Akit lenéztek a fia lagzijában — amíg a menyasszony magához nem vette a mikrofont

A belső zsebembe rejtettem a harmadik kölcsönkért borítékot, és úgy léptem be a debreceni Aranybika étterem báltermébe, mintha nem a takarítói műszakomból érkeztem volna. Az ujjaim között még éreztem a fertőtlenítő szagát — a kórház harmadik emeletén ma is két műszakot toltam le, mert a lagzi után jön a rezsiszámla, és a túlórapénz az egyetlen, ami nem hitel.

A terem túlsó felén Ádám, a fiam állt, fekete öltönyben, olyan elegánsan, hogy a torkom elszorult. Mellette Luca, a menyasszony — gyönyörű, karcsú, a ruhája valószínűleg többe került, mint a lakásom háromhavi bérleti díja. A családja az első sorokban ült: a férfiak drága zakókban, a nők ékszerekben, amik a csillár fényében úgy villogtak, mint egy ékszerbolt kirakata.

— Nézd csak — hallottam meg valaki hangját az egyik asztaltól, egy negyvenes nő, aki a fejét rázta. — Ez lenne a vőlegény édesanyja? Az a kopott blúz… komolyan?

— Azt hittem, legalább ezen az egy napon vesz valami rendeset — tette hozzá mellette egy másik, és felvont szemöldökkel mért végig. — Ezek a panelháziak… hiába, a pénz nem ad ízlést.

A szavak pontosan oda találtak, ahová szánták őket. A gerincem megfeszült. A blúzom valóban régi volt — a legjobb darabom, amit még akkor vettem, amikor Ádám az egyetemre készült, és hat év alatt egyszer sem volt alkalom, hogy felvegyem. A cipőmet a belvárosi turkálóban találtam háromezer forintért, és azóta kétszer volt a suszternál, mert a bal sarka folyton levált. A táskám műbőr, a sarkánál már foszladozik.

Leültem a nekem kijelölt helyre, a menyasszonyi asztaltól a lehető legtávolabbra. Az asztaltársaság csak egy pillantást vetett rám, aztán folytatták a beszélgetést, mintha ott sem lennék. Az asztalterítőn egy halvány vörösborfolt éktelenkedett, és az ujjammal odébb toltam a sótartót, hogy eltakarjam.

— Kér egy frissítőt? — kérdezte egy pincér, és letett elém egy pohár pezsgőt. Rámosolyogtam, de nem nyúltam hozzá. A gyomrom görcsben állt. Az esküvői boríték ott lapult a zsebemben — ötezer forint, a maximum, amit félre tudtam tenni. Luca szülei külön repülőjeggyel hozatták a rokonokat Bécsből.

Aztán Luca felállt. A teremben lassan elhalt a moraj. Azt hittem, a vacsora előtti köszöntő következik — a hagyományos "köszönjük, hogy eljöttetek", a poháremelés, a mosoly. De Luca nem a saját asztalához fordult.

Egyenesen felém indult.

A ruha uszálya mögötte suhogott a parkettán. Mindenki megdermedt — a háttérben a pincérek is megálltak, az egyik kezében félig töltött borospohárral. Én is megdermedtem. A tenyerem izzadni kezdett. Valami rosszra számítottam — talán meg akar kérni, hogy ne üljek ilyen közel, vagy hogy inkább hátulról nézzem a szertartást, nehogy az elegáns vendégeknek elromoljon a kedvük.

Luca megállt előttem, és lehajolt. Az orrán egy pici sminkfolt csillogott, amit senki nem törölt le neki. A kezével az asztal szélébe kapaszkodott, és az ujjai fehérek voltak a szorítástól.

— Éva néni — szólított meg, és a szemében nem volt szánalom. Nem volt ott a jólnevelt lányok kötelességtudata sem, amit annyiszor láttam a kórházban a főorvosokkal szemben. Csak egy pillanatnyi megingás, ahogy a szavakat kereste. — Én… á, mindegy, nem tudom szépen mondani. El kéne mondanom valamit. Mindenki előtt.

Felegyenesedett, és a terem felé fordult. A mikrofon, amit a zenekartól kért el, halkan gerjedni kezdett a kezében. A másik kezével a ruhája ujját gyűrögette.

— Amikor megismertem Ádámot — kezdte, és a hangja egy pillanatra megbicsaklott —, az első dolog, ami feltűnt, az a türelme volt. Hogy soha nem kiabál. Én ilyet addig nem láttam. Nálunk minden apróságért ordibálás járt. Apu egyszer a spamet nem találta a telefonján, és eltörte a konyhaasztalt… nem is értem, hogyan. Ádám meg múltkor, amikor eláztattam a laptopját a macskák képeivel, csak annyit mondott: "Majd megoldjuk."

Lopva a menyasszonyi asztal felé pillantottam. Luca anyja a szalvétáját gyűrögette, az apja a poharat szorongatta, az arca vörös volt. A suttogók az első asztalnál kővé dermedve figyeltek.

— És aztán megismertem az anyukáját — folytatta Luca, és a keze megpihent a vállamon. Közben az uszálya beleakadt a szomszéd szék lábába, és a pincér szedte ki alóla. — Megtudtam, hogy egyedül nevelte fel, nulla forintból, a panel harmadikon, ahol a liftben mindig ecetszag van. Hogy éjszakai műszakokat vállalt. Hogy a blúza — itt elakadt, megrántotta a vállát, és kifújta a levegőt — szóval Ádám mesélte, hogy ebben a blúzban vitte haza a kórházból, amikor megszületett. Én meg… hát, én abban a pillanatban tudtam, hogy ha egyszer lesz egy lányom, én is ilyen anya akarok lenni. Vagy legalább a feléhez közelíteni.

Csend. Olyan sűrű, hogy hallottam, ahogy a háttérben az egyik pincér levegőt vesz és visszafojtja.

Luca letérdelt mellém, és megfogta a kezem. Az ujjaim bőrét csípte a fertőtlenítő, és egy pillanatra láttam, hogy Luca ösztönösen a karjára néz — mintha valami ragacsosba nyúlt volna. De nem engedte el. A hüvelykujjával végigsimított a repedéseken, és az arca eltorzult, nem a szánalomtól, hanem attól a fajta gyengédségtől, amitől az ember felszisszen.

— Köszönöm, hogy felnevelte — mondta, most már halkabban, csak nekem, és a mondat vége beleszakadt a torokköszörülésbe. — És köszönöm, hogy itt van. Ennyi. Több nincs. Egyetek.

Felállt, és a terem felé fordult, immár a mikrofonnal a kezében, és bejelentette a vacsorát. A zenekar rázendített, a pincérek felszolgálták az első fogást. Én ott ültem, a szemüvegem párás volt, és a számban éreztem a reggeli kávé keserű utóízét, amit egész nap nem tudtam elöblíteni. A tenyeremet a combomra fektettem, és éreztem, ahogy a szoknya anyaga felszívja az izzadságot.

Két órával később Luca anyja odajött az asztalomhoz. A szája vékony vonal volt, a rúzsa a széleken kicsit elkenődött. Letette elém a kávéscsészéjét, de úgy, hogy a kávé kilöttyent a csészealjra.

— A lányom — kezdte, és a hangja megbicsaklott — mindig is jobb ember volt nálam.

Megköszörülte a torkát, és a szemével a terem túlsó sarkát fixálta. A keze remegett, amikor az asztalra támaszkodott. — Az az ötezer forint — mondta, és félbehagyta a mondatot. — Mindegy. Hagyjuk.

Eltolta felém a csészét, mintha azzal akarná átadni, amit nem tudott kimondani. Aztán sarkon fordult, és visszament az asztalához. Az a kávé úgy maradt ott előttem, kilöttyenve, és a cukrot, amit nem kértem, valaki mégis beletette.

A lagzi végén Luca odasúgta nekem: — Jövő héten jövünk ebédre. Ádám főz, maga csak üljön az asztalnál. És hozzon fényképeket — azokat a régieket a zöld ruháról.

— Honnan tud a zöld ruháról? — kérdeztem, és a szám kiszáradt.

Luca elmosolyodott. — Ádám tartotta a ballagásán az ernyőt, emlékszik? Szakadt az eső, és tönkrement a cipőm, az a fehér magassarkú, ami alól kilógott a nagylábujjam, mert elfelejtettem levágni a körmömet… mindegy is. Maga a színpad szélén állt, abban a zöld ruhában, és amikor Ádám átvette a bizonyítványt, a keze úgy markolta a szatyrot, mintha repülni akarna. A fia mutatta a képet. Azt mondta, abban a ruhában hozta haza a kórházból, amikor megszületett.

Három nappal később ültem a kórház öltözőjében, és a lábamat áztattam a lavórban. A bal talpamon egy vízhólyag repedt ki, és a zoknim beleragadt. A műszakom véget ért, de még nem indultam haza. A telefonomon egy üzenet várt Lucától: egy link egy belvárosi butikhoz, és annyi: "Ha egyszer úgy érzi, itt minden az én számlámra megy."

Nem kattintottam a linkre. De elmentettem az üzenetet.

És másnap a turkálóban, amikor megláttam egy halványzöld blúzt a fogason, a kezem megállt fölötte. A blúz nem hasonlított a régire. Az ujja alatt egy apró, sárgás folt volt, és a mosási címke hiányzott belőle. Háromszáz forintért volt kiírva. A számban megmozdult valami — megvettem, és a zacskót a táskám mélyére gyömöszöltem, a kulcscsomó és a félig üres kézfertőtlenítő mellé.

A buszon hazafelé a zacskó kiszakadt, és a blúz kicsúszott az ülésre. Az anyaga vékony volt, olcsó, és a fényben látszott, hogy a bal ujja rövidebb, mint a jobb.

Visszagyűrtem a táskába, és kinéztem az ablakon.