Az utolsó cseppentő kilencedik napon

A garzon ajtaján épp a kilincs kattant, amikor Bori rájött, hogy megint kihűlt a vacsora. Fél kilenc volt, egy órával később a szokottnál, és ő addigra már végiggondolta a Hungária körúti dugót, a lemerült telefont, mindent, ami eszébe jutott. Amikor Zoltán végre belépett, oldalvást furakodott be az ajtón, és valami nagy, saját kabátjába csavart dolgot cipelt, amitől a csomag furcsán üresnek tűnt — a kabát úgy lógott róla, mint egy zsák, amiből kifelejtették a tartalmát.

— Csak ne kiabálj — mondta köszönés helyett.

— Még nem is látom, min kellene.

Zoltán leguggolt a folyosón, letette a terhet a csempére, és félrehúzta a gallért. A szövet alól egy fekete fej bukkant elő, lekonyuló füllel, sötét szemmel, amely alulról nézett fel Borira — hosszan, nyugodtan, remény nélkül.

Bori hátrált egy lépést. Ez nem "kutyus" volt. Egy cane corso feküdt előtte, és még ebben az állapotában is látszott, hogy rendes formájában a folyosó felét betöltené. Csakhogy most semmi nem volt rendes rajta. A rövid szőr alatt a bordái nem is sejlettek, hanem szó szerint megszámolhatók voltak, egyik a másik után, mint egy létra fokai. A csípőcsontja beesett. Az oldalán ráncokban lógott a bőr, mert alatta már nem volt mit tartania.

— Hát ez… — mondta halkan Bori. — Honnan szedted?

Zoltán aznap kiszállásra ment a péceli határba: az embereknek második hete rossz volt a mosógépük, és a szervizesek valamiért sosem jutottak el arra a címre. Négy órát bajlódott, mire megtalálta az eltömődött szivattyúszűrőt, és már sötétben indult haza, abban az október végi esőben, ami aztán decemberig ki sem áll. A régi garázssor mellett a reflektorfény egy fekete foltot kapott el a padka szélén. Zoltán azt hitte, szemeteszsák — arrafelé rengeteg van belőlük. Elhajtott vagy húsz métert, aztán megállt. A zsákok nem emelik fel a fejüket.

Tolatott, kiszállt, odament. A kutya oldalt feküdt a nedves homokban, mellső lábait kinyújtva. Amikor Zoltán leguggolt mellé, megpróbált felállni — maga alá húzta a hátsó lábait, megfeszült, és visszaesett. Egyszerűen nem volt hozzá ereje.

Zoltán tíz percet ült mellette. Felhívott két menhelyet — az egyiken nem vették fel, a másikon őszintén megmondták: nincs hely, és ekkora testsúlyt úgysem bírnának el tartani. Felhívta az ismerősét, akinek kertes háza van Gödöllőn — az azt válaszolta, hogy neki már vannak saját kutyái, egy idegen felnőtt hímet nem engedhet be közéjük. Aztán Zoltán levette a kabátját. A kutya felemelése sokkal könnyebb volt, mint várta, és pont ez törte le a leginkább. Egy cane corso normál esetben negyvenöt kiló körül van. Zoltán a karjában alig húsz-egynéhányat vitt, és az állat még csak nem is vergődött.

— Zoli — mondta Bori a konyhában, lehalkítva a hangját, hogy csak ő hallja. — Negyvenkét négyzetméterünk van. Tavaly fejeztük be a felújítást, három évig gyűjtöttünk rá. Van laminált padlónk.

— Tudom.

— El tudod képzelni, mekkora lesz, ha felépül? Ez nem egy tacskó. Ez egy szekrény.

— El tudom képzelni.

— És hol fog aludni? A folyosón? Reggel ráléped, mikor kávéért mész.

Zoltán hallgatott. Mindig ezt csinálta, amikor tudta, hogy Borinak igaza van, és mégsem állt szándékában bármit is másképp csinálni. Ez idegesítette a legjobban.

— Egy éjszaka — mondta végül. — Holnap kilenckor állatorvos. Meglátjuk, mit mondanak. Ha nagyon rossz a helyzet, kitalálok valamit.

— A "kitalálok valamit" az, amikor megígérted, hogy felszereled a polcot a fürdőben.

— Bori.

Ő benézett a folyosóra. A kutya ott feküdt, ahova tették, fejjel az ajtó felé, mozdulatlanul. Nem nyüszített, nem kért semmit, nem próbált a konyha felé kukucskálni, ahonnan étel illata szűrődött. Csak feküdt, és a padlót nézte. Ez a "nem kért" valahogy jobban megfogta Borit, mint a bordái.

— Egy éjszaka — mondta.

Éjjel háromkor felkelt, mert nem jött álom a szemére. A kutya nem változtatott a testhelyzetén. Bori állt fölötte a sötétben, aztán kiment a konyhába, aprított egy tál főtt csirkét — amit a salátához tartogatott —, és letette az állat orra elé. Az megszagolta. Elfordult.

— Figyelj — mondta Bori hangosan, kicsit ostobán érezve magát. — Nem kergetlek el. De legalább próbáld meg.

Nem próbálta meg.

Az állatorvosnál a mérleg 22,4-et mutatott. A doktornő hosszan nézte a számot, aztán a kutyát, aztán Zoltánt.

— Mióta van magánál?

— Tizenkét órája.

Szótlanul vizsgálni kezdte. Végigtapogatta a hasát, megnézte az ínyét, hallgatózott. Aztán felegyenesedett.

— A jó hír az, hogy nem beteg. Rosszabbra számítottam. Egyszerűen nagyon régóta nem evett. Egy hónapja, talán régebb óta. A szervezete már önmagát kezdte felemészteni — ebből ered a gyengesége, és az, hogy nem tud felállni.

— És a rossz hír? — kérdezte Bori.

— A rossz hír az, hogy most nem lehet rendesen etetni. Ha most adnak neki egy tál húsos kását, azzal végeznek vele. A gyomra leszokott róla. Csak kis adagokat, csak gyakran, csak speciális rekonvalescens tápot. Az első két hétben háromóránként. Igen, éjjel is.

Zoltán elővette a telefonját, hogy felírja.

— Még valami — tette hozzá a doktornő. — Korban rendben van. Hat, legfeljebb hét éves. Ez nem öregség. Még előtte áll az élete, ha kihúzzák belőle.

A kilenc nap, ami ezután következett, egyetlen hosszú éjszakának tűnt, amit háromóránként vekker szabdalt szét. Zoltán és Bori felváltva keltek, felmelegítették az adagot a kávéfőző mellett álló kis lábosban, letérdeltek a laminált padlóra — amiért három évig gyűjtöttek —, és óvatosan, kanalanként etették azt, akit egyelőre csak "kutyának" hívtak. A negyedik napon a kutya először emelte fel a fejét, amikor Bori belépett a lakásba. A hatodik napon már négy lábra állt, és két lépést tett a vizesedény felé, mielőtt megint leroskadt. Bori aznap este sírt a fürdőszobában, csendben, hogy Zoltán ne hallja — nem a szomorúságtól, hanem attól, hogy a két lépés egyszerre volt szánalmasan kevés és óriási.

A kilencedik napon Zoltán hazaért a kiszállásból, és a kutya az ajtóban várta, a farkát verve a padlóhoz. Nem ugatott — még nem volt hozzá ereje —, de felállt, és négy lépést tett feléje, mielőtt megint le kellett ülnie. Bori a konyhából figyelte, kezében egy üres tállal, amit épp el akart mosogatni, és megállt a csap alatt, amíg végig nem nézte.

— Adjunk neki nevet — mondta aznap este. — Nem hívhatjuk örökké "kutyának".

— Gondoltam valamire — mondta Zoltán. — Zsivány.

— Miért pont az?

— Mert túlélte, amit nem kellett volna.

A tizenkettedik hónapban Zsivány már ötvenkét kilót nyomott, és tényleg úgy foglalt helyet a folyosón, mint egy szekrény — pontosan úgy, ahogy Bori megjósolta. Reggelente valóban bele lehetett botlani, amikor az ember félálomban kávéért indult. De volt egy különbség azok között a hetek között, amikor a garzon negyvenkét négyzetmétere túl kicsinek tűnt egy ekkora állathoz, és azok között, amikor már túl nagynak tűnt volna nélküle.

Egy vasárnap reggel, amikor Zsivány már rég a saját fekhelyén aludt a nappaliban, és a laminált padlón végigfutó karmolásnyomok éppúgy a lakás részévé váltak, mint a konyhai csempe repedése, Bori előhúzta a fiókból azt a mappát, amiben a felújítás számláit tartották. Kivett belőle egy borítékot: a maradék, amit még mindig "vésztartaléknak" hívtak, ötvenhatezer forint. Letette az asztalra Zoltán elé.

— Ez az összeg egy hordozható ultrahangkészülékre kell egy menhelynek — mondta. — Péceli. Amelyik nem vette fel a telefont aznap éjjel. Felhívtam őket tegnap. Most már felveszik.

Zoltán ránézett a borítékra, aztán rá.

— Ez a te pénzed volt a cipőidre.

— Már megvan a cipőm — mondta Bori, és a folyosóra pillantott, ahol Zsivány éppen akkor nyújtózott egyet, és leheveredett a bejárati ajtó elé, pontosan oda, ahol kilenc hónappal korábban egy remény nélküli, mozdulatlan test feküdt.