Connect with us

HU

A nagymamám sója

Published

on

A nagymamám, Mária néni minden áldott este ugyanazt csinálta. Amikor a nap utolsó sugara is eltűnt a kert végi diófa mögött, elővette a konyhaszekrényből a piros fedelű fémdobozt, és mezítláb kisétált a verandára. A keze akkor már reszketett egy kicsit, de a mozdulata pontos volt. Egy vékony, megszakítatlan fehér vonalat szórt végig a küszöbön. Aztán keresztet vetett, és ugyanazt suttogta, mint mindig:

— Amíg a só egyben van, ide nem lép be senki.

Apám a fejét csóválta. Anya szerint a mama kezdett szenilis lenni. „Ezek a régi falusi babonák, Karcsi, nem kell ezen fennakadni.” Reggelente apám, aki Pestre járt be dolgozni a Volánhoz, szó nélkül lesöpörte a sót a járdáról, mielőtt a Volvójához sétált. A mama pedig este szó nélkül visszaszórta. Ezt tette huszonhárom éven keresztül. Egyetlenegyszer sem magyarázta meg, mitől vagy kitől fél annyira ebben a csendes solymári házban.

Tizenöt éves voltam, amikor először láttam valamit.

Hajnali negyed három lehetett, felriadtam a szobámban. Valami nem stimmelt a csenddel. A nyikorgó padló hangja nem a szél volt. Kinéztem az ajtórésen. A mama a bejárati ajtóban állt, félig kitárva a tölgyfa ajtót, kezében a piros sósdobozzal. Csak külsőre volt egy vékony, kék virágos hálóingben. A lámpát nem kapcsolta fel, csak a hold fénye világította meg.

Nem lefelé nézett. Kifelé bámult a sötét utcára.

A diófa alatt állt valami. Egy alak. Magas volt és aránytalanul vékony. A kezei túl hosszúnak tűntek, mintha a térde alá lógtak volna. Az arcából semmit sem láttam. Csak a sziluettjét, ahogy moccanás nélkül figyeli a házat.

A mama remegő hangon szavakat kezdett motyogni. Nem ima volt, más. Ősibb. Darabos, idegen hangzású szavak. Miközben beszélt, szórni kezdte a sót, de máshogy, mint szokta. Nem egyenes vonalban, hanem egyfajta mintába, mintha valami jelet rajzolna a hideg kőlapra.

Az alak nem mozdult. De nem is tűnt el.

Amikor végzett, a mama becsapta az ajtót, és nekitámasztotta a hátát. A keze ökölbe szorult a sósdoboz körül. Tudtam, hogy ébren van. Tudtam, hogy hallotta a lépteimet. Mégse fordult hátra, csak suttogva szólt:

— Ha éjfél után valaki a neveden szólít kintről, egy ujjad se mozdítsd. Akkor se, ha az én hangomat hallod.

Kérdezni akartam, de csak álltam ott vacogva. Évek teltek el. A mama egyre lassabb lett. A válla meggörnyedt, a séta nehezére esett, de a sósvonal estéről estére kirajzolódott a veranda kövén. Soha nem hagyta ki. Talán az volt az egyetlen dolog, ami még életben tartotta.

Egészen addig az éjszakáig.

Szívelégtelenség vitte el álmában. Reggel találtunk rá az ágyában, az arca békés volt. A keze még mindig a takaró fölé kilógva pihent a szék felé, mintha utoljára még a sósdobozért nyúlt volna. A temetés napján délután zárva maradt a ház. Senki nem gondolt a sóra. Anya és apa a nappaliban rendezgették a részvétnyilvánításokat, én a konyhában ültem egy bögre kihűlt teával.

Éjjel kettőkor kezdődött.

Kopogás. Három egyforma, száraz dobbanás. Tok. Tok. Tok.

Apám felriadt a fotelból, morogva ment az ajtóhoz. „Valamelyik szomszéd biztos, Mari.” Anya próbálta visszatartani, kapaszkodott a karjába. Olyan sápadt volt, mint a fal. De apám kirántotta magát, és kinyitotta az ajtót.

A verandán nem állt senki. Csak a sötét kert és a diófa fekete tömege. A küszöb üres volt. Az utolsó sószemeket is szétszórta a hajnali szél, amíg a mama kórházban volt.

Apám vállat vont és belépett vissza. Becsukta maga mögött az ajtót. És akkor meghallottuk. Lépések. A házon belül. Mezítlábas, lassú, csoszogó léptek a konyha felől. Senki nem volt ott. De a léptek elindultak a folyosón.

Anyánk elkezdte összeszedni a mama dolgait. Talán úgy érezte, a gyász így lesz könnyebb. Az ágyneműt, a ruhákat, a régi könyveket. Aztán kihúzta a sublót legalsó fiókját, és talált egy spirálfüzetet. A mama kézírása volt, görcsös, de határozott vonalakkal. Az utolsó bejegyzés dátuma a halála előtti nap.

Anya hangosan felolvasta, amíg a keze egyre jobban remegett:

*"Már nincs erőm."*

*"Olyan régóta vár rám odakint."*

*"A só sosem miattam volt…"*

*"Tőletek védett titeket."*

A nappali hőmérséklete zuhanni kezdett. A leheletünk párafelhőként gomolygott a levegőben, pedig fűtött a kályha. Abban a pillanatban három hangos ütés rázta meg a bejárati ajtót.

Nem kopogás volt. Dörömbölés.

Egy helyben álltunk mind a hárman, mint a sóbálványok. Apám keze ökölbe szorult, de nem mert ajtót nyitni. Az ütések erősödtek, az ajtókeret recsegett. Aztán eszembe jutott. A piros fémdoboz. A mama mindig a bejárati ajtó mellett tartotta, a cipősszekrény tetején. Odarohantam, fellöktem a fedelet.

Üres volt. Csak néhány szem tapadt a doboz aljára, alig egy csipetnyi. Kapartam a fémfalat, mintha az arany lenne, miközben a dörömbölés átváltozott valami mássá. Valami, ami a festékbe mélyedt karmokként hatolt át a fán.

Aztán a hang megszólalt.

A mama hangja volt. De más. Torz. Olyan, mintha egy szakadékon túlról érkezne, és közben egy olcsó felvevőn játszanák vissza.

— Kisfiam… nyisd ki. A só már nem kell. Most én jövök be.

Anya zokogni kezdett, és a szája elé kapta a kezét. Apám sápadtan hátrált a falig, ahol a mama régi olvasztott gyertyás gyertyatartója lógott. A léptek a verandáról beszűrődő recsegéssel közelítettek. Végig a folyosón. Be a nappaliba.

Az alak ott állt a szoba sarkában. Pontosan olyan volt, mint a mama, ugyanaz a görnyedt hát, ugyanaz a kék virágos hálóing. De az ujjai túl hosszúak voltak. És a szeme helyén csak sötét üresség tátongott.

A keze felemelkedett felénk. Az ajtó mögött a hang abbamaradt. Most a szobából szólt, belülről:

— Mondtam, hogy hiába… most már nincs só.

Apám előrelépett, hogy eltaszítson minket, de a keze átment a sötét alakon, mint a füstön. A lény elmosolyodott. Legalábbis a szája meggörbült arra a torz, rémisztő mosolyra, amitől az embernek megfagy a vére.

És akkor éreztem valamit a tenyeremben. Megvágtam a doboz alját, és a bőrömet ellepte a fém porával keveredő néhány sószem. Odanyújtottam az alak felé a véres, sós tenyerem.

Az alak megtorpant. A sötét szemgödrei rám meredtek.

A mama nem a sóvonalat védte. A sót használta arzenálként. És nekem ennyi maradt az utolsó fegyveréből.

Belenyúltam a zsebembe, ahol a temetés óta őriztem a rózsafüzérét. A fájdalomtól és a kétségbeeséstől remegő hangon mondtam ki azokat az idegen, darabos szavakat, amiket akkor éjjel hallottam tőle, amikor kileskelődtem az ajtón. Nem tudtam a jelentésüket. De az alak tudta.

A lény felszisszent, összerándult, és hátrálni kezdett. A teste nem füstként, hanem húsként vonaglott, mintha minden szótag egy vágás lenne a semmi testén.

— Menj vissza! — kiáltottam, és ez már nem az én hangom volt. A mama hangja keveredett az enyémmel.

Az alak szétfoszlott. A só a tenyeremben felforrósodott, majd kihűlt. A szobában újra meleg volt. A bejárati ajtó magától kivágódott, és a holdfény megvilágította az üres küszöböt. A homályban nem állt senki. A diófa törzse mellett azonban két mély, fekete barázda feketéllett a földben, mintha valamit éppen most húztak volna vissza a föld alá.

Apám aznap éjjel felsöpörte a maradék port a járdáról, és beleszórta a vödörbe. Szó nélkül lemosta a vért a kezemről, és bekötözte a tenyeremet.

Másnap reggel elmentem a boltba. Vettem három kiló durva szemű sót és egy masszív, bádogdobozt.

Esténként, amikor a nap eltűnik a diófa mögött, én rajzolom meg a vonalat a veranda kövén. A mozdulatom már nem reszket.

Click to comment

Leave a Reply

Ваша e-mail адреса не оприлюднюватиметься. Обов’язкові поля позначені *

сімнадцять + 12 =

Також цікаво:

HE55 хвилин ago

מירי מרמת גן, המדרגות שנעצרו והכיסא שהתחתן איתי

זה התחיל בכיתה ז', בבית ספר "רמון" ברמת גן. ישבתי בשורה השלישית ולא הצלחתי לקרוא מה שהמורה כותבת על הלוח....

IT1 годину ago

Il conto intestato a Greta

Bruno Castellani aveva sessantotto anni e una carrozzeria a Cesena che portava avanti dal 1987. Quando il cuore ha cominciato...

IT1 годину ago

Il conto intestato a Greta

Bruno Castellani aveva sessantotto anni e una carrozzeria a Cesena che portava avanti dal 1987. Quando il cuore ha cominciato...

HU1 годину ago

A győri fényezőműhely, amit apám négy éve rám hagyott

A Rákóczi utcai fényezőműhely ajtaján még mindig az én nevem áll: Vámos Dénes. Négy éve, mikor apám meghalt, ő adta...

CZ1 годину ago

Servírka z bistra U Kotvy nezapomíná na tvář

Jmenuji se Radka Blažková a servíruju už jedenáct let v bistru U Kotvy kousek od vlakového nádraží v Pardubicích. Za...

BG1 годину ago

Нотариусът от Хасково не помни лицата, а ръкописите

Работя като нотариус в Хасково от осемнайсет години и съм чувала всякакви истории на този стол срещу бюрото. Но онази...

FR2 години ago

Le chat qui valait plus que l’héritage

Camille avait trente-quatre ans quand le notaire, dans son cabinet de la rue Gambetta à Rennes, lui avait tendu un...

ES4 години ago

Un segundo hogar en el rancho de la Tía Vero

La cabra llegó al rancho en una camioneta destartalada. Eran las seis y media de la tarde, el sol ya...