Négy centiméter a szomszéd garázsa és a telekhatár között

A lámpaoszlop

Negyvenhárom éves voltam, amikor beköltöztünk a Rózsadomb utca végi házba, Szentendrén, és az első két évben szó szerint semmi gond nem volt a szomszédokkal. Reggelente köszöntünk egymásnak a kerítés fölött, ősszel odaadtuk egymásnak a felesleges almát, télen pedig Gábor bácsi a szomszédból mindig lelapátolta a mi oldalunkat is, mire felébredtünk.

Aztán eladták a telket Gábor bácsi mellett, és beköltözött Marianna.

Harminckét éves volt, ingatlanosként dolgozott Budapesten, és azonnal világossá tette, hogy az ő elképzelése szerint néz ki egy "rendes utca". Az első hónapban a kukáinkra panaszkodott, hogy "rontják az utcaképet". Aztán a kerti lámpafüzérünkre, amit karácsonykor szoktunk kitenni, és amiről azt mondta, hogy "ízléstelenül túlzó". Egy reggel, fél hét körül, becsengetett, és egyenesen a kerítésünkre mutatott.

– Nem gondolja, hogy ez egy kicsit magas? – kérdezte, kávéspohárral a kezében.

Megnéztem a kerítést, amit még az előző tulajdonos épített, jóval azelőtt, hogy mi megvettük a házat.

– Ez már így állt, amikor beköltöztünk. De köszönöm, hogy szól.

Összeszorította a száját, motyogott valamit, és visszament a kertjébe. Azt hittem, ezzel le van zárva az ügy. Nagyot csalódtam.

Egy hét sem telt el, amikor hazaérve a boltból egy sárga papírt találtam a postaládánk mellé ragasztva. Az önkormányzat jegyzői osztályától jött, bejelentés alapján: a kerítésünk magassága állítólag meghaladta a helyi építési szabályzatban (HÉSZ) rögzített mértéket. Négy centiméterről volt szó – ennyivel lépte volna túl a kerítés a megengedett magasságot.

Nem kellett sokat gondolkodnom azon, ki tette a bejelentést.

Másnap reggel Marianna már kint állt a kocsifeljárón, bögrével a kezében, és figyelte, ahogy elolvasom a papírt. A szája sarkában megjelent az a félmosoly, amit az ember akkor ereszt meg, ha úgy hiszi, nyert.

– A szabály az szabály – kiáltotta át. – Legközelebb talán betartja, mielőtt csak úgy fölrúgja.

Összehajtottam a papírt, a zsebembe tettem, és bementem a házba kávét főzni. Nem adtam meg neki a vitát, amire számított.

A kivizsgálást csütörtökre tűzték ki. Marianna kiírta magának a naptárba, hogy otthon legyen rá. Amikor az önkormányzati ellenőr, egy ötvenes férfi, Szabó Dezső, mérőszalaggal végigjárta a kerítést, Marianna ott állt karba tett kézzel a saját kertje szélén, és percenként közbeszólt.

– Megtalálta már a szabálytalanságot?

– Mennyivel lóg túl?

Hagytam, hadd dolgozzon az ellenőr. Végigmérte minden szakaszt, kétszer is leellenőrizte, belenézett a papírjaiba, az eredeti építési engedélybe, amit előkerestem a fiókból. Aztán becsukta a mappáját, és Mariannára pillantott.

– A kerítés teljesen megfelel az előírásoknak. A négy centiméter, amire a bejelentés hivatkozott, nem létezik – valószínűleg rossz mérésből származott.

Marianna szája elvékonyodott, az ujjai megfeszültek a bögréje fülén.

Szabó Dezső a mérőszalagot visszatekerte, és mielőtt a táskájába tette volna, a szeme megakadt valamin a kerítés fölött: a szomszéd telek felől egy faeresz nyúlt át a drótháló fölé, jóval a határvonalon túlra.

– Az ott, az a tárolóépület eresze… az átlóg a maguk telkére.

– Azt hiszem, igen – mondtam. – Sosem mértem le, de mindig arra gyanakodtam, hogy túl közel épült.

– Akkor azt is meg kell néznem, ha már itt vagyok. Bejelentés nélkül is jogom van rá, ha helyszíni szemle közben szabálytalanságot észlelek.

Marianna arcából kifutott a szín. Nem szóltam semmit, csak mentem az ellenőr után, amikor átlépett Marianna telkére.

Kiderült, hogy Marianna fél évvel korábban egy hat négyzetméteres kerti tárolót épített a telekhatár mellé – engedély nélkül, és úgy, hogy az eresze tizenegy centiméterrel átlógott a mi oldalunkra. Szabó Dezső ezt lemérte, lefényképezte, és feljegyezte. Aztán a garázsa felé indult, amit két éve bővített ki, és amiről kiderült, hogy a bővítés négy centiméterrel közelebb van a telekhatárhoz, mint amit az engedélyezési terv tartalmazott.

– Ez két külön szabálytalanság – mondta Szabó Dezső, és már írta is a jegyzőkönyvet. – A tárolóra bontási felszólítást adok ki, mert engedély nélkül épült és átnyúlik az idegen ingatlanra. A garázsra bírságot vetek ki, amíg nem igazolja utólagosan, hogy a bővítés megfelel az engedélyezett terveknek.

Marianna próbált magyarázkodni, hogy ő nem tudott róla, hogy a korábbi tulajdonostól vette át így a telket. Szabó Dezső csak a fejét csóválta.

– Az ingatlan vásárlásakor az ön felelőssége lett volna ellenőrizni az engedélyeket. Főleg, hogy, ha jól tudom, ön ingatlanközvetítéssel foglalkozik.

Ezt a mondatot hallva tudtam, hogy nincs szükségem egyetlen szóra sem. Hazamentem, és hagytam, hogy a papírmunka magától végezze a dolgát.

A bírság végül száznegyvenezer forintra jött ki, a tárolót pedig harminc napon belül el kellett bontania, különben napi pótdíjat számoltak fel. Két hét múlva láttam, hogy egy bontócsapat szedi szét a fészert az udvarán.

Nem mentem oda gúnyolódni. Nem is kellett. Egy vasárnap délután, amikor éppen a rózsáimat metszettem a kerítés mellett, Marianna kijött, és megállt a kerítés túloldalán, kezében egy papírral – a bontási engedéllyel, amit alá kellett írnia.

– Gondolom, most jól érzi magát – mondta.

Letettem a metszőollót, levettem a kertészkesztyűt, és megigazítottam az egyik rózsatő kitámasztott ágát, mielőtt válaszoltam volna.

– Nem erről van szó. Soha nem akartam vitát maguknál. Maga kezdte azzal, hogy mindenben hibát keresett, amit csináltam. Én csak hagytam, hogy a jegyző megnézze az egész utcát, nem csak az én kerítésemet.

Nem válaszolt. Befordult a kapun, és becsukta mögötte. A zár kattanása tisztán hallatszott át a kerítés felett.

A kerítésem még most is ugyanolyan magas, mint öt éve. A szomszéd kertjében a fészer helyén most egy üres, gyomos folt van, a garázs fala mellett pedig egy friss vakolatcsík jelzi, hol húzták beljebb a válaszfalat négy centiméterrel.