A telefonszám, amit sosem törlök

Kedd este van, kint szemetel az első őszi eső, és a Kőbányán, a Harmat utcai panelházban megint zörögnek a fűtéscsövek, mint minden évben, amikor beindítják a fűtést. Az ágy szélén ülök a telefonnal a kezemben, és nézem a névjegyet: "Anya – Miskolc". A szám, amit talán ezerszer tárcsáztam. Nincs olyan SIM-kártya, amire ma felhívnám, de törölni mégsem tudom.

Bárdos Katinak hívnak, negyvenkét éves vagyok, belgyógyászati szakápolóként dolgozom a Szent János Kórházban. Anyámat Ilonának hívták. Három éve halt meg, novemberben, két nappal azután, hogy telefonon megbeszéltük, operáltassa-e a térdét. Akkor azt mondta: "Ne aggódj, kislányom, ez ráér tavaszig." A tavasz már nem jött el.

Egyedül nevelt, apa nélkül – apám elment, amikor négyéves voltam, anyám pedig két munkát is vállalt, hogy eltartson engem és nagymamát, aki velünk lakott egy szobában a lakótelepen. Mindig olcsó kölnivíz szaga lengte körül, meg az odaégett olajé abból a menzáról, ahol harmincnyolc forintos ebédeket főzött, még a régi pénzben. Emlékszem, egyszer hazamentem egy monoklival egy osztálytárs után, és anyámat nem az érdekelte, ki kezdte – hanem hogy tisztességesen védekeztem-e. Vágott egy szelet vajas kenyeret, elém tette a terítőre, és csak annyit mondott: "Holnap úgy adod vissza neki, hogy ne kelljen rád emelnie a kezét."

Élete utolsó évében minden második hétvégén felutaztam hozzá Budapestről az InterCityvel, a reggeli 7:14-essel, az út három óra negyven percig tartott. Egyedül lakott egy kis lakásban a lakótelepen, ahol a szomszédja, Varga bácsi, mindig lement helyette kukázni, mert a szívműtétje után már nem bírta a lépcsőt. Valamikor október közepén észrevettem, hogy a tűzhelyen üresen ég a gázláng egy fazék alatt – vörösen izzott, a fazék füle már puha volt. Elzártam, kinyitottam az ablakot, és megkérdeztem, mióta ég ott. "Csak egy kicsit" – mondta. Aznap délután háromszor is megkérdezte, ettem-e már, mindig ugyanazokkal a szavakkal, mintha most kérdezné először. Megígértem magamnak, hogy hétvégén felhívom a háziorvosi rendelőt, és megbeszélek egy vizsgálatot, de vasárnap volt, a rendelő zárva, hétfőn pedig tizenkét órás műszakom volt az osztályon. Elhalasztottam a következő hétre. Aztán a következőre.

November 4-én, szombaton reggel hét órakor hívott. Azt mondta, annyira fáj a térde, hogy rá sem tud lépni a lábára. Megbeszéltük, hogy kedden elviszem az ortopédiára a megyei kórházba, nyolc órára beírattatom. Vasárnap este még írt egy sms-t: "Jó éjt, kislányom, hívj fel reggel, hogy tudjam, mikor jössz." Írtam: "Hétkor hívlak, aludj." Hétfőn hétkor nem vette fel. Újra hívtam 7:05-kor, 7:12-kor, 7:20-kor – mindig sokáig kicsengett, aztán jött a kezelő hangja, hogy az előfizető nem elérhető. 7:35-kor a szomszédot hívtam. "Varga bácsi, kérem, ugorjon át anyámhoz, nem veszi fel." Hallottam a telefonban, ahogy zihál a lépcsőn felfelé menet, aztán kopogást, aztán csendet, ami olyan sokáig tartott, hogy leültem a konyha padlójára, hátammal a pultnak dőlve. Amikor újra megszólalt, más volt a hangja, laposabb: "Katika, ő az előszobában van. A kagylót a kezében tartja." Azt mondta, hívjam ki a mentőket, ő ott vár az ajtónál, aztán letette, mert nem tudta, mit kezdjen azzal a kagylóval anyám kezében, és nem akart hozzáérni.

A temetés Miskolcon volt, a kórház mögötti krematóriumban, ugyanúgy esett, mint ma. A szertartásért 68 000 forintot fizettem, a gyászjelentést a Széchenyi utcai nyomdában nyomtattattam ki, körülbelül harmincan jöttek el – volt kolléganői a menzáról, szomszédok, két kolléganőm a kórházból. Apám nem jött el, pedig az unokatestvérem felhívta, és megmondta neki a dátumot és az időpontot is.

A temetés után két hónapig hozzá sem nyúltam a lakása kulcsához, ami az előszobai fiókban hevert. Végül elmentem Zsófival, aki akkor kilencéves volt, és banánosdobozokba – amiket a Tescóból szereztem – pakoltuk anyám ruháit. Zsófi egyszer csak előhúzott a szekrényből egy lila kardigánt, az arcához szorította, és azt mondta: "Úgy illatozik, mint nagyi a vonaton." Leültem az ágyra, és egy darabig csak fogtam a kezemben az üres vállfát. Az éjjeliszekrény fiókjában találtam egy füzetet – egyszerű, vonalas, tele bevásárlólistákkal, szomszédok telefonszámaival, és az utolsó teleírt oldalon egy mondat, az ő apró betűivel: "Katika jó lesz. Megtanítottam neki mindent, amit tudtam."

Az a füzet most nálam van otthon, az ágy melletti fiókban, közvetlenül a telefon mellett, azzal a számmal, amit sosem törlök. A lakást az unokatestvéremmel megegyezve eladtuk 21 millió forintért – nem akartam ott lakni egyedül az emlékekkel, bérbe adni pedig senkinek nem volt kedve elvállalni a kezelését. A pénz egy részét félretettem a gyerekeknek iskolára, 300 000 forintot a hospice-nak adományoztam, ami anyám utolsó heteiben kísérte, a maradékot pedig egy számlára tettem, amit egyszerűen csak úgy neveztem el: "Anya."

Ma este, amíg zörögnek a csövek, és Zsófi a szomszéd szobában túl hangosan hallgat zenét, kinyitom a füzetet, és elolvasom azt az utolsó mondatot. Alá ceruzával odaírom a magamét: "Holnap felhívom a doktornőt Tóni miatt. Nem halasztom el." Aztán leteszem a telefont az éjjeliszekrényre, a füzet mellé, eloltom a villanyt, és a sötétben még egyszer feltárcsázom azt a számot – csak hogy egyszer kicsengjen, mielőtt jönne a kezelő hangja.