Tudom, hogy nem hozzám szólt ez a levél, anyósom nem az én anyámat gyászolta benne – mégis az én kezembe került, és attól kezdve nem tudtam kiverni a fejemből.

Kovács Bencének hívnak, negyvenhárom éves vagyok, autószerelő műhelyem van Szolnokon, a Tiszaligeti út végén, ott, ahol a város már kifullad és elkezdődnek a kertek. Az anyósom, Fehér Irénke, két utcával arrébb lakott egy hetvenes évekbeli, panelfalú házban, amit még a férje épített a saját kezével. Amikor Irénke tavaly ősszel meghalt, a felesége, Petra, nem bírt bemenni abba a házba hónapokig. Én mentem be helyette, hogy rendbe tegyem a papírokat, kifizessem a rezsit, kiszellőztessem a szobákat.

Az egyik fiókban találtam rá a füzetre. Kockás, spirálos, olyan, amilyet a boltban kettőért adnak. Tele volt Irénke kézírásával – ő írt a saját halott édesanyjának, aki már vagy húsz éve nincs. Esténként leült, és úgy beszélt hozzá azon a papíron, mintha még mindig ott ülne vele szemben a konyhaasztalnál.

Nekem ehhez semmi közöm nem volt. Csak egy vő voltam, aki a rezsit intézte. De ahogy ott ültem az üres házban, a hűtő zúgott, kint az utcán egy kutya csaholt valakire, én meg egyszer csak sírva fakadtam egy idegen asszony füzete fölött.

Mert rájöttem valamire, amit addig nem akartam észrevenni: tizenegy éve nősültem Petrához, és ebből a tizenegy évből talán összesen három hónapot töltöttem úgy Irénkével, hogy tényleg odafigyeltem rá. A többi látogatás gyors volt, formális. Bekopogtunk, megittunk egy kávét, ő sütött valamit, mi siettünk vissza a saját életünkbe. Azt hittem, van időnk. Mindig azt hisszük.

A füzet utolsó bejegyzése két nappal a halála előtt íródott. Arról szólt, hogy Bence – rólam írt, az én nevemet írta le –, hogy Bence tegnap benézett, és hozott neki paradicsomot a saját kertjéből, és milyen jólesett neki, hogy valaki gondolt rá. Az a néhány kiló paradicsom volt talán az egyetlen dolog, amit az utolsó fél évében tényleg magamtól, kérés nélkül vittem neki.

Petra azóta minden csütörtökön kimegy a temetőbe, egyedül, azt mondja, ez az ő ideje az anyjával. Én nem mentem vele, amíg meg nem találtam a füzetet. Aztán elkezdtem én is kijárni, más napokon, hétfőn reggel, mielőtt kinyitom a műhelyt. Nem beszélek hangosan, mint Irénke a füzetben. De állok ott néhány percig, és arra gondolok, mit kellett volna másképp csinálnom.

A ház sorsa lett a másik ügy, amivel foglalkoznunk kellett. Petra bátyja, Fehér Gábor, aki tíz éve Győrbe költözött és az anyját talán kétévente látogatta meg, egyik nap felhívott, és közölte, hogy ő "intézte" az ingatlan-nyilvántartásnál a dolgokat, és a ház most már az ő nevén van, mert – ahogy fogalmazott – "ő az idősebb testvér, és ő tartja számon az ilyesmit". Petra a telefonban csak annyit mondott: "Rendben, Gábor", és letette. Én ordítani tudtam volna.

Másnap reggel bementem Petrával a földhivatalba, magunkkal vittük a néhai anyósom hagyatéki tárgyalásáról szóló végzést, amiben világosan az állt: a házat Petra és Gábor fele-fele arányban örökölte, semmilyen egyoldalú átíráshoz Gábor aláírása önmagában nem lett volna elég jogalap nélkül. Kiderült, hogy Gábor valójában semmit nem íratott át – csak blöffölt, mert azt hitte, Petra úgysem fog utánajárni, csak hagyja neki az egészet, mint mindig.

Petra letette elé az asztalra a hagyatéki végzés másolatát, és azt mondta neki telefonon, hogy vasárnap eladják a házat, a felét ő kapja, negyvenegymillió forintot ér a telek a fekvése miatt, tehát húszmillió-ötszázezret utal majd neki a jogásza a záráskor, és ha ez nem tetszik neki, pereljen. Gábor két hétig nem vette fel a telefont. Aztán megjelent egy vasárnap délután a szolnoki házban, amikor épp a bútorokat pakoltuk ki az elköltöztetéshez, és annyit mondott az ajtóban állva, hogy ő csak meg akarta óvni a házat "idegenektől". Petra rá se nézett, csak annyit felelt, hogy az irodát már megbízta, ő intézkedjen a jogászával, ha kifogása van. Aztán becsukta előtte az ajtót.

A füzetet nem dobtuk ki. Petra hazavitte, betette abba a fiókba, ahol a saját anyakönyvi kivonatait tartja. Néha, csütörtök esténként, én is beleírok pár sort – nem Irénkéhez, hanem a saját anyámhoz, aki még él, Debrecenben lakik, és akit szintén ritkábban hívok, mint kellene. Múlt héten felhívtam vacsora közben, csak úgy, minden ok nélkül, és a végén azt mondta: "Fiam, te sosem hívsz csak úgy." Igaza volt. Most már hetente hívom.