Zöldbab fél kilenckor

Anyu szerda reggel fél kilenckor hívott, épp amikor egyik kezemmel a kávémat próbáltam meginni, a másikkal az autókulcsot kerestem, és közben győzködtem Dánielt, hogy a tiszta póló jobb ötlet, mint az, amelyikben tegnap fociztak a Margitszigeten.

— Kata, emlékszel, mennyi ideig kell főzni a fiatal zöldbabot?

— Anyu, negyven éve főzöd.

— Főzöm. De most valahogy kemény lett.

— Kóstolj meg egy szemet. Ha puha, vedd le a tűzről.

— Hát pont így gondoltam én is.

Elhallgatott egy pillanatra, aztán megkérdezte, kimegyünk-e hozzá hétvégén. Mondtam, még nem tudom, mert Dánielnek edzése van, Zoltánnak meg dolga. Azt felelte, csak úgy kérdezte, nála minden rendben, és letette, mielőtt bármit hozzátehettem volna.

Délután felhívta az öcsémet, Andrást, ezúttal azzal a kérdéssel, mivel érdemes tápoldatozni a hortenziát — hortenziáról kérdezte Andrást, aki úgy kerüli a kerti munkát, mint a tüzet. Este pedig a lányomat, Lilit hívta fel, és megkérte, mutassa meg még egyszer, hogyan lehet nagyobbra állítani a betűméretet a telefonján.

— Nagyi, ezt múlt héten beállítottam neked.

— Biztos megint elrontottam valamit.

Az utóbbi időben egyre több ilyen telefon jött. Hogyan kell beküldeni a vízóra állását a szolgáltatónak. Hol nézze meg a holnapi időjárást. Le lehet-e fagyasztani a kaprot. Melyik busszal jusson el a rendelőbe a Mester utcába. Mit vegyen a szomszéd lányának a tizedik születésnapjára. Eleinte türelmesen válaszoltunk. Aztán kezdett idegesíteni minket a dolog.

— Pedig ő ezt mind tudja — mondta egyszer András. — Tegnap azt kérdezte, hogyan kell bekapcsolni a sütőt. Ugyanazt, amit maga választott ki a Media Marktban.

— Lehet, hogy tényleg elfelejtette?

— Kata, anyu minden unokatestvér névnapját fejből tudja, harmadíziglen. Nem felejtheti el, hol van a gomb a sütőn.

Én is így gondoltam. Csak más magyarázatom nem volt rá.

Anyu hatvannyolc éves, és egyedül él Szentendrén, alig egy órányira tőlünk. Amióta nyugdíjas, a kertjével foglalkozik, krimiket olvas, vasárnap reggelente kimegy a piacra, és hetente kétszer találkozik a régi munkatársnőivel. Legalábbis ő ezt mesélte. Andrással igyekeztünk megkönnyíteni az életét — netbankon intéztük a számláit, házhoz szállítást rendeltünk neki, találtunk egy embert, aki lenyeste a fákat a kertjében. A születésnapjára új okostelefont kapott, tél előtt pedig kicseréltük a gázkazánját. Úgy tűnt, mindenre gondoltunk.

Egy szombaton úgy döntöttem, bejelentés nélkül kimegyek hozzá. Meg akartam lepni. Anyu nem azonnal nyitott ajtót, régi pongyolában, sebtében összefogott hajjal.

— Miért nem szóltál előre?

— Mert akkor nem lenne meglepetés.

— Legalább almás pitét sütöttem volna.

— Nem kell nekem pite.

Anyu elkezdett sürgölődni: feltette a vízforralót, kekszet szedett ki egy fémdobozból, tiszta terítő után kutatott.

— Ülj le — kértem. — Csak egy órácskára ugrottam be.

Megállt a terítővel a kezében.

— Egy órácskára?

— Még be kell mennem a plázába, Dánielnek futócipő kell.

— Hát persze, nőnek a gyerekek.

A tiltakozásom ellenére leterítette az asztalt, kitett két csészét, és leült velem szemben. Az időjárásról beszélgettünk, a piaci almaárakról, meg a szomszéd Erzsiről, aki olyan zöldre festette a kerítését, hogy — mondta anyu — talán még az űrből is látszik.

Akkor vettem el a telefonját.

— Mutasd, mi van azokkal a betűkkel.

— Már jól működik.

— És a sütő?

— Az is működik.

— A babot megfőzted?

— Megfőztem.

Alaposan megnéztem.

— Anyu, miért hívsz olyan kérdésekkel, amikre te magad is tudod a választ?

Az ablak felé fordult.

— Csak úgy kérdezek.

— Minden nap?

— Mi az, nem szabad felhívni a saját gyerekeimet?

— Szabad. Csak ahhoz nem kell zöldbabot kitalálni.

Kezdte a morzsákat összeszedni az asztalról, lassan, nagy gondossággal.

— Ha csak úgy hívlak, mindig el vagytok foglalva — mondta végül. — Ha viszont valamit el kell intézni, legalább pár percet beszélgetünk.

Kellemetlenül éreztem magam, nem a szavaktól, hanem attól, ahogy nyugodtan kimondta őket. Szemrehányás nélkül. Mintha valami magától értetődőt magyarázna, amire én magamtól nem jöttem rá. Eszembe jutottak az utóbbi beszélgetéseink. „Anyu, most értekezleten vagyok." „Anyu, épp vacsorázunk." „Visszahívlak." És szinte soha nem hívtam vissza. Viszont ha telefonos vagy átutalási segítséget kért, azonnal találtam öt percet. A konkrét kérés ügynek számított. A sima beszélgetés meg valaminek, amit el lehet halasztani.

— Miért nem mondtad, hogy magányos vagy?

Vállat vont.

— Nem szeretem ezt a szót. Nem ülök egész nap az ablaknál. Van kertem, macskám, barátnőim. Egyszerűen mindannyiótoknak megvan a saját élete. Megértem.

— Megérted, és mégis sütőproblémákat találsz ki.

— Nagy ügy. Egy gomb.

Mindketten elnevettük magunkat. Az udvarról egy hang hallatszott:

— Marika, itthon vagy?

A kertkapuhoz Erzsi lépett két ribizlipalántával.

— Nézd, mit adtak el nekem a piacon. Azt mondták, az egyik korai fajta, a másik kései, és most nem tudom, melyik melyik.

Anyu kiment a verandára. Elvette a palántákat, megnézte a rügyeket, és elkezdte magyarázni, hova érdemes ültetni őket. Pár perc múlva teljesen más ember volt — élénken beszélt, a kezével mutogatta a kert napos részét, felidézte, hogyan mentette meg tavaly a bokrokat a levéltetvektől. Erzsi figyelmesen hallgatta, kérdezgetett.

És akkor még valami leesett nekem. Andrással annyira belevetettük magunkat a segítésbe, hogy fokozatosan szinte mindent elvettünk tőle, amiben szükségünk lehetett volna rá. Nem kértünk tanácsot, mert mindent megtaláltunk a neten. Nem kértünk receptet — megint csak a net. Nem hagytuk nála az unokákat, nehogy fárasszuk. Még a gyümölcsöt sem akartuk elhozni a kertjéből, minek, mikor ugyanolyan van a sarki Spárban. Megvédtük a felesleges terhektől. És ezekkel a terhekkel együtt elvettük tőle azt az érzést is, hogy nélküle valami nem sikerülne.

— Anyu — mondtam, miután Erzsi elment —, emlékszel a szilvás pitére, amit nagymama sütött?

— Azzal a morzsával a tetején?

— Igen. Nekem sosem sikerül.

— Mert felolvasztod a vajat. Hidegen kell lereszelni a liszttel.

— Megtanítasz?

Az órájára nézett.

— És a cipő?

— Azt majd később megvesszük.

Kivette a vajat a hűtőből. Én megtaláltam a lisztet, ő válogatta a szilvát, félretéve, ami túl puha volt. Majdnem két órát sütöttük a pitét. Nem azért, mert bonyolult lett volna — anyu egyszerűen minden pillanatban elkalandozott egy-egy történetnél. Elmesélte, hogyan sütötte meg nagymama először apu névnapjára. Hogyan tévesztette össze egyszer a cukrot a sóval. Hogyan piszkáltuk ki mi Andrással gyerekkorunkban a magokat a szilvából, és veszekedtünk, kié legyen a legnagyobb darab.

Amikor a pite már a sütőben volt, írtam Zoltánnak, hogy később érek haza. Aztán felhívtam az öcsémet.

— Ráérsz holnap?

— Mi történt?

— Semmi. Anyu meg akarja mutatni, hogyan kell metszeni a szőlőt.

A vonal másik végén csend lett.

— Ő mondta ezt?

— Még nem.

— Kata…

— Gyere ki a gyerekekkel. Örülni fog.

Másnap András kihozta mindkét fiát. Anyu mindenkinek kesztyűt és metszőollót osztott, és megparancsolta, hogy engedély nélkül semmihez ne nyúljanak. A fiúk figyelmesebbek voltak, mint órán szoktak lenni. András vitatkozott, hogy az egyik venyigét meg kell hagyni, anyu pont az ellenkezőjét állította. Egy óra múlva olyan hangosan nevettek, hogy Erzsi kikukucskált a zöld kerítése mögül.

Attól kezdve nem hívtuk anyut naponta ötször. Az élet nem változott valami plakátra illő, tökéletes családi jelenetté. Továbbra is elfoglaltak voltunk, elfelejtettünk visszahívni, nem mindig tudtunk kimenni hozzá. Csak az változott, hogy a beszélgetéseinkből kikoptak azok a kérdések, hogy mit vegyünk neki. Helyettük mások kerültek elő: te mit gondolsz erről, te régen hogy csináltad, megnézed, jól ültettem-e, kijössz szombaton — nem segíteni, csak úgy, hogy kijössz?

Néhány héttel később anyu megint reggel hívott.

— Kata, mennyi ideig kell főzni a fiatal zöldbabot?

Már majdnem elnevettem magam, de a hangjában felfedeztem egy kis derűt.

— Nem tudom, anyu. Mondd meg te.

— Hát akkor gyere ki — megmutatom.

Ezúttal mindketten tudtuk, hogy szó sincs itt zöldbabról. Letette a telefont az ablakpárkányra, a bazsalikomos cserép mellé, és visszament a fazékhoz, amelyben már régóta magától főtt valami, kérdések nélkül.