HU
A hűtő, a dédi és a 20 pontos vizsga Veszprémben
Negyvenegy éves vagyok, autószerelő, és három hónapja nem voltam egyedül a saját műhelyemben gondolkodni. Mindig ott volt valaki a hátam mögött. A napot azzal kezdem, hogy elolvasom Kinga üzenetét, és onnantól egész nap az üzenet jár a fejemben.
Kinga a feleségem húga. Negyvennégy éves, könyvelő egy veszprémi autóalkatrész-nagykernél, és amióta az anyjuk, Margit néni novemberben elesett a fürdőszobában és csípőtörést szenvedett, Kinga mindenbe beleszól, amit az öregasszonnyal kapcsolatban teszek. Pedig Margit nálunk lakik, nem nála. Az enyém a felelősség, az övé a véleménye.
A tört csípő miatt dédi – így hívjuk Margitot, mert a lányunk, Zsófi így nevezte el háromévesen, és rajta ragadt – nem tud egyedül közlekedni. Járókerettel araszol a konyhától a fürdőig, és onnantól kezdve minden egyes lépését meg kell szerveznem úgy, mintha hadműveletet vezényelnék. Reggel hétkor felsegítem az ágyból. Nyolckor bejön Teréz, a házi ápoló, akit óránként 2400 forintért fizetünk, és aki négy órát tölt nálunk naponta. A maradék időben én vagyok a műszak.
Kinga szerint rosszul csinálom. Mindent rosszul csinálok.
A múlt pénteken, amikor hazaértem a műhelyből – olajos kézzel, mert az utolsó ügyfél fékbetétjét csak fél hatkor fejeztem be –, Kinga már ott ült a konyhaasztalnál egy mappával. Papírlapok, mindegyiken kézzel írt listák. "Gergő" – mondta, fel se nézve –, "összeírtam, mi mindent csinálsz rosszul anyával."
Húsz pont volt a listán. Húsz. Megszámoltam, mert ő is hangosan felolvasta mindet, miközben Zsófi a szobájából kihallgatta az egészet, és utána két napig nem szólt hozzám rendesen.
Volt köztük olyan, hogy "a hűtőt túl magasra teszi, anya nem ér fel a tejért." Volt olyan, hogy "este fél tízkor még tévét néz, pedig anyának csöndre lenne szüksége." Volt olyan, hogy "nem veszi fel a telefont harmadik csörgésre." Én hallgattam, és közben azon gondolkodtam, hogy a feleségem, Hanga, miért nem szól semmit. Csak állt a mosogatónál, háttal, és mosta ugyanazt a bögrét vagy öt percig.
Azt hiszem, Kinga abban hisz, hogy ha elég listát ír, akkor visszamehet az időben, és megakadályozhatja, hogy az anyja elessen. Hogy ha az én hibáimat számolja, akkor nem kell azzal szembenéznie, hogy ő három órányira lakik Pápán, és hat hete nem jött el meglátogatni. Ezt persze soha nem mondanám a szemébe, mert tudom, hogy ő is fél. De akkor, azon a pénteken, a húsz pontos listával a kezében, nem a félelmet láttam. A vádat láttam.
Pénteken még nem tudtam, hogy szombaton minden megváltozik.
Szombat reggel Teréz hívott, hogy lázas a gyereke, nem tud jönni. Így egész nap egyedül maradtam dédivel. Tíz órakor Kinga is beállított, "csak hogy segítsen", mondta, de valójában azért jött, hogy ellenőrizzen. Déli egy körül dédi azt mondta, éhes, enni akar valami levest, amit még a nagyanyja főzött neki, krumplilevest kolbásszal. Nekiálltam, Kinga a konyhaajtóban állt, karba tett kézzel, és közben a telefonjába diktálta a huszonegyedik pontot: "a vejem még főzni se tud rendesen."
Akkor történt. Dédi, aki a nappaliban ült a fotelben, fel akart állni egyedül, hogy a fürdőbe menjen, mert – ahogy utólag mondta – "nem akart zavarni minket a veszekedéssel." A járókeret elcsúszott a parkettán. Hallottuk a puffanást a konyhából. Mind a ketten rohantunk.
Dédi a földön ült, a csípőjét fogta, de magánál volt, beszélt, káromkodott is egy sort, ami megnyugtatott, mert az öregasszony csak akkor szitkozódik, ha minden rendben van vele. Kihívtuk a mentőt. A veszprémi kórházba vitték, röntgen, aztán kiderült, hogy nem tört semmi, csak megütötte magát, de a félelem ott maradt a levegőben kettőnk között, Kinga és én között, egész délután a sürgősségi váróban.
Ott, azon a műanyag széken ülve, Kinga hirtelen elkezdett sírni. Nem a szokásos éles, vádló hangján, hanem csendesen, a tenyerébe. Azt mondta, ő csak attól fél, hogy elveszíti anyát, és hogy nem bírja elviselni, hogy nem ő van ott mellette minden nap, és hogy ha listát ír, legalább úgy érzi, csinál valamit.
Mondtam neki, hogy értem. És tényleg értettem. De azt is mondtam, hogy a lista nem segítség, hanem teher, amit rám pakol, hogy neki könnyebb legyen a lelkiismerete. Hogy ha tényleg segíteni akar, akkor jöjjön el hetente, ne papírra írja a vádakat, hanem üljön le dédi mellé fél órára, és hallgassa meg, mit mesél a régi időkről.
Hanga aznap este, miután dédi hazakerült és elaludt, elővette a telefonját, és megmutatta a bankszámlánkat. Azt mondta, elege van. Hogy ő Kinga nővére, és eddig mindig békíteni próbálta a két felet, de most ő dönt. Fogta a telefont, és áthívott egy videóhívásra ott helyben, hármasban, Kingát is bevonva.
Elmondta neki nyugodtan, hogy mostantól a dédi ápolására fenntartott különszámláról – amire mind a hárman fizetünk be havonta, én ötvenezret, Hanga ötvenezret, Kinga pedig eddig semmit, mert "nincs rá kerete" – mostantól Kinga is fizet havi negyvenezer forintot, különben nem ő dönt arról, hogyan nevelik, hogyan ápolják az anyjukat nálunk a házban. Megmutatta a számlakivonatot a telefon képernyőjén, ahol pontosan látszott, hogy az elmúlt hat hónapban ki mennyit fizetett be a gyógyszerre, a járókeretre, Teréz béreire.
Kinga csendben nézte a kijelzőt. Aztán azt mondta, rendben. Aztán azt is mondta, hogy bocsánat a listáért.
Hanga nem engedte el ennyivel. Azt mondta, a bocsánatkérés nem elég, mert a húsz pont azóta is ott fekszik a konyhaasztalon, és minden reggel, amikor Gergő – vagyis én – lemegy kávét főzni, ott látja azt a papírt. Fogta hát a mappát, ott, Kinga szeme láttára a videóhíváson, és bedobta a papírokat az íróasztal alatti iratmegsemmisítőbe. Hallottuk, ahogy a gép megőrli a húsz pontot.
Azóta három hét telt el. Kinga minden szombaton eljön Pápáról, egy órát tölt dédivel, néha felolvas neki a régi fényképalbumból, néha csak teát főz neki. A számlára befizeti a negyvennegyezret, minden hónap ötödikéig, ahogy megegyeztünk. A hűtőt nem tettem lejjebb, mert kiderült, hogy dédi valójában soha nem akart egyedül tejért nyúlni, csak büszke volt bevallani, hogy segítségre szorul.
A konyhaasztalon ma reggel nem lista volt, hanem egy üres jegyzettömb, amit Kinga hozott magával múlt szombaton. Azt mondta, ha tényleg észrevesz valamit, ami segítene dédinek, oda írja fel, és megbeszéljük együtt, hármasban, nem háttal állva a mosogatónál, hanem az asztalnál ülve.
