A macskaka meg a szomszéd

Halasy Ilonka vette észre elsőnek a két apró tappancsot – két sötét pontot, ahogy a Móricz Zsigmond körtér lefolyórácsába kapaszkodtak, mögöttük pedig egy alig két-három hónapos fekete kismacska lapult a szegélykőhöz simulva, egészen belereszketve a motorzúgásba. Az autók centikre száguldottak el az orra előtt. Senki nem állt meg.

Ilonka felállt volna a padról, de a bevásárlókocsija útban volt, a lábai meg túl lassúak lettek volna ekkora távra.

Ekkor egy kék Dacia Logan élesen behúzott a záróvonalon túlra, motorral együtt. Kiugrott belőle egy fiatal férfi overallban, festékfoltos kézzel, feltartotta a tenyerét a forgalom felé, és nekivágott az autók között. Letérdelt a rácshoz, puszta kézzel feszegette, míg engedett, aztán kihúzta a kiscicát, és a dzsekije alá gyűrte.

Ilonka átvágott a körúton, ahogy csak tudott, és arra ért oda, hogy a fiú már a járdaszegélyen ült, ölében a remegő szőrgombóccal.

– Keresek neki otthont – mondta, mielőtt Ilonka egy szót is szólhatott volna. – Nem hagyhattam ott.

Ilonka felajánlotta, hogy ő magához veszi. A fiú elvitte a Bartók Béla úti állatorvosi rendelőbe – kiderült, hogy Dávidnak hívják, a szomszéd házban lakó háziasszony fia, akiről a lépcsőházban azt beszélték, "úgysem lesz belőle semmi", mert alkalmi építőipari melókból él, ahelyett hogy befejezné az egyetemet. Az orvos gyorsan megvizsgálta a macskát: kiszáradás, egy karcolás a mancsán, törés nincs. A számla tizenegyezer forint lett. Dávid előbb húzta elő a pénzt az overallja zsebéből, mint hogy Ilonka a táskájáért nyúlhatott volna – az egész aznap reggel kapott két napi napszáma volt.

– Én találtam, én fizetem – mondta kurtán, mintha ezzel le is zárta volna a témát.

Ilonka hazavitte a kismacskát, Szenesnek nevezte el a fekete szőre miatt, és az beköltözött a másik három közé.

Ilonka kilenc éve élt egyedül a Kelenföldi lakótelepi lakásában – a férje meghalt, a fia még fiatalon kiment dolgozni Németországba, azóta havonta egyszer, ha telefonál. A nyugdíja száztízezer forint volt. Ebből havonta tizenötezer ment a környékbeli macskák szárazeledelére – attól a naptól etette őket, hogy egy vörös cica megjelent az ablaka alatt, és nem ment el.

A szomszédok görbe szemmel néztek rá. Különösen Baranyi Kálmán a harmadikról, aki minden reggel leszaladt a kocsijához, és mindig motyogott valamit szagról meg patkányokról. Ragaszkodott hozzá, hogy a lakógyűlés szavazzon az udvari állatetetés tilalmáról. Ilonka közjegyző előtt nyilatkozatot írt alá, hogy vállalja a felelősséget és maga takarít utánuk – de ez Kálmánnak nem volt elég.

A dolog két héttel később a közgyűlésen robbant ki. Kálmán mindent előre elkészített – meghívót ügyvédhez a tilalom bejegyeztetésére, két másik szomszéd aláírását, sőt fényképeket az udvarra kitett ételről. Ötezer forint bírságot követelt Ilonkától, és hogy hagyja abba az etetést, különben panaszt tesz a kerületi önkormányzatnál – közben a telefonját lengette, mintha már a jegyzővel beszélne.

A gyűlést a pince közös helyiségében tartották, gyenge villanykörte alatt, dohos szagban. Kálmán hangosan beszélt, egy dossziét lobogtatott "bizonyítékokkal". Ilonka állva maradt, szorosan fogva a táskáját, és várta, hogy sorra kerüljön.

– Halasy néni – mondta a közös képviselő, egy idősebb férfi, Erdősi Tamás –, van joga válaszolni.

Ilonka nem védekezett. Csak elmesélte, mit látott aznap a körtéren – hogyan állította meg a kocsiját forgalom közepén az a fiú, akit az egész ház lógósnak tartott, hogyan feszegette puszta kézzel a rácsot, míg a körme alatt kifehéredett a bőre, aztán hogyan adta oda gondolkodás nélkül az egész napi keresetét, tizenegyezer forintot, egy állatorvosi számlára egy olyan lényért, aki köszönetet sem tud mondani neki. Többet nem tett hozzá.

A pincében sokáig tartott a csend. Kálmán kinyitotta a száját, de nem talált szavakat. Megtartották a szavazást – heten a tilalom ellen, hárman tartózkodtak, ő egyedül mellette. A javaslat elbukott.

Kifelé menet Ilonka ott találta Dávidot a lépcsőn ülve, nejlonzacskóval a kezében, benne egy zsák szárazeledellel – a sarki boltban vette.

– Hallottam, hogy gyűlés lesz – mondta. – Gondoltam, segítek valamivel.

Ilonka elvette a zacskót, belenézett – a zacskó mellett ott volt a blokk is. Hóna alá csapta a táskáját, elővett egy kis műanyag tasakot, és elkezdte a fiú tenyerébe számolni az érméket és bankjegyeket – pontosan tizenegyezer forintot, fillérre kiszámolva. Két héten át gyűjtötte, apránként csökkentve a négy macskája adagját minden nap egy kicsit, hogy ne tűnjön fel nagyon.

– Nem kell – mondta Dávid, és vissza akarta adni a pénzt.

Ilonka nem válaszolt. Egyenként hajlította a fiú ujjait a bankjegyek köré, míg az ökle rá nem zárult, és egy pillanatig így tartotta.

Dávid ránézett, aztán a tenyerére.

– Akkor főzz nekem egy kávét – mondta végül. – És mutass be ennek a Szenesnek.

Együtt mentek fel a lépcsőn. A zacskó ott maradt az előszoba asztalán, a tál mellett, amiben a fekete kismacska már a vacsoráját várta.