A pezsgőspohár hangos csattanással landolt a márványon. Senki sem mozdult, hogy feltakarítsa

A pezsgőspohár hangos csattanással landolt a márványon. Senki sem mozdult, hogy feltakarítsa. Tamás torka elszorult, a hangja alig volt több egy rekedt suttogásnál:

— Kristóf… minek nevezted őt?

— Anyának! — felelte a kisfiú a gyermekek abszolút, megfellebbezhetetlen tekintélyével.

Tamás tett egy lassú lépést előre.

— Vedd le a szemüveget és a kendőt.

Klára keze remegett. Levette a nehéz, olcsó SZTK-szemüveget, amit azért hordott, hogy elrejtse a halántékán lévő mély heget. Ahogy a kendő is lehullott, a vendégseregben halk morajlás futott végig. Beatrix torka elszorult, a szíve vadul vert.

— Ez… ez lehetetlen.

Tamás már ott állt előtte. Reszkető ujjakkal érintette meg a nő arcát, mintha ellenőrizni akarná, hogy húsból és vérből van-e.

— Klára… Én eltemettelek. Két évig gyászoltalak.

— A baleset éjszakáján valaki szándékosan leszorított az útról, Tamás — mondta Klára csendesen. — Túléltem, de hónapokig egy vidéki kórházban feküdtem, név és emlékezet nélkül. Amikor minden visszatért és hazajöttem, láttalak titeket Beatrixszal a kapuban nevetni. Azt hittem, nincs jogom tönkretenni az új életeteket. Csak azért vállaltam el ezt a cselédmunkát, hogy a fiam közelében lehessek.

— Nincs semmi bizonyítékod! Ez a nő elmebeteg! — visította Beatrix.

Klára a köténye zsebébe nyúlt, és előhúzott egy ezüst lóhere medált, aminek el volt szakadva a lánca. Tamás azonnal felismerte – ő adta az ötödik évfordulójukra.

— De van más is — nézett Klára egyenesen Beatrixra. — Emlékszem a hangodra a telefonban, másodpercekkel a zuhanás előtt. Azt mondtad, Tamás sosem választana engem, és hogy vezessek óvatosan.

A tömeg hátuljából előlépett egy idős ember. Lajos volt az, a család húszéves hűséges sofőrje. Halálsápadt volt, a kezeit tördelte, és képtelen volt Beatrixra nézni.

— Uram… — suttogta Lajos. — El kell mondanom valamit. A baleset estéjén láttam Beatrix kisasszonyt Klára assonnyal veszekedni a garázs előtt. Hangosan fenyegetőzött. Másnap egy hatalmas összeget utaltak a számlámra, hogy hallgassak.

— Megvásároltak — tette hozzá Klára halk, kemény tónussal. — Megtaláltam a banki átutalások nyomait a ház könyvelésében, amikor a számlákat rendeztem.

Tamás Beatrixra nézett. A nő megpróbálta megérinteni a férfi karját: — Tamás, kérlek, szeretlek, mindent csak miattad tettem…

— Tűnj el. Takarodj a házamból! — vágta el a szót Tamás olyan hangerővel, hogy a falak is beleremegtek.

A biztonsági őrök azonnal megragadták Beatrix karját, és szó nélkül kivezették a viharos éjszakába. Rendőrségi feljelentés és bíróság várt rá.

A bálteremben Lajos lassan tapsolni kezdett, majd a taps átragadt a kétszáz vendégre. Kristóf megsimogatta Klára arcát:

— Sírsz, anya?

— Igen, kicsim — nevetett fel Klára könnyes szemmel.

— Nem baj, én is szoktam. De most kérhetek tortát?

Tamás átölelte őket, és két év után először tiszta, boldog nevetés hagyta el a torkát. A tavasz elhozta az igazságot, és a budai villa kertjében nyíló fehér rózsák végre egy igazi, teljes család otthonát díszítették.