Elaine Komárom mellett, egy dunai kisvárosban

Nagy Erzsébet három hete ült már az első sor mellett, a jobb oldali padban, a Szent Anna-templomban. Senki nem kérdezte meg tőle, miért pont ott – a komáromi gyülekezetben mindenki tudta, hogy férje, Bálint, negyven évig ott ült mellette, zsebében egy szem Negro cukorka, száján mindig friss kávéillat, mert sosem ért oda időben a reggeli misére.

Erzsébet most korán jött, még a sekrestyés sem nyitott ki rendesen. Kabátját végig gombolva ült, ölében a retiküljével, és a mellette lévő üres helyre nézett, mintha a bejárati ajtó bármikor kinyílhatna, és Bálint belépne azzal a bocsánatkérő félmosolyával. A régi orgonasípok, a falon a feszület, mind a helyükön voltak. Csak az ő helye tűnt másnak.

Egy esős kedd reggelen, amikor a Duna felől hideg szél fújt be a résnyire nyitott oldalajtón, egy kóbor kutya lépett be a templomba. Szürkés, kócos szőrű, nyakörv nélküli, mancsai sárosak az utcai portól. Takács atya próbálta kitessékelni, de az állat másnap visszajött. Két nappal később már a padsorok között settenkedett, néhány lépésre Erzsébettől állt meg.

A hét végére Erzsébet zsebkendőbe csomagolt egy darab kiflit, és magával hozta. Letette a pad szélére, úgy tett, mintha nem figyelné. A kutya egyre bátrabb lett, végül már a kezéből vette el a falatot.

Azon a reggelen a templom teljesen kihalt volt, amikor az állat ismét megjelent. Erzsébet a mellette tátongó üres helyre pillantott, aztán arrébb csusszant néhány centit a padon – úgy, ahogy régen tette, amikor Bálint elkésett.

Ujjaival megkopogtatta a pad fáját.

– Gyere, kedvesem, ülj ide mellém.

A kutya egy hosszú pillanatig mozdulatlan maradt. Az eső kopogott az ólomüveg ablakokon, a templom öreg gerendái megnyikordultak felettük. Aztán óvatosan végigsétált a középső sor mellett, elérte a padot, és egyik mancsát a másik után feltéve, nehezen, merev ízületekkel felkapaszkodott.

Erzsébet kezét mozdulatlanul tartotta, amíg az állat el nem helyezkedett mellette. Amikor végül a feje az ölébe hajtott, ujjaival végigsimított a szürkülő pofán.

A temetés óta az üres hely csak elhagyatottnak tűnt.

Most osztottnak látszott.

Három hónap múlva a kutyának már neve volt – Morzsa –, és saját fekvőhelye Erzsébet lakásának előszobájában, a komáromi Klapka utcában. De ezzel együtt jött egy probléma is, amiről Erzsébet eddig nem akart tudni: a házat, amiben élt, még Bálint nevén jegyezték be, és a férfi öccse, Nagy Ferenc, aki Győrben vezetett egy autószerviz-láncot, hirtelen nagyon is érdekelni kezdte az örökség kérdését.

Ferenc egy szerdai napon jelent meg, ügyvéd-ismerősével a nyomában, egy barna bőrmappával a hóna alatt. Azt állította, Bálint még betegsége előtt szóban megígérte neki a ház felét, mert ő fizette valamikor a tetőcsere felét, tizenegy évvel korábban. Papír erről persze nem volt, csak Ferenc szava és egy nyugta egy bádogosról, akit már nem lehetett fellelni.

– Nem akarok vitát, Erzsébet – mondta Ferenc, miközben a konyhaasztalra tette a mappát. – De ez a ház kettőnké. Add el, vagy fizesd ki a részem. Egymillió-nyolcszázezer forintot kérek, különben bírósághoz fordulok.

Erzsébet nem válaszolt azonnal. Morzsa a lába mellett feküdt, fejét résnyire felemelve, mintha érezné a feszültséget a levegőben.

– Azt a tetőt közösen fizettük meg, Bálinttal – mondta végül Erzsébet nyugodtan. – Nekem is megvan a számla, nem csak neked a nyugtád.

– Papíron az áll, hogy te meg Bálint. Rajtam semmi nem áll. De tudod, hogy igazam van.

Hat hét telt el, tele telefonhívásokkal, ajtóra ragasztott idézésekkel, és egy délutánnal, amikor Ferenc egyszerűen bemászott a kerti kapun, hogy „megnézze, mi van eladó a garázsban”. Erzsébet akkor hívta fel végre az ügyvédjét, dr. Szalai Katalint, akivel Bálint temetése óta egyszer sem beszélt – pedig már a temetés előtt tanácsolta neki, hogy rendezzék a tulajdonviszonyokat.

A találkozóra egy keddi délelőttön került sor, dr. Szalai komáromi irodájában, a Mártírok útján. Ferenc is eljött, az ügyvédjével, és láthatóan biztos volt a dolgában.

Dr. Szalai egy vékony dossziét tett az asztalra, benne a földhivatali tulajdoni lap másolatával.

– A ház tíz éve, a 2016-os adásvétel óta közös tulajdonban van, fele-fele arányban Nagy Bálint és Nagy Erzsébet nevén, mint házastársak. Ferenc úr soha nem szerepelt tulajdonosként, és a tetőcseréről szóló nyugta – amit most mellékeltek – egy magánszámla, amelyet nem lehet beszámítani tulajdonrészbe. Az örökhagyó, Nagy Bálint végrendelet nélkül hunyt el, így a teljes vagyon – beleértve a ház felét is – a törvényes örökösre, feleségére, Nagy Erzsébetre száll. Ferenc úrnak nincs jogalapja követelésre.

Ferenc arca megmerevedett.

– Ez nem lehet igaz. Ő megígérte.

– Szóbeli ígéretnek semmilyen jogereje nincs ingatlan esetében, Ferenc úr – mondta dr. Szalai higgadtan. – Ha szeretné, benyújthatja a bíróságnak a nyugtát, de azt tanácsolom, gondolja át, mennyit ér ez önnek az illetékekben.

Erzsébet ekkor kinyitotta a retiküljét, és egy barna, A4-es borítékot tett az asztalra. Benne volt a végleges tulajdonjogi bejegyzés, amit két napja vett ki a győri földhivataltól a saját nevére – egyedüli tulajdonosként.

– Ferenc – mondta Erzsébet –, tudom, mennyit segítettél Bálintnak, amikor beteg volt. Ezt nem felejtem el. De a ház az enyém, papír szerint is, jog szerint is. Nem adom el, és nem fizetek ki semmit, amire nincs bizonyítékod.

Ferenc felállt, az asztalra csapta a mappáját, aztán mégsem mondott semmit. Az ügyvédje csendben összeszedte a papírjait. A két férfi kiment, az ajtó kattanva zárult be mögöttük.

Erzsébet otthon, a Klapka utcai házban, aznap este kicserélte a bejárati ajtó zárját – egy biztonsági szerelő jött ki délután, és Ferencnek soha nem adott második kulcsot. A régi kulcscsomót, amit Bálint még odaadott az öccsének „vészhelyzetre”, egy zacskóba tette, és a fiókba zárta a tulajdoni lap másolata mellé.

Aznap este, amikor leült a nappaliban, Morzsa odasétált, és a lábához feküdt, fejét a térdére hajtva. Erzsébet végigsimított a szürkülő szőrön, és kinézett az ablakon a Duna felé, ahol a lámpák már kigyúltak a parton.