A fa, amely átélte a téli fagyokat

Kovács Ildikó hatvannégy éves, és pontosan egy barátnője van, akire kétely nélkül számíthat. Nagy Editnek hívják, három emelettel lejjebb lakik, ugyanabban a házban a Szegedi úton, Nyíregyházán, és harmincnyolc év alatt egyetlen csütörtököt sem hagyott ki telefonhívás nélkül.

Régen más volt. Ildikó emlékszik azokra az időkre, amikor a telefonkönyvecskéjében huszonhat név volt feljegyezve – kolléganők a textilgyárból, szomszédok a régi lakótelepről, ismerősök a varrókurzusról. Mára a lapok nagy része megsárgult, a számok elavultak. Az emberek elköltöztek, eltemették a férjüket, bezárkóztak a saját lakásukba, vagy egyszerűen abbahagyták a hívásokat.

Egy apró dologgal kezdődött. Ildikó a konyhában ült, a teáját kavargatta azzal a kiskanállal, amelynek megkoptak a szélei a csésze pereménél – ugyanazzal a csészével, amit anyjától kapott a harmincadik születésnapjára –, és bámulta a telefont, amely a kenyér mellett feküdt az asztalon. December huszonharmadika volt, az ablakon kívül havas eső hullott. Nyolc embernek akart jókívánságot küldeni. Ketten válaszoltak.

– Tudod, mi fáj a legjobban? – mondta akkor Editnek telefonon. – Nem az, hogy nem válaszoltak. Hanem hogy régen én hívtam fel őket elsőnek, mert tudtam, hogy ők maguktól nem hívnának. És most azon gondolkodom, minek csináltam ezt annyi éven át.

Edit nem válaszolt rögtön. Ildikó csak azt hallotta, hogy becsapódik a sütő ajtaja – Edit éppen a karácsonyi túrótortát sütötte –, aztán a hangját, minden erőltetett vigasz nélkül:

– Mert némelyik embert éveken át kellett próbára tenni, hogy megértsd, nem érik meg a telefonhívásaidat. Ez nem időveszteség. Ez tudás.

Ildikó megőrizte ezeket a szavakat, mert igazak voltak, nem szépek. Edit soha nem beszélt szépen. Úgy beszélt, ahogy gondolkodott.

A Kölcsey Gimnáziumban ismerték meg egymást, aztán ugyanabban a gyárban dolgoztak, mindketten más évben mentek férjhez, mindketten eltemették a férjüket – Edit kétezertizenegyben, Ildikó négy évvel később. Amikor István meghalt, a mentő hajnali hatkor indult el, fél hétkor pedig Edit már az ajtóban állt, kabát a hálóingére kapva, egy termosz teával. „Nem kérdezem, hogy akarod-e, hogy maradjak. Maradok" – mondta, és három napig ült abban a lakásban, főzött, és felvette azokat a telefonokat, amelyeket Ildikónak nem volt ereje felvenni. A többi ismerős SMS-ben küldött részvétet, egy gyári kolléganő pedig csak azt írta: „Tarts ki, hívj, ha kell valami" – és soha többé nem kereste.

Ami azonban tavaly tavasszal történt, az más volt. Nem egy újabb bizonyíték volt – hanem egy próba, amely után már semmit sem lehetett tettetni.

Ildikót tüdőgyulladással a megyei kórházba vitték. Este kilenc óra, a negyedik napja a belgyógyászaton. A kórterem ablakán kívül sötét volt, a folyosón hallani a gyógyszeres kocsi zörgését, az ágya fölött az infúzió olyan ritmusban csöpögött, amelyet Ildikó már megszámolt – egy csepp két másodperc alatt. A lázmérő harminckilenc fokot mutatott. A telefonjával a paplanon feküdt, képernyővel felfelé, hogy lássa, ha valaki hívja.

Reggel üzenetet küldött a lányának: „Egy kicsit rosszabbul vagyok, de nem veszélyes, ne aggódj." A régi munkatársnőjének, akivel egykor egy asztalnál dolgozott: „A kórházban fekszem, nem néznél be?" A földszinti szomszédasszonynak, akivel évek óta cserélgették a töltött káposzta receptjét: ugyanezt. Mindannyian még azon a napon válaszoltak – „biztos benézek, amint tudok", „tarts ki, gondolok rád", „szólj, ha kell valami". Senki nem jött el.

Este fél tíz körül a nővér másodszor mérte meg a lázát azon az estén, és szó nélkül megrázta a fejét. Ildikó a plafont bámulta, egy kontinensre hasonlító vízfoltot nézett, és magában számolta, hány óra van még a reggelig. A telefon hallgatott. Felvette, megnézte, nem maradt-e ki egy hívás. Nem maradt ki semmi. Visszatette a paplanra, képernyővel felfelé.

A kórterem ajtaja este tíz után húsz perccel nyikordult meg. Ildikónak nem volt ereje felemelni a fejét, de felismerte a lépéseket – egyenetlenek voltak, mert Edit évek óta biceg a bal lábára egy combnyaktörés után.

– A látogatási idő nyolckor lejárt – mondta Ildikó üdvözlés helyett, a láztól rekedt hangon.

– Megmondtam a nővérnek, hogy a testvére vagyok. – Edit letette a táskáját a székre, és elővette belőle a termoszt. – Ne kérdezd, hogy igaz-e. A fontos, hogy beengedett.

Húscsontlevest öntött egy bögrébe, odatartotta Ildikó szájához, mert annak a keze túl erősen rázkódott ahhoz, hogy egyedül megtartsa az edényt.

– Mindenkit felhívtam – mondta Ildikó a kortyok között. – Senki nem jött.

– Tudom. Ezért vagyok itt.

Éjfélig ott maradtak. Edit a műanyag széken ült, fogta Ildikó kezét, amíg a láz csökkenni kezdett, és a légzése kiegyenlítődött. A fal másik oldalán, a folyosón feküdt még egy beteg, tíz évvel idősebb, akihez egész héten senki nem jött. Amikor Edit kiöntötte a maradék húslevest, Ildikó megkérte, hogy vigyen belőle neki is. Edit szó nélkül megtette, egyszerűen a felét átöntötte egy másik bögrébe, és átvitte a folyosón.

Kilenc nap múlva engedték haza Ildikót. Otthon, mielőtt kicsomagolta a kórházi holmikat tartalmazó táskát, előkereste a régi telefonkönyvecskéjét – ugyanazt, amelyben a huszonhat név még azzal a kék tollal volt beírva, amely régen kiszáradt a lapok felén. Leült a konyhaasztalhoz, fogott egy új tollat, és sorban elkezdte olvasni a neveket.

Az elsőt habozás nélkül áthúzta – azt a kolléganőt, aki már három éve a karácsonyi jókívánságokra sem válaszolt. A második, harmadik, negyedik – egyre gyorsabban ment, mire a keze magától megtalálta a ritmust.

A tizenhetedik névnél megállt. Tóth Zsuzsa. Az a nő, akivel a gimnáziumban egy padban ült, még Edit előtt, akivel esküvőkre, keresztelőkre járt, aki fogta Ildikó kezét, amikor a lányát szülte, és a férje nem ért oda időben a kórházba. A toll megakadt a lap fölött. Ildikó arra a napra gondolt a szülészeten, Zsuzsára, aki fogta a kezét, arra, mennyire féltek mindketten.

Aztán arra a kilenc kórházi napra gondolt, és a paplanon hallgató telefonra.

Áthúzta a nevet egy vonallal, erősen, úgy, hogy a papír elszakadt.

Nyolc szám maradt. Köztük – Edit, a Kecskeméten élő fia, a nyíregyházi lánya, két szomszédasszony, akikkel valóban hetente kávéztak együtt, és három ember, akik a ritka kapcsolattartás ellenére mindig még azon a napon válaszoltak.

Most, augusztusban, amikor az ablakon kívül a gyerekek focizását lehet hallani a lakótelepi játszótéren, és frissen nyírt fű illata érződik a szárítóállásról, Ildikó a teraszon ül Edittel. Egy kávéfőzőből frissen készült kávét isznak, azt a régit, amelyet Edit még kétezerháromban vett, és amely még most is jobban működik, mint az újabb modellek. Az asztalon egy tányér zabkeksz van, amelyet Edit mindig hoz, mert emlékszik, hogy Ildikó a cukorbetegsége miatt nem ehet túl sok cukrot.

– Tudod – mondja Ildikó, a szomszéd terasz felé nézve, ahol valaki mosott ruhát akaszt ki –, néha arra gondolok, hogy ha akkor a gimnáziumban nem ugyanabba a padba kerültünk volna, most senkim sem lenne.

– De egy padba kerültünk – feleli Edit, és leteszi a csészéjét. – És ez az egyetlen, ami számít.

Ildikó már nem mond semmi többet. Elővesz egy kekszet, kettétöri, a másik felét Editnek adja – ahogy mindig is tették, amióta csak emlékszik, anélkül, hogy megkérdezné, akarja-e a másik.