**Negyven év egy idegen mellett. Amikor meghalt, eladta a házat, és elment a tengerhez**

Hajnali ötkor Dobrai Ilona a balatonszentgyörgyi vasútállomás peronján várt. Szitált az eső, ő pedig egy nedves padon ült, ölében egy szütyővel. A szütyő tizennégy kilót nyomott. Benne: egy nyári ruha, a vérnyomás elleni gyógyszerei, édesanyja kis ikonja, egy gerincén szakadt anatómiakönyv és egy dosszié papírokkal.

Előző nap Ilona eladta a házat.

A hatszobás házat. A verandás, cserepes tetős házat. A házat, amelyben negyven évig élt Dobrai Istvánnal.

Hetvenmillió forintot kapott érte. Mindet egy sárga borítékban, az anatómiakönyv mögé dugva.

A Keszthelyre induló vonat negyven percet késett. A hangszóró recsegett: „A Keszthely felé induló személyvonat negyven perc késéssel érkezik.” Ilona nem mozdult. A közjegyzői irodára gondolt, a tegnapi aláírására, a közjegyzőnő arcára, amikor meghallotta az összeget.

– Mindent elad?

– Mindent.

– És hová költözik?

– A tengerpartra.

A közjegyzőnő nem kérdezett többet. Rápecsételte a papírokat. Ilona a szütyőbe tette az iratokat, kilépett az utcára, megcsapta a kapu melletti hárs illata, és nem nézett vissza.

Lányként Kovács Ilona arról álmodott, hogy bekerül a pécsi ápolóképzőbe. Tizennyolc éves volt, hosszú, gesztenyebarna haja és egy antikváriumban vett anatómiakönyve. Éjszakánként titokban, zseblámpával a takaró alatt olvasott. Édesanyja mesélte a szomszédoknak: „A mi Ilonánk Pécsre akar menni. Ápolónő lesz.” A szomszédok bólogattak, hogy jó az, van jövője a lánynak.

Aztán meghalt az apja. Hepatitisz. Az édesanyja négy lánnyal és egy darab földdel maradt a falu szélén, Somogyváron. Ilona volt a legidősebb. Hét hónappal az apja halála után Dobrai István, a körzeti postahivatal vezetője megkérte a kezét.

István tizenegy évvel volt idősebb. Volt egy bézs színű Ladája, egy aranyórája az apjától, és biztos állami állása. Ilona édesanyja három nappal az esküvő előtt azt mondta: „Lányom, ne légy bolond. Az egész falu őt akarja.” Ilona nem mondott nemet. Igent sem. Úgy ment az esküvőre, ahogy az ember a fogorvoshoz megy: mert muszáj.

Az esküvő a somogyvári művelődési házban volt. A zenészek hajnalig húzták, az asztalok megroskadtak a töltött káposztától, a bejgli alatt és a pálinkásüvegektől. István minden vendéggel táncolt. Ilonával csak a nyitótáncot. A nászéjszakán, miközben levette az aranyóráját, és óvatosan, mint egy múzeumi tárgyat, letette az éjjeliszekrényre, azt mondta:

– Ebben a házban én döntök. Te viszed a háztartást, és egészséges gyerekeket szülsz. A többi nem rád tartozik.

Nem volt durva. Csak hideg volt, mint egy ügyintéző, aki egy szabályzatot olvas fel. Háttal vetkőzött le, az ágy ablak felőli oldalára feküdt, és úgy mondott jóéjszakát, mintha egy ügyfélablakot zárt volna le pontos időben.

Nagyjából ilyen volt a hátralévő élete is.

Ilona jobban elrejtette az anatómiakönyvet a ház padlásán, a deszkák alatt, a kémény mellett. Ritkán vette elő, azokon az estéken, amikor István a többi falusi elöljáróval ment kártyázni. Kinyitotta a vérkeringésről szóló fejezetnél, úgy olvasta a latin neveket, mint egy imát, és visszatette, mielőtt meghallotta volna a Lada motorját megállni a kapu előtt.

Az első évben kérte, hogy beiratkozhasson egy kaposvári esti ápolóképzőre. István a villával a kezében hallgatta, rágott, majd azt mondta:

– Ki csinál itt ételt, amíg te a könyveknél ülsz? Az anyád?

Másodszor már nem kérte.

A gyerekek gyorsan jöttek: Zoltán, majd Katalin. István a maga módján szerette őket – minden szeptember elsején cipőt vett nekik, vonalzóval nézte végig a jegyeiket az ellenőrzőben, szigorúan megrótta őket, ha nyolcas alá kaptak. Ilonával a pénzről beszélt, a benzinjegyekről, a polgármesteri hivatallal való viszonyról. Ritkán valami másról. Soha nem mondta neki, hogy szép. De sokszor mondta, hogy buta – egy odaégett fazék miatt, egy nyitva hagyott kapu miatt, egy vendégek előtt kimondott véleménye miatt.

Ötvenévesen Ilona még egyszer próbálkozott. A kilencvenes évek elején nyílt egy egészségügyi szakközépiskola Kaposváron. Letette a papírokat az asztalra, este, a tányérja mellé.

– Jelentkezni akarok a felvételire. A gyerekek nagyok, a házat is, az iskolát is el tudom intézni.

István félrelökte a papírokat, el sem olvasta.

– Ötvenévesen? Mi van, hogy nevessen ki a világ? Hagyd ezt, Ilona. Elmúlt az az idő.

Hagyta. Visszatette a papírokat az iratok közé, a gyerekek születési bizonyítványai mellé, és soha többé nem vette elő.

Verekedés nélküli, nagy botrányok nélküli, más nők nélküli házasság volt – ezt Ilona elismerte Istvánnak, amikor hangosan gondolkodott róla, egyedül a konyhában. De szavak nélkül is, amelyek számítottak volna. Negyven év pontban hat órakor felszolgált vacsorával, vasalt éles vonalú ruhákkal, az asztalnál csak az újság zizegésétől megtört csenddel. Negyven év, amelyben Dobrai István a felesége számára olyan ember maradt, akit profilból ismert – az asztaltól, az ágyból, a tévé elől –, de szemből soha.

A gyerekek elmentek: Zoltán Pécsre, egy informatikai cég állásával, Katalin pedig Németországba, Münchenbe, gondozónőként, majd ápolónőként, pontosan azt, amit anyjának nem sikerült megtennie. Húsvétkor jöttek haza, néha karácsonykor. A hatszobás ház lassan elnémult.

István hatvanöt évesen ment nyugdíjba. Még tíz évig ült a nappali fotelben, teljes hangerővel szóló televízió mellett, kormányokat bírálva, kártyázva a szemközti szomszéddal, pontos időben, pontos mennyiségű cukorral kérve a teáját Ilonától. Ő hozta a teát. Leült a saját székébe, kötőtűvel a kezében, és csendben kötött, hallgatva a televíziót, amelyet nem ő választott.

A betegség hetvenhat évesen érkezett: hasnyálmirigyrák. A diagnózis úgy ért véket, mint egy fellebbezés nélküli ítélet – a pécsi orvos azt mondta, „fél év, talán nyolc hónap”, inkább a kórlapra nézve, mint rájuk. István egész úton hazafelé Balatonszentgyörgyre hallgatott, kezét Ilona térdén nyugtatva, amire ki tudja hány éve nem volt gyakorlati oka, hogy odategye.

Az utolsó nyolc hónapban Ilona egyedül gondozta. Cserélte a gyógyszertárból hozott infúziókat, megmosdatta az ágyban, felolvasta neki a sporthíreket az újságból, mert már nem tudta tartani a lapot. Egy februári éjszaka, hajnali háromkor, István kinyitotta a szemét, és morfiumtól elvékonyult hangon azt mondta:

– Ilona. Te Pécsre akartál menni, az iskolába. Emlékszem rá.

Ő letette a vizespoharat az éjjeliszekrényre, a fájdalomcsillapítók üvege mellé, és nem válaszolt semmit. Nem tudta, bocsánatkérés volt-e, vagy csak a betegség okozta zavarodottság.

– Én állítottalak meg, mondta tovább István. Jól tettem?

– Aludj, István, mondta ő. Reggel jön a nővér, hogy kicserélje a kötést.

Három hét múlva halt meg, egy keddi napon, pontosan háromnegyed hatkor, abban az órában, amikor Ilona általában feltette a vízforralót a tűzre. Kézfogással a kezében halt meg, de semmi mást nem mondott már.

A temetésre eljött az egész falu – régi postai kollégák, szomszédok, a polgármester. Ilona fekete ruhában állt a halotti torban, részvétnyilatkozatokat fogadva, kezében egy zsebkendővel, amelyet soha nem nedvesített igazán át. Nem úgy érezte a fájdalmat, ahogy várta. Inkább úgy érezte, mint amikor levesz egy egész napig túl feszesen hordott kabátot: megkönnyebbülés, amelybe a megkönnyebbülés miatti bűntudat vegyült.

Zoltán és Katalin eljöttek a kilencednapi és a negyvennapi halotti torra. Mindketten, mindegyik a saját módján, azt mondta, a ház biztosítva van, maradhat ott, segíthetnek neki a fenntartási költségekkel. Ilona meghallgatta őket, megköszönte, mint mindig, feltette az ételt a tányérjukra. De azon az estén, miután Katalin elindult a repülőtérre, egyedül ült a nappaliban, István üres fotelja mellett, és tisztán érzett egy gondolatot, amelyet negyven éve nem érzett: mit akarok én?

Másnap felhívta egy balatonszentgyörgyi ingatlanügynök.

A ház öt hét alatt elkelt egy fiatal családnak, két gyerekkel, akik nagy kertet akartak. Ilona majdnem minden bútort otthagyott – az ágyat, István fotelját, a nappali vitrint az esküvői porcelánnal. Csak a szütyőt vitte el, néhány fényképet, édesanyja ikonját és az anatómiakönyvet, amelyet végre előhozott a padlásról, ahol harmincöt évig rejtve volt.

Zoltán telefonon leszidta: „Anya, biztos vagy benne? Ebben a korban, egyedül, a tengerparton, ahol senkit nem ismersz?” Ilona nyugodtan válaszolt, olyan bizonyossággal, amely jobban meglepte a fiát, mint a szerződésben szereplő összeg: „Zoltán, hetvenhárom éves vagyok. Ha nem most, akkor mikor?”

A vonat egy valódi órás késéssel, nem csak negyven perccel, futott be. Ilona felállt, felvette a szütyőt, és felszállt a vagonba. Leült az ablak mellé, az iratdossziéval az ölében, és nézte, hogy Balatonszentgyörgy üres peronja hogyan csúszik el mögötte.

Napnyugtára érkezett Keszthelyre. A levegő sós és égett benzinszagú volt, olyan keverék, amit harminc éve nem érzett, az esküvő előtti egyetlen ifjúsági tengerparti kirándulás óta – akkor, régen, a Fekete-tengernél. Taxival ment ki Hévízre, aztán gyalog, a szütyővel a vállán, amíg talált egy kis panziót kék balkonokkal, két utcával a strandtól.

Másnap reggel korán kiment, mielőtt megtelt volna a strand. Levette a szandálját, egyik kezében tartva, és belépett a vízbe bokáig. A víz hideg volt, szeptember vége lévén, és a kis hullámok megnedvesítették nyári ruhája szélét – ugyanazt a ruhát a szütyőből.

Hosszú ideig állt így, szemét a horizonton tartva, ahol a víz az égbolttal összeolvadt, a hullámok ritmusát úgy lélegezte, mint egy számadást, amit már nem kellett senkinek megadnia.

– Ápolónő, mondta csendben, egyedül, úgy próbálgatva a szót a nyelvén, mint egy új tárgyat.

Majd felnevetett, röviden, senkinek, és beljebb lépett a vízbe, térdig, hagyva, hogy a hullámok lassan eltüntessék lépteinek nyomait a fövenyből, egyenként.