A Zelk utcai gangos ház

A zelki utcai gangos ház

Harminchat éves voltam, amikor rájöttem, hogy a szüleim háza nem örökké lesz ott.

Egy kecskeméti gangos házban nőttem fel, a Zelk Zoltán utcában, ahol apám, Bodnár István autószerelőként dolgozott negyven évig a sarki műhelyben, anyám, Bodnár Ilona pedig a házi cukrászdájában sütötte a krémeseket, amit az egész utca ismert. Három testvér voltam, és mindannyian elköltöztünk — én Budapestre, a húgom Szegedre, a bátyám Győrbe. Csak a karácsonyok és a nyári grillezések hoztak minket haza, abba a házba, ahol a konyhaasztal sarka még mindig kopott volt attól, ahogy gyerekkoromban a könyökömet rátámasztottam.

Azon az októberi szombaton semmi különös nem volt. Beültem a kocsiba, mert hiányzott anyám almás pitéje, és mert péntek este apám a telefonban furcsán hangzott — fáradtabbnak, mint máskor. Két óra alatt értem oda Pest felől, és ahogy befordultam az utcába, még mindig ott állt a vén diófa a kapu előtt, aminek az ágára gyerekkoromban hintát kötöttünk.

Apám a kertben állt, a fűnyírót babrálta, pedig már nem is volt fű, amit nyírni kellett volna — október volt. Megölelt, és éreztem, hogy a válla vékonyabb, mint tavaly. Anyám a konyhában várt, az asztalon ott gőzölgött a pite, mellette két csésze kávé, mintha tudta volna pontosan, mikor érkezem.

— Gyere, ülj le, még meleg — mondta, és már tolta is felém a tányért.

Leültem a régi konyhaasztalhoz, ahhoz, amin még mindig ott volt a kés nyoma, amit tizenkét évesen vágtam bele véletlenül. Anyám mesélt a szomszédasszonyról, aki most ment nyugdíjba a postáról, apám pedig bejött, és panaszkodott, hogy a térde megint fájdalmas, de azért kiment velem a kertbe, hogy megmutassa, hogy az idén milyen szépen nőtt a szilvafa, amit még a nagyapám ültetett.

Beszélgettünk semmiségekről. Arról, hogy a benzin ára megint emelkedett, hogy a szomszéd kutyája megint átugrott a kerítésen, hogy anyám térde is fáj esténként. Közben kiültünk a verandára, és a nap a szomszéd ház teteje mögé csúszott, pont úgy, ahogy gyerekkoromban minden este.

Bent, a nappaliban ledőltem a régi, kopott kanapéra, amin még mindig ott volt az a folt, amit tizenöt évesen a kólámmal ejtettem rá, és apám soha nem engedte kicserélni. Fél szemmel a tévét néztem, fél szemmel anyámat, aki a konyhában pakolt, és egy pillanatra megint tizenkét éves voltam, aki hazajött az iskolából.

Aznap este, vacsora közben, apám letette a villát, és azt mondta, menjünk ki beszélgetni egy kicsit, kettesben. A kertbe mentünk, a szilvafa alá. Ott mondta el, hogy két hete volt egy vizsgálaton, és a doktor szerint a szíve nem olyan erős már, mint kellene. Nem drámázott. Csak annyit mondott: — Nem akarok ijesztgetni, csak szerettem volna, hogy tudd.

Visszamentem a városba vasárnap este, de valami megváltozott bennem. Hónapokig csak hívtam őket telefonon, mentegetőztem a munkával, a határidőkkel, azzal, hogy nem érek rá.

Február harmadik napján csörgött a telefonom délután négykor, és anyám hangja remegett. — Apádat bevitték a Bács-Kiskun Megyei Kórházba, szívritmuszavar. Most vagyok itt, a sürgősségin.

Három óra alatt voltam ott. A folyosó műanyagpadlóján fertőtlenítő és hideg kávé szaga terjengett, valahonnan egy monitor pittegett egyenletesen, idegesítően türelmesen. Anyám a váróban ült, a kabátját a karjára terítve, mintha nem tudta volna eldönteni, felvegye-e vagy ne.

— Stabilizálták — mondta egy orvos, aki alig állt meg mellettünk fél percre. — Egyelőre megfigyelés, holnap tudunk többet mondani.

A húgom másnap délben érkezett Szegedről, egyenesen a kórházi büfébe jött, kávét vett, és csak annyit kérdezett: — Mikor engedik ki?

— Nem tudjuk — mondtam.

— Nekem holnapra vissza kell mennem, a gyerekeket nem bírja egyedül vigyázni az anyósom.

Nem szóltam semmit, csak bólintottam, de éreztem, hogy a torkomban valami összeszorul. A bátyám este tízkor ért oda Győrből, bőrdzsekiben, kimerülten, és az első mondata ez volt: — Miért nem hívtatok fel azonnal?

— Hívtunk — vágott közbe anyám. — Nem vetted fel.

Nem veszekedtünk tovább, csak leültünk hárman a folyosó műanyagszékeire, egymás mellé, és néztük a kórterem ajtaját, amögött apám aludt egy gépsorozat zümmögésében. Senki nem szólt egy szót sem jó félóráig.

Apám három nap után hazajöhetett. A keze remegett, amikor a kávéscsészét fogta, és láttam rajta, hogy ő is tudja: ez csak haladék volt, nem győzelem.

Azután döntöttem úgy, hogy minden hónap első szombatján hazamegyek, bármi történik is.

Májusban, egy ilyen szombaton, a teraszon ültünk, és apám a tetőre nézett. — Azt a cserepet megint ki kell cserélni ősszel, mire itt lesz az esős idő.

— Mennyibe fog kerülni? — kérdezte anyám.

— Nem tudom, talán négyszázezer.

A húgom aznap telefonon jelentkezett be, mert Szegedről nem tudott jönni. — Ha a tetőről van szó — mondta a kihangosítóból —, akkor arra kérlek, ne nélkülem döntsetek, mert én nem tudok csak úgy ideugrálni minden alkalommal, ha valami felmerül.

Apám a telefon felé fordult, mintha a hangon keresztül is a szemébe akarna nézni. — Senki nem akar dönteni nélküled. De azt se várd, hogy mindenre megvárjunk, amíg ráérsz.

Csend lett utána, csak a kávéskanál koccant a csészén, amikor anyám megkeverte a kávéját.

Augusztusban a bátyám jött le egy hétvégére, és a kertben, miközben a szilvát szedtük, azt mondta: — Ha arra gondoltok, hogy a ház egyszer majd ránk marad, jobb, ha most beszéljük át, mert nekem Győrben van hitelem, és nem akarok úgy állni ott, hogy utána pereskedünk.

— Senki nem akar pereskedni — mondtam, de a hangom kicsit élesebb lett, mint szerettem volna.

— Nem rólad beszélek. A húgunkról beszélek, aki mindig csak telefonon van jelen, aztán majd jön és számolni fog.

Apám épp akkor jött ki a házból egy vödör vízzel, meghallotta az utolsó mondatot, és letette a vödröt a földre. — Pont ettől félek — mondta csendesen. — Hogy ti hárman egymásnak esztek, amikor mi már nem leszünk itt, hogy közbeálljunk.

Senki nem válaszolt. A szilvák koppanva gurultak a vödör aljára.

Szeptember végén apám bejelentette, hogy elment a kecskeméti közjegyzőhöz előre megbeszélni a papírokat, és kérte, hogy mind a hárman legyünk ott a következő szombaton.

Az iroda szűk volt, a közjegyző asztalán három kupacban álltak a papírok, mindegyiken egy-egy nevünk. A húgom az ablak mellett állt, a karját összefonva, a bátyám a székén hátradőlve nézte, hogyan rakja ki a közjegyző a dokumentumokat sorban.

— A ház és a telek becsült értéke negyvenkét millió forint — mondta a közjegyző. — Egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban kerül felosztásra, azzal a feltétellel, hogy Bodnár István és neje életük végéig haszonélvezeti joggal itt lakhatnak.

A húgom megszólalt. — És ha a tetőfelújítás közben kell valamit fizetni, azt hogy osztjuk?

— Egyenlő arányban — mondta apám, mire sem anyám. — Mint mindent.

A bátyám bólintott, aztán, kissé meglepően, azt mondta: — Jó. Akkor ez megvan.

Apám tollat vett a kezébe. Láttam, hogy az ujjai megállnak egy pillanatra a papír fölött, mintha mérlegelné, de amikor aláírta a nevét, a keze nem remegett. Letette a tollat, és körbenézett rajtunk hármunkon, egyenként, mintha most győződne meg arról, hogy valóban egy asztalnál ülünk.

— Na — mondta —, ebből legalább nem lesz ok a háborúra.

A húgom halkan elnevette magát, a bátyám pedig megfogta apám kezét, és csak annyit mondott: — Nem lesz.

Most, október közepén, megint ott ülök a régi konyhaasztalnál, a kés nyomával az asztallapon, a pite még meleg. Apám kint babrál a kerítéssel, amin tulajdonképpen nincs mit javítani, csak hogy legyen mivel elfoglalnia a kezét. Anyám a tányért tolja elém, és azt mondja, jövő hónapban is jöjjek, mert az unokatestvérem esküvője miatt úgyis mindenki összegyűlik.

— Ott leszek — mondom, és már a villámat is a pitébe szúrom.