A fátyol alatt

Öt évvel azután, hogy eltemettem a feleségemet, a hétéves kislányommal egy esküvőre mentünk Debrecenbe – és ott, az oltár előtt, valaki olyasmit kérdezett tőlem, amire nem volt válaszom.

Veres Gábor vagyok, negyvenhárom éves, autószerelő-műhelyem van a Nyíl utcában, Debrecen szélén. Nem szoktam érzelgős lenni, de van egy nap az évben, amit a testem megjegyez akkor is, ha az eszem próbálná elfelejteni: október tizenharmadika. Öt éve pontosan ezen a napon temettük el Zsófit.

Zsófi nem csak a feleségem volt. Ő volt az, aki mellett az ember levegőt tud venni. Tizenkilenc évesen ismertük meg egymást egy bucsui vásáron, ő fagyit árult egy standon, én meg negyedszer mentem oda ugyanazért a gombóc csokiért, csak hogy beszélgethessünk. Volt egy listánk – lista arról, mit csinálunk, ha majd lesz pénzünk. Horvátországba menni. Házat venni a Nagyerdő mellett. Megöregedni együtt, és nevetni azon, hogy fiatalon mennyire kiakadtunk a semmiségeken.

A lányunk, Boróka, három éves volt, amikor Zsófi meghalt. Mellrák, kilenc hónap alatt vitte el. Boróka akkor még nem értette, mi az a halál, csak azt tudta, hogy anya nincs otthon, és hogy apa néha bezárkózik a fürdőszobába és sokáig nem jön ki.

A házunk, ahol azelőtt mindig szólt a rádió és Zsófi nevetése hallatszott a konyhából, egyik napról a másikra elnémult. A szekrényben ott maradt a kardigánja. A fürdőszobapolcon a parfümje, amit még két évig nem mertem kidobni. Minden sarok őt juttatta eszembe.

Az első három évben csak araszoltam napról napra, próbáltam jó apa lenni, miközben magam is alig bírtam felkelni reggelente. A negyedik évben jött el a pillanat, amikor rájöttem: nem Zsófi elfelejtéséről van szó, hanem arról, hogy Borókának egy jelenlévő apára van szüksége. Olyanra, aki reggel felkelti, segít neki a házi feladattal, meghallgatja a sztorijait az iskoláról, és ott van mellette, ha fél a sötétben.

Újra összeraktuk az életünket, csak ketten.

És akkor jött a meghívó. Papírkeményített, arany betűs boríték, benne Horváth Tamás neve – a gyerekkori legjobb barátom, akivel tizenkét éves korunktól együtt lógtunk a Nagyerdőben, bicikliztünk, aztán együtt buktuk meg a fizika érettségit. Ő elköltözött Szegedre dolgozni, én maradtam Debrecenben, megnősültem, családot alapítottam. Évek óta csak üzenetekben éltük egymás életét. Az eljegyzéséről is csak Facebookon tudtam meg.

Mikor megláttam a nevét a borítékon, egy percig csak ültem, és bámultam a papírt.

Amikor elmondtam Borókának, hogy elmegyünk egy esküvőre, felragyogott az arca.

– Milyen ruhát vegyek fel? Lesz torta? Táncolhatok?

Vettünk neki egy halványrózsaszín szatén ruhát a Fórumban, tizenkétezer forintért, ami ki is lyukasztotta a pénztáramat, de megérte. A hajából két copfot fontam, csak úgy, ahogy Zsófi szokta. Mikor a tükörbe nézett, hozzám fordult és elmosolyodott – és abban a pillanatban olyan nagynak tűnt, mintha hónapok alatt nőtt volna fel évekkel. Arra gondoltam, mennyire szerette volna Zsófi ezt látni.

A debreceni Nagyerdei Kultúrpalota dísztermébe érve minden gyönyörű volt. Fehér és rózsaszín bazsarózsák mindenütt, a vendégek pezsgővel a kezükben nevetgéltek, a levegőben valami várakozásféle feszültség lebegett.

Tamás anyja odajött hozzánk, lehajolt Borókához.

– Szóval te vagy az a kislány, akiről annyit hallottam.

Boróka a kezemet fogta, a hosszú, könnyű fátyol alatt bújt meg a székében – mert a ceremóniára úgy öltöztettem fel, mint egy kis koszorúslányt, hiába nem volt az hivatalosan.

Aztán a zenekar rázendített a nászindulóra, és minden tekintet az ajtó felé fordult.

A menyasszony belépett a terembe – fehér csipkeruhában, a haja feltűzve, az arca kipirulva az izgalomtól. Megfogtam a szék karfáját, az ujjaim belefehéredtek a fába.

Mert ott, az oltár felé induló nő arca – a járása, ahogy félrebillentette a fejét, ahogy az ajkát beharapta izgalmában – pontosan Zsófié volt. Nem hasonlított rá. Olyan volt, mintha Zsófi jött volna vissza, hét évvel fiatalabban.

Boróka felnézett rám, a kis keze megszorította az enyémet.

– Apa, miért sír a néni úgy, mint anya szokott a fényképeken? És miért vagy te ilyen fehér?

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam neki, és próbáltam lélegezni, miközben a mellkasom úgy szorult össze, mint amikor beakad valami a gépszíjba.

A menyasszony Lili volt – Tamás vőlegénye, akiről addig semmit sem tudtam, csak hogy "egy debreceni lány, akibe fülig esett". Amikor a ceremónia után végre bemutatkoztunk egymásnak, és közelebbről is szemügyre vehettem az arcát, egy pillanatra azt hittem, rosszul leszek. Aztán kimondta a nevét, és rákérdeztem, honnan ismerős ez a mosoly.

Kiderült: Lili Zsófi unokatestvére volt. Gyerekkorukban minden nyarat együtt töltöttek Hajdúszoboszlón, a nagyszülők házában. Tizenöt éves korában aztán Lili családja kivándorolt Németországba, az apja ott kapott munkát egy gyárban, és a két lány kapcsolata lassan megszakadt – pár üzenet, majd semmi. Amikor Lili nagyapja, Zsófi nagybátyja meghalt, a temetésen már csak a szülők beszéltek egymással, a lányok nem is találkoztak. Lili három éve jött csak haza véglegesen, és soha senki nem mondta neki, hogy Zsófi beteg, mert az a családi ág, amelyik ezt tudta volna, már évek óta nem hívta fel a másikat semmilyen ürüggyel.

Amikor Lili megtudta, ki vagyok, és hogy Boróka Zsófi lánya, a kezébe temette az arcát, és percekig nem bírt megszólalni. Amikor letörölte a könnyeit, és letérdelt Boróka elé, a hangja még remegett.

– Te vagy Zsófi kislánya? Hihetetlen, mennyire hasonlítasz rá a mosolyoddal.

Az este hátralevő részében Lili odaült mellénk, a tányérját félretéve. Elmesélte, hogy Zsófi tizenkét évesen majdnem belefulladt a Hajdúszoboszlói strand hullámmedencéjébe, mert nem akarta elárulni, hogy nem tud úszni, és Lili volt az, aki végül partra húzta. Boróka a székén előrehajolva hallgatta, a villáját is letette.

A lakoma alatt Tamás odajött hozzám, kezében két pohár Zwack Unicummal.

– Gábor, haver, bocsáss meg, ha ez furcsa volt neked ma. Lili csak három hete mesélte el nekem a Zsófi-sztorit, amikor meglátta a fotótokat a meghívómban rólad és Borókáról a Facebookon. Majdnem lemondtuk az egész napot, annyira félt, hogy neked fájdalmas lesz.

Fogtam a poharat, ittam egy kortyot, hagytam, hogy végigmarja a torkomat, és azt mondtam, örülök, hogy eljöttünk.

Két héttel később Lili felhívott telefonon – ez volt az első hívásunk, kettőnk között, soha nem beszéltünk még egymással négyszemközt. Nem köszönt körülményesen, csak annyit mondott: "Van egy doboz képem, amit meg kell nézned, mielőtt Borókának mutatom." Másnap átküldött egy fájlt tizenhét fényképpel, köztük egy olyannal, amin a tizenhárom éves Zsófi áll a Tisza-parton, napszemüvegben, a haja csapzottan vizesen, szélesen nevet valamin, amit sosem fogunk megtudni, mi volt.

Novemberben elmentünk Szegedre, Lili és Tamás kis lakásába, vasárnapi ebédre. Lili töltött káposztát főzött, Zsófi nagymamájának receptje szerint, és közben elmondta Borókának, hogy az anyja gyerekkorában mindig csak a tetejéről ette le a tejszínes réteget, a kelt kalácsból meg sosem a szélét, csak a közepét.

Boróka most havonta felhívja Lilit, saját telefonon, amit tavaly karácsonyra kapott. A szobája falán ott lóg az a bekeretezett kép a strandról, alatta egy cédulán, Boróka kézírásával: "Anya, mielőtt ismertük volna egymást."

Múlt hét szerdán, lefekvés előtt, Boróka megállt az ajtóban pizsamában, és a fényképre mutatott.

– Apa, szerinted anya tudta, hogy egyszer majd Lili fog mesélni nekem róla?

Leültem az ágya szélére, és néztem, ahogy a plafonra ragasztott foszforeszkáló csillagok kezdenek kihunyni a sötétben.

– Nem hiszem, hogy tudta. De szerintem örülne neki.

Boróka bólintott egyet, betakargatta a lábát a pléddel, és elalvás előtt még annyit mondott: – Jó, hogy Lili néni van.

Én csak ültem ott még egy darabig, a kezemben a kapcsoló, és nem gyújtottam fel a villanyt, amíg a lélegzete nem lett egyenletes.