A vállalkozás, amit nem hagyok elvenni

Negyvenhárom éves vagyok, autószerelő, és három éve vettem át apám győri műhelyét a Fehérvári úton. Azért mondom el ezt a történetet, mert mindenki csak a feleségem anyját szidja, és szerintem senki nem kérdezte meg, hogy nekem hogy esett ez az egész.

Ildikó az anyósom. Hatvanegy éves, nyugdíjas könyvelő, és attól a naptól kezdve nem bírt ki engem, amikor Zsófiával összeházasodtunk. Nem mondom, hogy ok nélkül: tizenegy évvel idősebb vagyok a lányánál, és amikor megismerkedtünk, még a válásom papírjai sem voltak teljesen készen. Ildikó szemében ez elég volt ahhoz, hogy szerencselovagnak nézzen. Azt hiszem, ő tényleg attól félt, hogy egyszer majd elveszem a lánya pénzét, és eltűnök vele.

Csakhogy fordítva történt. Az apám halála után — két éve, októberben, pont a szőlőszezon közepén — rám maradt a műhely: két emelő, egy festőkabin, meg egy csomó adósság, amit ő soha nem mondott el senkinek. Hat hónapig dolgoztam ingyen, hogy kifizessem a hitelt, miközben Zsófia az esküvőnkre spórolt pénzből fizette a lakbérünket. Ildikó pontosan tudta ezt, mert minden vasárnapi családi ebéden elmondtam. Csak ő inkább azt hallotta, hogy "a vő tönkreteszi a lányomat".

A törés akkor jött, amikor bejelentettük, hogy babát várunk. Az első gratuláció helyett Ildikó azt kérdezte Zsófiától, telefonon, úgy, hogy én is hallottam a hangszórón át: "Biztos vagy benne, hogy ő lesz melletted, ha baj lesz a műhellyel?" Zsófia akkor letette a telefont, és nem szólt hozzám három napig. Nem rám volt mérges — magára, amiért nem tudta megvédeni azt, amiben hisz.

A nagy jelenet három hónappal később volt, a lányunk, Flóra keresztelőjén, a Rábca-parti étteremben, amit Zsófia nővére, Petra foglalt le. Ildikó az egész ebéd alatt a telefonján görgetett, aztán a pohárköszöntőnél felállt, és azt mondta — nem is suttogva, teljes hangerővel, hogy mindenki hallja —, hogy "reméli, Flórának lesz annyi esze, mint az apjának nincs, hogy ne kössön rossz üzletet egy ilyen emberrel". A terem elhallgatott. Petra vörös lett. Zsófia az ölében tartotta a lányunkat, és néztem, hogy a keze ökölbe szorul az asztal alatt.

Nem kiabáltam. Fölálltam, odamentem Ildikóhoz, és csak annyit mondtam: "A műhely nevén van, az adósság is az enyém volt, a lányod egy fillért sem veszített rajtam. Ha legközelebb nyilvánosan akar minősíteni, hozza magával a számlákat is, mert nálam megvannak." Aztán leültem, és befejeztem az ebédet. Ennyi volt az én nagy bosszúm — egy mondat, meg egy tányér töltött káposzta.

Azt hittem, ezzel vége. Nem lett vége. Ildikó három hét múlva felhívta Zsófiát, és azt javasolta, hogy írjunk alá egy papírt — ő fizetné ki a műhely fennmaradó adósságát, amit addigra majdnem letudtam, de csak azzal a feltétellel, hogy a cég felét az ő nevére írjuk, "biztonságból, Flóráért". Zsófia nem nekem szólt erről először, hanem Petrának, mert félt, hogy megbántódom. Amikor végre elmondta, nem voltam dühös. Csak annyit kérdeztem: "Te mit szeretnél?"

Zsófia azt mondta, hogy semmit nem akar az anyjától, csak azt, hogy hagyjon békén minket élni. Másnap elmentünk az ügyvédhez, Hegedűs doktorhoz a Széchenyi téren, és Zsófia aláírt egy nyilatkozatot, amiben lemond minden jövőbeli öröklési igényről Ildikó vagyonából — pont azért, hogy soha senki ne mondhassa, hogy a pénz miatt vagyunk együtt. Ildikó, amikor ezt megtudta, két hónapig nem hívott fel senkit.

Most itt vagyunk. A műhely nyereséges, három embert alkalmazok, Flóra tizennégy hónapos. Ildikó karácsonykor eljött, hozott egy babakocsit, és az ajtóban állva, a kabátját sem véve le, megkérdezte, hogy "rendben vagyunk-e". Zsófia azt válaszolta: "Rendben vagyunk, ha nem kérdezed meg még egyszer, ki tartja el a családját." Ildikó bólintott, bejött, és leült a kanapéra Flóra mellé.

Nem lettünk barátok. De amikor legutóbb találkoztunk, és megkérdezte, hogy megy a műhely, ezúttal nem gúnyosan kérdezte. Csak kérdezte. És ez, azt hiszem, az én győzelmem — nem az, hogy megváltozott, hanem hogy abbahagytam várni rá, hogy megváltozzon, és közben felépítettem valamit, amit senki nem tud elvenni tőlem: egy papírt az ügyvédi irodából, egy nyereséges műhelyt a Fehérvári úton, és egy feleséget, aki az asztal alatt szorította az öklét értem, amikor senki más nem tette volna meg.