A Nyíregyházi Állatpark gorillája, aki kezet fogott velem altatás közben

Tizennégy éve dolgozom állatgondozóként, és azt hittem, mindent tudok arról, hogyan viselkedik egy nyugati síksági gorilla félálomban. Aztán jött Zongo.

Kétszáznégy kilós hím, a legnagyobb, akit valaha közelről láttam. A karja vastagabb, mint a combom. Amikor 2019-ben az állatpark befogadta egy német tenyészprogramból, az első hetekben alig mertem bemenni hozzá etetni – pedig tudtam, hogy higgadt természetű, a csoportjában békebíróként viselkedik, szétválasztja a civakodó fiatal hímeket, és türelmesen tűri, ha a kölykök a hátára másznak.

A kétévenkénti altatásos vizsgálat nálunk mindig hatalmas logisztika. Az állatorvos, két segéd, én, és Katalin, a nővér, aki a szívmonitorozásért felel. Zongónál külön oda kell figyelni a szívére – a hím gorilláknál ez a leggyakoribb halálok fogságban, kardiomiopátia, szívizom-elfajulás, amit gyakran csak ilyenkor lehet időben kiszűrni.

Aznap reggel fél kilenckor kezdtük, még hűvös volt, a bejárati fák mögül köd szállt fel a Sóstói-erdő felől. A nyugtatólövedék után Zongo lassan összecsuklott a szalmán, és mi bementünk. Katalin letette a defibrillátort a padlóra, felkötötte az EKG-elektródákat a mellkasára, én pedig a fejénél térdeltem, hogy figyeljem a légzését.

És akkor Zongo, félig eszméletlenül, kinyújtotta a bal kezét, és megfogta Katalin csuklóját.

Nem szorította meg. Nem is nagyon mozdult utána. Csak ott tartotta, ahogy egy alvó gyerek szorongatja a szülője ujját. Katalin megdermedt, rám nézett, aztán halkan annyit mondott: "Hagyjuk rajta." Az állatorvos, Bereczki doktor úr közben tovább dolgozott, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne – pedig belül biztos ő is érezte, mekkora súlya van annak, hogy egy ilyen állat, ilyen kiszolgáltatott helyzetben, bizalmat mutat.

A kollégám, Farkas Bence, aki éppen arra jött a fényképezőgépével dokumentálni a vizsgálatot, kapott el egy képet erről a pillanatról. Nem gondoltuk, hogy bármi különös lesz belőle – aztán három nap múlva az állatpark Facebook-oldalán ezerszám jöttek a megosztások, majd hetek alatt külföldi hírportálok is átvették.

Engem a fotó helyett valami más ütött szíven aznap: amikor a vizsgálat végén, még kábultan, Zongo felnyitotta a szemét, és az első dolog, amit keresett, nem a testőrei vagy az orvos volt, hanem Katalin keze, ami már nem volt ott. A karja még percekig tapogatózott a levegőben, mielőtt teljesen magához tért volna.

A leletek jók lettek – a szíve rendben, az ízületei egy ekkora testsúlyhoz képest meglepően egészségesek, csak egy foga igényelt volna kezelést, amit később pótoltunk. De ami engem a mai napig foglalkoztat, az nem az orvosi eredmény.

Két hete, amikor a fotó újra felbukkant egy külföldi oldalon, Katalin bejött hozzám a takarmánytárolóba, és megkérdezte, emlékszem-e még a csuklójára tett kézre. Mondtam, hogy persze. Erre elmondta, hogy azóta minden vizsgálatnál ő megy be elsőként Zongóhoz, és mindig ő fogja a kezét, amíg a doktor dolgozik – nem mert kötelező, hanem mert ő kérte az osztályvezetőtől, hogy ez mostantól az ő feladata legyen.

Tavaly ősszel, a legutóbbi altatásnál, amikor Zongo megint kinyújtotta a kezét, Katalin már nem lepődött meg. Csak leült mellé a szalmára, és hagyta, hogy az állat ujjai ráfonódjanak az övéire, amíg Bereczki doktor a sztetoszkóppal a mellkasán dolgozott. Utána azt mondta nekem, hogy furcsa érzés volt: nem félelem, hanem valami egészen más – mintha egy pillanatra nem gondozó és állat lettek volna, hanem két lény, aki éppen ugyanazt a bizonytalanságot éli át egymás mellett.