlt kilencven napban aláírtam: az ajándékozási szerződés, amivel levettem őt az ingatlan tulajdoni lapjáról, a jelzáloghitel-szerződés, amit csak Zsófi és az én nevemre vettem fel, az adásvételi előszerződés egy kis kétszobás házra Kispesten, amiről nem is tudott. És az aktuális eladási megbízás ehhez a házhoz – a mi házunkhoz, amit Barbara úgy kezelt, mintha a saját rendezvénytere lenne –, egy aláírt vételi ajánlattal 148 millió forintra, nyolc nap múlva lezáró határidővel.

Vártam a megfelelő pillanatra, de a megfelelő pillanat csak egy hazugság, amit a férfiak mondanak magunknak. Ami volt, az *egy* pillanat volt, és az most.

Megnyitottam a mappát, és rákoppintottam az ingatlanos üzenetfolyamára. Aztán kimentem a kis előtéren a kertbe, telefonnal a kezemben.

A zene éppen két szám között volt. Egy unokatestvér, akit apám temetése óta nem láttam, épp újra tele pakolta a tányérját. Barbara vett észre elsőként. A mosolya megfeszült, úgy, ahogy mindig, amikor váratlanul megváltozik a fényviszony a színpadon.

– Dani! Hazajöttél korán – gyere, ülj le, végy egy tányért. Épp azt mondtam mindenkinek, hogy milyen keményen dolgozol, hogy jó életet biztosíts a családodnak.

Néhányan megfordultak. Valaki azt mondta: "Itt van az ünnepelt!" Egy pillanatig tartott, mire rájöttem, hogy nem a fiamra gondolnak.

– Vége a bulinak – mondtam. Nem emeltem fel a hangomat. Csak hagytam, hogy a szavak hassanak. – Körülbelül hatvan másodperc múlva felhívom a körzeti rendőrséget, hogy jelentsem a magánterületen tartózkodó illetéktelen személyeket. Máténak 39,5 fokos láza van, és a feleségemmel négy órája lábasokat mosogattok. Úgyhogy mindenkinek mennie kell. Most. Barbara, ezt a részt jobb, ha meghallod.

Felmutattam a telefont. A kijelzőn az eladási megbízás látszott, az ingatlanos neve és engedélyszáma, az eladási ár, a lezárás dátuma. Felolvastam a cím – pont azt, amelyikben éppen állt – és figyeltem, hogyan futnak a szemei a számokon.

– Eladtad a házat? – Ez nem is annyira kérdés volt, mint inkább egy elszámolás, amibe benézett.

– *Az én* házamat adtam el, igen. Amit én fizettem ki. Amit mindenkinek elmondtál, hogy te irányítasz. Jövő hétfőn zárul, és a vevők csütörtök reggel megejtik a végső bejárást, úgyhogy szerda estére el kell vinned a kardigánodat és minden mást, amit a vendégszobában hagytál. Fizetek egy panziót, amíg kitalálod a következő lépésedet, de ennyi.

Az unokatestvér tányérral a kézben megfagyott. A köhögő férfi megint köhögött. Barbara arca nem omlott össze – ez nem az ő stílusa. Összeszorította a száját, és életemben először nem volt kész kommentárja. Csak nézte a kijelzőt, egy aláírást, ami az enyém volt, nem az övé.

Hátat fordítottam a bulinak, bementem a házba, és Zsófit még a sámlin találtam, most már csak mindkét karjával ölelve Mátét. Elvettem tőle a fiamat, éreztem a hőséget, ami a kis testéből áradt, és felkaptam a pelenkázós táskát az ajtó melletti fogasról. – A Heim Pál Gyermekkórházba megyünk – mondtam. – Aztán egy olyan házba, ahol senki nem rendez bulit, mielőtt megkérdezne téged.

Zsófi keze megtalálta az enyémet. Nem mosolygott – túl kimerült volt hozzá –, de egyszer erősen megszorította.

Miközben becsatoltuk Mátét az ülésbe, Barbara egyedül állt az üresedő kertben, még mindig a rózsaszín pohárral a kezében. A tűzhely már kialudt, a szomszéd vén keverék kutyája ugatta a kocsikhoz vonuló vendégek áradatát. Hátranézés nélkül hajtottam ki a kapualjból, de Zsófi figyelte a hátsó ablakon át.

– Még ott van – mondta csendesen.

Beállítottam a visszapillantó tükröt. – Nem sokáig.

A torta a padlón maradt a szelektív hulladékgyűjtő mellett. A faigazkocsi az autó padlóján maradt. Néhány ajándékot úgy adunk, hogy mindent mást elveszünk.