A sárga szoba Győrben

Négy órakor léptem be a lakásba, egy nappal korábban, mint ígértem. A reptérről taxival jöttem, mert a vonat lekéste a csatlakozást Budapesten, és az egész úton csak az járt a fejemben, hogy Tamás az utóbbi hetekben olyan furcsán távoli lett, és hogy ma este, egy üveg borral és azzal, hogy végre otthon vagyok, talán vissza tudom hozni azt, amit elvesztettünk.

Előbb a nevetést hallottam. Azt a fojtott, otthonos nevetést, amit nem vár az ember a saját előszobájában.

Letettem a bőröndöt, a bort az előszobaszekrény tetejére. A folyosón ott állt egy pár fehér sportcipő, oldalt már kopott, pont olyan, amilyet Dórának ezerszer mondtam, hogy cseréljen le. Ismertem minden varrását.

Bementem a nappaliba. Tamás azon a szürke pólóban volt, amit én vettem neki a múlt havi születésnapjára. Dóra ott ült mellette a kanapén, túl közel, olyan közel, hogy már nem kellett semmit megmagyarázni.

— Eszter… várj… ez nem az, amire gondolsz.

Mindig ezt mondják. Nem az, amire gondolok. Hát mire gondoljak, amikor az életem szétesik a szemem előtt?

Dóra elfehéredett, felkapta a táskáját, és csak annyit mondott:

— Megyek.

Felé fordultam, és most először az életemben egyetlen tisztességes szó sem jutott a számra.

— Maradj. Kíváncsi vagyok, mi mást viszel még el innen a férjemen kívül.

Lesütötte a szemét. Nem védekezett. Ez jobban fájt, mintha kiabált volna velem.

Tamás elindult felém, én pedig hátraléptem, mintha megégetett volna.

Ekkor nyílt a gyerekszoba ajtaja, és kijött Zsófi, a lányunk, hat éves, kócosan a délutáni alvástól, kezében a plüss mackója. Rám nézett, aztán az apjára, aztán Dórára, aki az ajtóban állt, mint egy tolvaj, akit rajtakaptak.

A falnak dőltem, hogy ne essek össze. Elmosolyodtam neki. Csak neki.

Aznap este nem csináltam jelenetet Zsófi előtt. Nem azért, mert erős voltam, hanem mert megfagytam belül. Dóra köszönés nélkül elment. Tamás próbált beszélni, dadogott, a karomat fogta, én pedig megfőztem Zsófinak a tésztát, megfürdettem, elaltattam, mintha nem most dőlt volna össze a világ.

Amikor végre elaludt, leültem a konyhaasztalhoz. Tamás velem szemben, sápadtan, összetörve, a szemében rémült pánik.

— Butaság volt. Egy pillanat gyengesége. Esküszöm, Eszter, ez nem viszony, nem szerelem, semmi olyan.

Néztem, és nem ismertem rá a férfira, akivel megosztottam a hitelt, a számlákat, a influenzát, a szülői estéket, mindazt a kis, hétköznapi dolgot, amiből az élet valójában áll.

Három hónap telt el így. Közben Dóra velem ült a kávéházban a Rába parton, és hallgatta, ahogy arról panaszkodom, hogy Tamás furcsa, távoli, feszült — nem is gondoltam volna, hogy ezért repülök haza egy nappal korábban, hogy valahogy visszataláljunk egymáshoz. Dóra csak annyit mondott: — Fáradt, el fog múlni. — A szemembe nézett, és hazudott.

— Elrontottam — mondta a férjem csendben. — De ez nem muszáj hogy a vég legyen. Van Zsófink. Van családunk. Kérlek, ne dönts el egy szörnyű hiba miatt mindent.

— Te döntötted el, Tamás. Nem én. Te és ő.

Sírt. Nem gondoltam volna, hogy ez hidegen hagy. Máskor összeomlottam volna, ha így látom. Most nem.

Másnap felhívtam a húgomat, Renátát, Veszprémben, és csak annyit kérdeztem:

— Jöhetek Zsófival néhány napra?

Nem kérdezett semmit. Csak azt mondta:

— Gyere.

Renátánál engedtem el magam először igazán. A kis konyhájában, egy csorba bögréből kávézva, amíg Zsófi a szobában rajzolt, a kezem úgy szorította a bögre fülét, hogy belevörösödött az ujjam. Renáta megfogta a másik kezem, és nem szólt semmit. Néha ez a legnagyobb segítség.

Aztán jöttek a valódi gondok. Óvoda. Munka. Lakás. Pénz.

Könyvelőként dolgozom, fix fizetéssel, de abból nem lehet csodát várni. Tamással négy éve vettünk fel lakáshitelt a győri lakásra, mindketten vagyunk rajta a tulajdoni lapon. Közös hitel, közös rezsi, Zsófi úszásoktatása, bevásárlás, benzin… Amikor papírra vetem, a szerelem luxusnak tűnik, amit már nem engedhetek meg magamnak, nemhogy a válást.

— Ne hívjunk ügyvédet rögtön. Megbeszéljük.

— Nincs már mit megbeszélnünk, csak a gyerek ügyét — válaszoltam.

Egyszer megjelent Renáta háza előtt egy csokor virággal. Zsófi odafutott hozzá, átkarolta a lábát, és nekem megint máshogy szakadt meg a szívem. Mert bármilyen férj volt, az apja. És ez fáj a legjobban. A gyerek nem tud a mi mocskos árulásainkról. A gyerek csak azt tudja, hogy szeret.

— Ez nem bosszú. Ez az a kis méltóság, amit még megtarthatok magamnak.

Beadtam a válási keresetet. A Győri Törvényszékre mentem be az első tárgyalásra egyedül, mert Tamás az utolsó pillanatban lemondta — azt mondta, nem bírja elviselni, hogy szemtől szemben lássa, ahogy a bíró felolvassa a vagyonmegosztási javaslatot.

A terem hideg volt, a padló csikorgott minden lépésnél. A bírónő, egy ötvenes asszony, szemüveg fölött mért végig, amikor a lakás sorsáról kérdezett.

— A lakás mindkettőjük nevén van. Van megegyezésük az eladásról, vagy valaki kivásárolja a másikat?

Nem volt megegyezésünk. De aznap este, amikor hazamentem Renátától a lakásba a holmikért, Tamás ott várt a nappaliban, a kanapén ülve, ugyanazon a kanapén.

— Add el a részed nekem — mondta. — Majd kifizetem apránként. Adj időt.

Néztem rá, és akkor jutott eszembe, mennyi mindent fizettem ki eddig egyedül is — amíg ő "gondolkodott", amíg ő "feldolgozta" a saját hibáját, én fizettem a Zsófi úszásbérletét, az óvodai étkezést, a tornacipőt.

— Nem kapsz időt, Tamás. Megkapod az árajánlatot az ingatlanostól, és két héten belül vagy kifizetsz, vagy együtt eladjuk.

Elővettem a mappát, amit még Renátánál kezdtem összerakni: a hiteltörlesztési kimutatást, az ingatlanos árajánlatát, a bankszámlakivonatot, amin szerepelt minden forint, amit az utóbbi három hónapban egyedül fizettem be a közös hitelre. Letettem elé az asztalra.

— Itt van fekete-fehéren, mennyit fizettem egyedül, amíg te a válaszokat kerested. Ez nem harag, Tamás. Ez számtan.

Nem válaszolt semmit. Csak a papírt nézte, az ujjával végigsimította a számok sorát, mintha onnan tudná kikoppintani, hol romlott el.

Két hét múlva aláírtuk az adásvételi szerződést. A lakást eladtuk, a hat és fél millió forintos nyereségből a felét ő kapta, a felét én, és abból a győri belvárosi kis panellakás helyett egy kertvárosi, kisebb, de saját nevemen lévő lakást vettem, tíz percre Zsófi új óvodájától.

Amikor beadtam a kulcsot a banknak a régi lakáshitelhez, és átvettem az új, kisebb hitel papírjait a saját nevemre, az ügyintéző megkérdezte, egyedül intézem-e az ügyet.

— Igen — mondtam. — Egyedül.

Dórát egyszer láttam még, a Rába-parti sétányon, egy másik férfival. Nem köszöntünk egymásnak. Nem is volt rá szükség.

Most Zsófival a sárga falú kis szobában lakunk, amit ő választott a festésnél. Este, mikor Zsófi elalszik, a konyhaasztalnál ülök az új lakás papírjaival, és a tulajdoni lapon csak egy nevet találok: az enyémet, egyedül, csak a saját nevemmel, más neve nélkül.

A szekrény tetején még ott áll az a bor, amit azon a délutánon hoztam haza. Kibontom, töltök egy pohárral, és Zsófi szobájából átszól a kislányom hangja, félálomban, hogy igyak rá vizet is, mert a bor "csípős". Nevetek, beviszek neki egy pohár vizet, aztán visszaülök a konyhába, és lassan kiiszom a bort, amit három hónappal ezelőtt azért hoztam, hogy kettesben ünnepeljünk.