Farkasordas a Tisza-parton

Harminckét éve élek Szalkszentmártonban, és azt hiszem, senki nem ismerte úgy a Tisza menti erdőt, mint én. Erdésznek tanultam, aztán ott ragadtam a vadásztársaságnál, később a rezervátumnál dolgoztam, mikor azt létrehozták. A feleségem, Ilonka, mindig azt mondta, jobban ismerem a farkasokat, mint a saját unokáimat. Talán igaza volt.

Azon a októberi reggelen épp a csapdákat ellenőriztem a folyóparti nyárfaligetben, mikor meghallottam a sikoltást. Éles volt, kétségbeesett — olyan hang, amit az ember nem felejt el. A hangot követve rohantam, a gumicsizmám minden lépésnél cuppogott a sárban.

Amit láttam, azt évekig nem tudtam senkinek elmesélni úgy, hogy el is higgyék.

Egy asszony állt a vízparton, a vödrei szanaszét a fűben, az egyik oldalra dőlve, a víz lassan szivárgott ki belőle. Ő maga földbe gyökerezett lábbal, két keze ökölbe szorítva a mellkasán. Előtte, alig két méterre egy felnőtt szürke farkas hevert a földön — nem támadásra készen, hanem oldalára dőlve, mint aki fáradt.

A mancsán egy csapda volt. Régi, rozsdás vasfogú csapda, amit valaki jó pár éve rakhatott ki és felejtett ott, mert a rugója már alig működött. A farkas mégis belesétált, a lába vérzett, és amikor az asszony — Marika, ahogy később megtudtam, a falu egyik tanítónője — arra ment a vízhez, az állat feléje vonszolta magát. Nem támadni akart. Segítségért ment hozzá.

Marika elmesélte, hogy először tényleg azt hitte, végzete a farkassal. Hallotta a recsegést a bozótban, megfordult, és ott állt vele szemben az állat — sántikálva, vérző mancsával, ami miatt úgy tűnt, mintha rohanna felé. Ő hátrálni kezdett, a vödrök kicsúsztak a kezéből. De a farkas nem ugrott. Lefeküdt előtte, felemelte a sérült mancsát, és halkan nyüszített, mint egy kutya, ami az embertől vár valamit.

Mire odaértem, Marika már térdelt mellette. Reszketett, de nem menekült. Azt mondta nekem utólag, hogy abban a pillanatban nem a félelem vitte rá, hanem valami más — látta a fájdalmat az állat szemében, és eszébe jutott a saját fia, aki hat évesen egy kerítésvason vágta fel a lábát, és úgy sírt, ahogy ez az állat most nyüszített.

Nekem, mint aki éveket töltött el a farkasok szokásainak tanulmányozásával, ez a jelenet mégis megrendítő volt. Egy vadállat, ami a fájdalom pillanatában nem a menekülést vagy a támadást választja, hanem odamegy egy emberhez. Ez ritka. Nem mese, nem legenda — ott feküdt előttünk a bizonyíték.

Levágtam egy faágat, hogy fogóként használjam, és óvatosan, két kezes bőrkesztyűvel kinyitottam a csapda állkapcsát. A farkas nem harapott, nem morgott — csak nézett rám, a szeme sárgásbarna, fáradt. Amikor a mancsa kiszabadult, egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán lassan feltápászkodott, három lábon próbált állni, és eltűnt a nyárfák között, vissza az erdő felé, anélkül, hogy hátranézett volna.

A hír bejárta a falut aznap estére. Volt, aki nem hitte el, volt, aki azt mondta, Marika bizonyára rosszul látta a dolgokat a rémülettől. De én ott voltam, én láttam a csapdát, a vért a mancson, és azt is, ahogy az állat elfogadta a segítséget anélkül, hogy egyetlen fogát is Marikára villantotta volna.

Két hét múlva Marika bejött hozzám a rezervátum irodájába. Egy vaskos dossziét hozott magával — kikérte az önkormányzattól az erdőrész térképét, ahol a csapdát találtuk, és követelte, hogy vizsgálják ki, ki telepítette oda az illegális vasat. Kiderült, hogy egy szomszéd falubeli, bizonyos Kovács Feri rakta le évekkel korábban, engedély nélkül, és azóta se szedte fel. Az önkormányzat kétszázezer forint bírságot szabott ki rá, Marika pedig aláírásokat gyűjtött, hogy a folyóparti erdősávot nyilvánítsák védett területnek, ahol tilos csapdát kihelyezni.

Az aláírásgyűjtő ív ott van most is a könyvtár faliújságján, én magam vittem be neki egy dossziét hozzá, hogy rendben tárolja a papírokat. Azóta minden tavasszal, mikor a farkasok nyomát keresem a hóolvadás után a parton, arra gondolok, hogy azon a napon nem én mentettem meg senkit — csak arra érkeztem oda időben, hogy lássam, mi történik, amikor egy asszony nem menekül el a fájdalom elől, hanem letérdel mellé.