A Balaton-felvidéki mentés, amit senki nem hitt el

A tihanyi mentés, amiről mindenki beszélt a faluban

Hétfő reggel volt, fél kilenc körül, amikor Kovács Zoltán kivitte a drónját a Balatonra, hogy felvételeket készítsen a tihanyi móló fölött. Zoltán tíz éve foglalkozik légi fotózással, a helyi strandbérlőnek dolgozik szezon előtt, hogy felmérje, hol kell majd kitűzni a bójákat. Semmi különös nem volt a reggelben, csak a szokásos szürke víz és a köd, ami még nem oszlott fel teljesen a parton.

A kamera épp a vízfelületet pásztázta, amikor Zoltán észrevett valamit a kijelzőn. Egy kutya úszott a nyílt vízben, jó száz méterre a parttól, és egyre nehezebben tartotta a fejét a felszín fölött. A hullámok dobálták, az áramlat pedig kifelé, a tó közepe irányába húzta.

Zoltán azonnal felismerte az ebet: Buksi volt, a szomszédos nyaraló tulajdonosának, Varga Editnek a kuvasza. Edit ötvenhat éves, nyugdíjas tanárnő, minden reggel sétáltatta a kutyát a parton, mielőtt bárki más felkelt volna a faluban. Most sehol nem látta a gazdáját a képen – csak a part felé rohanó alakot, aki ruhástól vetette bele magát a vízbe.

Az az alak Darabos Péter volt, a strand éjszakai őre, aki épp műszakváltásra készült, amikor meghallotta Edit sikoltását. Nem gondolkodott. Levetette a cipőjét, bedobta a telefonját a homokba, és úszni kezdett Buksi felé, ki a vízbe, ami tizenhét fokos volt, és már az első karcsapások után belemart a bőrébe.

Zoltán a drónt a magasban tartva követte az eseményeket. A kijelzőn látta, hogy Péter egyre távolabb kerül a parttól, mozdulatai lassulnak, a karja egyre szögletesebben vág bele a vízbe. A strandon addigra összegyűltek páran, köztük Edit, aki térdre rogyva kiabálta Buksi nevét, és egy fiatal pár, akik a telefonjukat tartották a magasba, mintha attól majd lesz térerő. Nem lett. A kijelzőn "Nincs szolgáltatás" állt, akárhogy forgatták.

– Nem jön mentő, baszki, nem jön semmi – mondta a fiú, és visszadugta a telefont a zsebébe.

Péter ekkor már vagy nyolcvan méterre volt a parttól. A lába kezdett elzsibbadni, a bal combjába belerántott egy görcs, és egy pillanatra lenyelte a vizet. Felbukott, köhögve tört fel újra, és az áramlat közben vagy három métert vitte arrébb, mint ahova tartott.

A drón kijelzőjén Zoltán ekkor vette észre a sötét foltot, ami Péter és a kutya közt úszott a felszín alatt. Nem állat volt, nem uszony mozgott benne – egy elszabadult, félig vízzel telt gumicsónak forgott ott, amit valaki nem kötött ki rendesen a stégnél, és most az áramlat hajtotta kifelé, pont arra, amerre Péter úszott. A csónak pereme nekiütődött Péter oldalának, Péter kapálózva próbálta ellökni magától, de a görcs a lábában nem engedett, és egy pillanatra teljesen víz alá került.

Zoltán a drón kormányán ekkor már nem a kart mozgatta, hanem lefelé kiabált a parton állóknak, hogy menjenek be, hozzák ki, de senki nem mozdult, mert senki nem tudott úszni annyira, mint Péter.

Péter felbukott újra, most már a csónak másik oldalán, elkapta a gumi peremét, és azt használta támasztéknak, hogy levegőt kapjon. Két mély lélegzetet vett, aztán újra lökte magát előre, a kutya felé, aminek már csak az orra látszott ki a vízből.

Amikor odaért, Buksi feje alá nyúlt, és a hasa alá emelte a tenyerét, mint egy úszómestertől tanult fogást, amit évekkel ezelőtt egy továbbképzésen mutattak neki. A kutya azonnal elernyedt a kezében, mintha tudta volna, hogy most már nem kell küzdenie.

Visszafelé Péter a csónakot is magához húzta, rádobta a kutyát a pereme fölé, és azt tolva maga előtt, kapálózva úszott a part felé. A görcs a lábában még kétszer visszatért, mindkétszer megállt, a csónak szélébe kapaszkodva, fogát összeszorítva kivárta, amíg elenged.

Amikor végre talpat ért a sekélyben, két lépés után térdre esett, és csak ott maradt négykézláb, miközben Buksi lecsúszott mellé a csónakról és rögtön felpattant, mintha semmi nem történt volna.

Edit a vízbe gázolt, felkapta a kutyát, és közben kiabálva kérdezte Pétert, hogy jól van-e. Péter csak bólintott, nem bírt beszélni, a köhögés rázta a hátát, a szája sarkából vizet csöpögtetett a homokba.

– Nem jött mentő – mondta a fiatal fiú zavartan, mintha ez valamiért az ő hibája lenne. – Nem volt térerő.

– Nem is kellett volna – nyögte Péter, amikor végre levegőhöz jutott. – Megvan a kutya.

Zoltán leszállította a drónt, és csak akkor vette észre, hogy a keze remeg a kormányon.

A videó még aznap este felkerült a falu közösségi csoportjába, és három nap alatt bejárta az egész országot. Jöttek a riporterek Veszprémből, aztán Budapestről is, páran egyenesen azt kérdezték Edittől, nem akarja-e eladni a felvételt valamelyik csatornának néhány százezer forintért.

Edit nemet mondott. Nem a pénz miatt utálta a kérdést – hanem mert az egész felhajtás elvette a figyelmet arról, ami valójában történt: Péter, aki egy fillért sem kért soha semmiért, hajnalban vetette bele magát a vízbe egy kutyáért, aki nem is az ő kutyája volt, és közben egy görcsbe rándult lábbal küzdött meg egy elszabadult csónakkal is.

Két hét múlva Edit bement a tihanyi takarékszövetkezetbe, és felnyitott egy új, külön számlát, amire negyvenezer forintot tett be minden hónap elsején – saját nyugdíjából, csendben, anélkül, hogy bárkinek szólt volna róla. A számlát Péter nevére íratta, azzal a céllal, hogy fedezze azt a rendes búvárruhát és mentőfelszerelést, amire a strandnak amúgy sosem volt pénze.

Amikor Péter megkapta a bankból az értesítést, és megkérdezte Edittől, mi ez, Edit csak annyit mondott:

– Vegyél magadnak egy úszómellényt. Legközelebb ne nekem kelljen kihúzni téged.

A falu azóta is arról a gumicsónakról beszél, amit sosem kötöttek ki rendesen a stégnél, és Buksi minden reggel ugyanazon az ösvényen sétál Edittel, de a vízhez most már csak pórázon mehet közel.