Egy élet Győrben, amit nem adok vissza

— Zsófi, te most komolyan azt hiszed, hogy a válás után is itt fogsz lakni, és én meg fizetem a számláid? — Piroska néni kirakta a pulóverét a szekrénybe, mintha az otthona lenne. — Ne nevettesd ki magad. Két éve itt élek már.

Zsófia az előszoba ajtajában állt, és figyelte, ahogy a volt anyósa úgy pakolja a ruháit, mintha ez a lakás az ő nyaralója lenne, és a fia válása csak egy kellemetlen papír, amit be lehet dugni egy fiók aljára. Kint július volt, forró, a Radnóti utca aszfaltja szinte izzott, az ablakon át friss fűnyírás szaga szűrődött be. A szomszéd gyerekek lent fociztak az udvaron, valaki nevetett a kapu előtt. Zsófia lakásában pedig éppen az történt, amire majdnem egy hónapja készült. Csak Piroska néni még nem tudta.

— Addig lakott itt, amíg én megengedtem — mondta Zsófia. — Az engedély lejárt.

Az anyós megfordult, az arca unott lett, kicsit lenéző.

— Ne kezdd már. Nem vagy állat. Hova menjek most? Magas a vérnyomásom, a lábam még fáj a műtét után. Egyébként is, Gábor ide fog járni hozzám. Nem vagy te nekem idegen.

— Már az vagyok.

Piroska néni becsapta a szekrényajtót. Nem ijedtségből, inkább dühből. Nem szokta meg, hogy Zsófia így válaszol, röviden, kapkodás nélkül. Korábban a menye mindent megmagyarázott, mentegette magát, puha szavakat keresett, hogy senkit se sértsen meg. Az utóbbi években Zsófia úgy beszélt, mintha bocsánatot kérne azért, hogy a saját lakásában helyet foglal.

De ez régen volt. Két évvel korábban Piroska néni térdműtét után érkezett hozzájuk Győrbe a fiával, Gáborral. Felhívta este, azt mondta, egyedül fél otthon, az orvosságot órára kell bevenni, a kötéscseréhez utazni kell a kórházba, a szomszéd nem köteles segíteni. Gábor akkor ránézett Zsófiára azzal a tekintettel, ami annyit jelentett: „Te is érted, ugye." Zsófia értette. Akkor még próbált jó feleség, jó meny, jó ember lenni. Azt hitte, az átmeneti segítség semmit nem rombol el.

Piroska néninek saját háza volt Mosonmagyaróváron, de a műtét után tényleg gondozásra szorult. Zsófia maga ajánlotta, hogy hozzák el néhány hétre. A néhány hétből előbb egy hónap lett, aztán három, aztán egy egész év. Piroska néni gyorsan berendezkedett. Tudta, hol vannak a törölközők, milyen tejfölt vesz Zsófia, melyik napon hozzák a friss zöldséget a sarki Spar-ba. Majd elkezdte kijavítani Zsófiát: nem úgy vágod, nem oda teszed, nem azt kellett volna venni, Gábor nem azt szereti, az orvos máshogy mondta, normális embereknél ez máshogy megy.

Zsófia nem azért hallgatott, mert gyenge volt. Sokáig próbálta megmenteni a házasságát. Előbb azzal nyugtatta magát, hogy az anyósa idős, a műtét után ideges. Majd azzal, hogy Gábornak nehéz az anyja és a felesége között választania. Majd azzal, hogy egy nagy vita csak rontana a helyzeten. Aztán egy reggel rájött valami egyszerű dologra: a helyzet már rossz volt, csak mindenki megszokta, hogy a türelmét alapértelmezettnek vegye.

A lakás Zsófiáé volt. Még a házasság előtt vette, amikor egy győri magánklinikán dolgozott recepciósként, mellette orvosi berendezéseket árusított kiállításokon, és minden fillért félretett. Eladta az apjától örökölt egyszobás lakrészt, hozzátette a megtakarítását, és saját nevén vette meg a kétszobás panellakást a Szigeti úton. Gábor később jelent meg az életében. Egy már berendezett otthonba lépett be, ahol volt felújítás, technika, edények, rend, és egy nő, aki mindent kézben tudott tartani. Eleinte Gábor csodálta ezt. Majd megszokta. Majd kezdte természetesnek venni.

A válás nem valami hangos félrelépéssel, nem edénytöréssel vagy éjszakai dráma miatt történt. Egyszerűen egy napon Zsófia hallotta, hogy a férje az anyjával megint pont az ő lakását tárgyalja. Nem a felújítást, nem apró háztartási dolgokat — magát a lakást. Korábban ért haza a munkából, saját kulcsával nyitott be, és a konyhából meghallotta Piroska néni hangját:

— Ne siess a válással véglegesíteni. Zsófia megbocsátó típus. Egyedül marad, rájön, hogy üres nélküled az élet. Én addig itt maradok, hogy ne nyugodjon le túl gyorsan. Jó ez a lakás, kényelmes a környék. Minek menjek haza?

Gábor fáradtan válaszolt:

— Anya, ő már beadta a papírokat a bontóra. Én is aláírtam. Gyerekünk nincs, nincs mit osztozni. A lakás az övé, az autó az enyém, mindent megbeszéltünk.

— Megbeszélték ők — horkant fel Piroska néni. — Te férfi vagy vagy nem? Hét évig itt éltél. Tehát jogod van hozzá. És nekem is jogom van. Két évig etetett, most mi legyen, az utcára menjek?

Zsófia nem lépett be azonnal. Megállt az előszobában, zsebre tette a kulcsait, és végighallgatta. Nem kíváncsiságból. Megfontoltságból. Fontos volt tudnia, meddig mennének el.

Gábor nem vitatkozott az anyjával. Csak annyit mondott:

— Ne most kezdd vele. Hagyd, hogy a válás nyugodtan menjen le.

Azon éjjel Zsófia előkereste az iratmappát. Tulajdoni lap, adásvételi szerződés, lakcímnyilvántartási kivonat, régi befizetések, nagyobb vásárlások számlái, közüzemi befizetések. Minden az ő nevén volt. Gábor az évek alatt se a lakásba, se egy nagyobb felújításba, se bútorba nem fektetett semmit. Néha vásárolt kedve szerint élelmiszert, néha hozott gyógyszert az anyjának, de inkább átadta a listát Zsófiának.

Egy hét múlva a Győri Anyakönyvi Hivatalban elintézték a bontást. Gyerekük nem volt, közös vagyon, amiért bíróságra kellene menni, sem. Gábor nyugodtan viselkedett. Az ajtóban még viccelődni is próbált, hogy „intelligensen" szakítottak. Zsófia akkor úgy nézett rá, hogy a mosoly leolvadt az arcáról.

— Intelligens lesz, ha az édesanyád elhagyja a lakásomat — mondta.

— Zsófi, adj neki időt.

— Mennyit?

— Hát… egy hónapot.

— Két hetet.

— Most volt a műtéte.

— A műtét két éve volt.

Gábor megdörzsölte az orrát, elkerülte a tekintetét, és megígérte, beszél az anyjával. Zsófia nem hitt neki. És jól tette.

Piroska néni a válás után egy milliméterrel sem változott. Reggel ugyanúgy elfoglalta a konyhát, hangosan hallgatta a rádiót telefonon, pakolta a gyógyszerdobozokat, és követelte, hogy konkrét márkájú túrót vegyenek neki. Napközben felhívta a mosonmagyaróvári szomszédait, és elmesélte, hogy „Zsófi és Gábor papírt írt alá, de ez nem komoly dolog". Este ellenőrizte, mit hozott Zsófia a boltból.

A válás utáni harmadik napon Zsófia üres kézzel jött haza.

— Hol az ennivaló? — csodálkozott Piroska néni, kikukucskálva a konyhából.

— A boltban.

— Hogyhogy?

— Úgy. Vettem magamnak útközben valami ennivalót.

Az anyós néhány másodpercig nézte, mintha idegen nyelvről fordítana.

— Zsófia, nekem diétáznom kell. Nem ehetek akármit.

— A fiad tudja.

— Gábor dolgozik.

— Akkor vegyen munka után.

Piroska néni elhúzta a száját. Olyan arca lett, mint akinek éppen most rontották el a bevett rendszerét.

— Szőrszálhasogató vagy.

— Számolok.

— Mit számolsz?

— Pénzt, időt és a saját kötelezettségeimet. Önt ebből a listából kihúztam.

Azon este Piroska néni először nem panaszra, hanem aggodalommal hívta fel Gábort. Zsófia a szobájából hallotta a beszélgetés foszlányait: „furcsa lett", „nem vett", „úgy beszél, mintha idegen lennék", „ide kell jönnöd."

Gábor egy óra múlva megjelent. Világos inget hordott, ideges volt, kimelegedve az úttól. Egyenesen a konyhába ment, ahol az anyja már az áldozat arckifejezésével várta. Zsófia nem jött ki azonnal. Befejezte a munkahelyi levelét, elmentette a fájlt, lecsukta a laptopot, és csak akkor lépett be hozzájuk.

— Zsófi, beszélnünk kell — kezdte Gábor.

— Beszélj.

— Anyának idő kell. Tudod, nyár van, nehéz gyorsan dönteni.

— Teljesen megértem. Ezért kap tíz napot.

Piroska néni felkapta a fejét.

— Te nekem határidőt szabsz?

— Igen.

— Én a férjed anyja vagyok!

— A volt férjem.

— Formaság!

Zsófia odament a fiókhoz, kivette a mappát, és letette az asztalra. Nem dobta, nem csapta — letette, szép rendesen, Gábor elé.

— Itt vannak a lakás papírjai. A házasság előtt vettem. Itt az igazolás, hogy Piroska nincs bejelentve ide. Itt egy lista a kiadásokról, amit két éve fizettem az ő étkezésére, gyógyszerére, útjaira és egyéb szükségleteire. Nem akarok semmit visszakérni, bár morálisan érdekelne, hogyan tudta egy felnőtt fia ilyen ügyesen az anyját a volt feleségére hárítani. De ettől a naptól kezdve ennek vége.

Gábor kinyitotta a mappát. Az arca megkeményedett.

— Szándékosan gyűjtötted ezt?

— Igen.

— Miért?

— Hogy ne tudj úgy tenni, mintha nem értenéd.

Piroska néni előrenyúlt, próbált a papírokba belenézni.

— Na, ilyen vagy. Minden tablettát számoltál utánam?

— Nem. Azt számoltam, mennyibe kerül egy idegen pofátlanság, ha azt sokáig családi segítségnek nevezik.

Gábor felnézett.

— Zsófi, ne bánj így anyával.

— Akkor beszélj vele te. Az eredmény viszont egy legyen: tíz nap múlva a holmijának nem lehet itt helye, a kulcsokat személyesen adja nekem.

— És ha nem sikerül neki?

— Sikerülni fog. Van fia, van háza Mosonmagyaróváron, és van egy felnőtt lánya a szomszéd kerületben. Nem egy papírok nélküli, hajléktalan ember ő.

Piroska néni hirtelen felállt. A szék nyikorgott a padlón.

— A lányomhoz nem megyek. Két gyereke van és szigorú férje.

— Akkor az kifizetődőbb nem — jegyezte meg Zsófia.

— Hogy érted?

— Mindent a nevén nevezek.

Gábor az asztalra csapott. Nem erősen, de érezhetően ingerülten.

— Elég. Mindannyian fáradtak vagyunk. Nincs szükség háborúra.

Zsófia felé fordult.

— Nem lesz háború, ha anyád összepakolja a dolgait, és visszaadja a kulcsokat. Hiszen szereted a nyugodt megoldásokat. Itt van ez.

Néhány másodpercig nézett rá. Zsófia látta, hogy a régi feleségét keresi benne — azt, akit meg lehetett győzni, elszégyeníteni, kegyetlenséggel megbélyegezni. De a régi Zsófia már nem volt a szobában. Vele szemben egy nő állt, aki már mindent kiszámolt, mindent eldöntött, és nem hagyott helyet a nyomásgyakorlásnak.

A következő tíz napban Piroska néni kis színházzá alakította a lakást. Reggel nehéz sóhajjal járt szobáról szobára, hangosan csapta a szekrényajtókat, barátnőket hívott, és elmesélte, hogy a volt menye »betegen hagy ki egy nőt az utcára«. Napközben feltűnően nem ette, amit Gábor vett, mert »rossz« és »szikkadt«. Este a tévé elé ült, és felhangosította, mintha hanggal próbálná elfoglalni azt a területet, amit papíron már elvettek tőle.

Zsófia nem vitatkozott. Teljesen kimaradt a fölösleges beszélgetésekből. Vett magának külön élelmiszert, zárható dobozban tartotta, útközben vagy saját asztalánál étkezett. Az anyós holmijához nem nyúlt. De minden este bejelölte a telefonos naptárban a hátralévő napokat a végső határidőig.

A hatodik napon az emeleti szomszéd, Katalin néni elkapta Zsófiát a lift mellett.

— Zsófi lelkem, kérdezhetek valamit? Piroska azt mondja, hogy pénz nélkül, beteg lábbal zavarod ki. Igaz ez?

Zsófia a szomszédra nézett. Katalin néni figyelmes asszony volt, nem rosszindulatú, de szeretett mindent tudni. Épp neki adhatta ki Piroska néni a tragédiáját fél emeletnek tanúbizonyságul.

— Katalin néni, a lakás az enyém. Piroska nincs ide bejelentve. Két éve jött el, átmenetileg, a műtét után. Most felbontottam a házasságomat a fiával. Időt adtam neki, hogy összepakoljon, és hazamenjen a saját házába vagy a gyerekeihez. Gábor tud erről.

A szomszéd zavartan megigazította a szatyrát a karján.

— Ő azt mondja, nincs hova mennie.

— Van háza. Van fia. Van lánya. Csak itt kényelmesebb neki.

Katalin néni összehúzta a szemét, gyorsan átrendezte a fejében a történetet, és bólintott.

— Értem. Pedig gondoltam, valami nem stimmel. Tegnap azt mondta, köteles vagyok eltartani.

— Pontosan. Nem stimmel.

Estére már az egész lépcsőház a másik verziót ismerte. Piroska néni gyorsan észrevette a változást. A szomszédok nem sóhajtottak már sajnálkozva, kérdéseket kezdtek feltenni. Van saját háza? A fia miért nem viszi el az édesanyját? Miért kellene a volt menynek fizetnie az ennivalóért a válás után?

Piroska néni kipirosodva ért haza, a szatyor fülét olyan erősen szorította, hogy a bőre ráncba gyűlt az ujjain.

— Megszégyenítettél a szomszédok előtt! — vágta oda az ajtóból.

Zsófia a laptop előtt ült, egy kiszállásos projekt kalkulációját ellenőrizte.

— Válaszoltam egy kérdésre.

— Potyázónak tüntettél fel!

— Maga mesélte el a lépcsőháznak, hogy el kell tartanom.

— Ezt a szót nem mondtam!

— A jelentés ugyanaz volt.

Piroska néni a szobába lépett, és Zsófia mellé állt.

— Figyelj rám. Sehova nem megyek. Megértetted? Gábor itt élt, tehát én is itt fogok élni. Nem fogsz te egy idős nőt kidobni. A szomszédok nem fogják engedni.

Zsófia lecsukta a laptopot, felállt.

— A szomszédoknak semmi köze a tulajdonomhoz.

— Tulajdon, tulajdon, mindig csak az. Mi lennél te Gábor nélkül?

— Egy nő lakással, munkával, papírokkal és türelemmel, ami elfogyott.

— Felhívom a fiamat.

— Hívja. Jöjjön csak. Egyúttal elviheti a dobozait is.

Gábor másnap jelent meg. Nem egyedül — a húgával, Boglárkával. Zsófia rájött, Piroska néni családi tanácsot akart összehívni, hogy többségi erővel nyomást gyakoroljanak rá. Boglárka magabiztosan lépett be, élénk színű nyári ruhában, telefon a kezében, az arcán olyan kifejezés, mint aki előre kijelölte a hibást.

— Zsófi, ez már nem szép dolog — kezdte köszönés nélkül. — Anya ideges. Az ő korában ez komoly.

— Boglárka, menjünk a konyhába. Rövid lesz a beszélgetés.

Boglárka egy pillanatra elbizonytalanodott. Mentegetésre számított, helyette üzleti megbeszélésre invitálták.

Az asztalnál Zsófia három lapot tett le. Az elsőn Piroska néni holmijainak listája: ruhák, gyógyszerek, dokumentumok, kis televízió, összecsukható szék, pár doboz edény, amit Mosonmagyaróvárról hozott. A másodikon a hazautazás dátuma. A harmadikon egy szállítócég telefonszáma és egy házi ápolónő elérhetősége, arra az esetre, ha a gyerekeknek szükségük lenne segítségre.

— Itt a holmija. Itt a határidő. Itt egy elérhetőség, aki segíthet a szállításban és az ápolásban. Semmit nem tartok magamnál. Nem akadályozom. Még segítettem is strukturálni a folyamatot.

Boglárka elolvasta, és elhúzta a száját.

— Te úgy csinálod, mint egy ügyintézésnél.

— Pontosan.

— Emberileg nem lehetne?

— Emberileg volt két évig. Most felnőtt módon.

Gábor az ablaknál állt, karba tett kézzel. Fáradtnak és dühösnek nézett ki. Zsófia ismerte ezt a kifejezést. Mindig így nézett ki, amikor azt akarta, hogy a probléma önmagától tűnjön el, és senki ne kérjen tőle döntést.

— Zsófi, anya nem akar Mosonmagyaróvárra — mondta.

— Ez nem argumentum.

— Régi az a ház.

— Az ő háza.

— Boglárkánál kicsi a hely.

— Ez a maguk családi ügye.

Boglárka elhúzta a szemöldökét.

— Vagyis mindegy neked?

— Nem mindegy. Ezért nem a válás utáni első napon dobtam ki. Határidőt adtam, listát készítettem, mindkettőjüket előre figyelmeztettem. De nem leszek ingyen ápolóotthon egy nőnek, aki engem kiszolgáló személyzetnek néz.

Piroska néni felcsapta a kezét.

— Hallották? Ápolóotthon! Ezt nevezi nekem!

— Maga használta így a lakásomat.

Boglárka letette a lapot.

— Anya, miért nem jössz hozzám, legalább átmenetileg?

Piroska néni gyorsan a lányára nézett. A tekintetében ingerültség villant: a lányának a mellette kellett volna állnia, nem kényelmetlen kérdéseket feszegetnie.

— Nálad gyerekek vannak. Zavarni fogok.

— Van egy üres szobám, amíg Dani üzleti úton van. Te mondtad ezt korábban.

— A férjed szigorú.

— Zsófinak akkor szabad szigorúnak lennie, nekem meg nem?

Gábor beleszólt.

— Boglárka, ne kezdd.

— Nem, várj. Anya két évig Zsófinál élt. Mindannyian hozzászoktunk. Nekem is jó volt, kényelmes, hogy ott van. De ha a válás megvolt, nem furcsa azt várni, hogy a volt meny mindent tovább vigyen?

Piroska néni elfehéredett a felháborodástól.

— Lányom, te melyik oldalon állsz?

— A józan ész oldalán.

A szobában sűrű, forró csend telepedett. Az ablak alatt egy autó húzott el hangos zenével, az udvaron valaki rászólt egy gyerekre, ne szaladjon a virágágyásban. A lakásban viszont nyilvánvalóvá vált: Piroska néni családi frontja megrepedt.

— Tehát — mondta Zsófia. — A határidő marad. Szombaton este hatig a holmikat elviszik. A kulcsokat nekem adja. Utána zárszerelőt hívok, és kicseréltetem a zárat. Vita nincs.

— Nincs jogod ehhez! — kiáltotta Piroska néni.

— Van jogom. Ez a lakásom.

— Nem adom oda a kulcsot.

— Akkor az átadásnál tanúk és rendőrség lesz, ha jelenetet akar csinálni.

Gábor hirtelen megfordult.

— Te teljesen…?

— Teljesen. Nem oldom meg többé a problémáikat a saját költségemen.

A szombat fülledt lett. Már kora reggel sűrű, nehéz volt a levegő, mintha vihar készülődne. Zsófia korán felkelt, lezuhanyozott, külön táskába rendezte a saját dokumentumait, az ékszereket és a készpénzt pedig már előző este kivette a lakásból. Nem félelemből, egyszerűen nem akart utána eltűnt nyaklánc miatt másnap idegen sértődésekben keresgélni.

Tíz órára megjött Boglárka a férjével. A férj, Dani, hallgatag, széles vállú ember volt, aki azonnal felmérte a dobozok számát, és azt mondta:

— Ezt egy fuhar alatt nem visszük el. Előbb kellett volna pakolni.

Piroska néni a szobában a kanapén ült, maga elé nézett. A holmijait alig pakolta össze. A padlón két szatyor állt, összekapkodva, a ruhák nagy része még a szekrényben volt.

Boglárka megállt a szoba közepén.

— Anya, mit csináltál egy hétig?

— Rosszul voltam.

— Annyira rosszul, hogy tegnap Katalin néninél két órát ültél?

Piroska néni hirtelen felkapta a fejét.

— Te is kihallgatsz most engem?

— Nem. Pakolok.

Boglárka kinyitotta a szekrényt, és elkezdte a ruhákat szatyrokba tenni. Gyorsan, kedvesség nélkül, de rendesen. Dani szó nélkül kivitte az első dobozt az előszobába. Zsófia a füzetével állt mellettük, és jelölte, mit visznek ki. Piroska néni gyűlölettel nézett rá.

— Élvezed?

— Ellenőrzöm. A lakásomnak jobb így.

Déltájban megérkezett Gábor. Később jött, ez senkit nem lepett meg. Viszont úgy lépett be, mintha most ő rendezné el a dolgokat. De nem volt már mit elrendezni: a ruhák lassan kiürültek a szekrényekből, Boglárka irányította a folyamatot, Dani vitte a dobozokat, Zsófia ügyelt, hogy a saját holmijából semmi se menjen el a volt anyósával.

— Anya, mit csináltál itt? — mondta Gábor, meglátva a rendetlenséget.

Piroska néni rögtön kihúzta magát.

— Nem csináltam semmit. Engem kidobnak.

— Nem dobják ki — Zsófia jelölt egy újabb dobozt. — Visszakapja a felelősséget a saját életéért a gyerekeitől.

Gábor összehúzta a szemét.

— Zsófi, lehetne ezek nélkül a kifejezések nélkül?

— Nem lehet. Pontosak.

Négy órára már majdnem minden összepakolva volt. Boglárka elfáradt, a haja kibomlott a frizurájából, az arcán kiütött a verejték. Dani másodszor is elvitte a dobozokat. Piroska néni hirtelen felvillanyozódott, amikor rájött, hogy a folyamat valóban a végéhez közeledik.

— A kulcsokat nem találom — mondta, hátradőlve a kanapén.

— Megtalálja.

— Nem emlékszem, hová tettem. Az öregkor.

Boglárka az anyja felé fordult.

— Anya.

— Mi az, anya? Nem emlékszem.

Gábor elhúzta a száját.

— Anya, ne csináld ezt.

— De mondom, hogy nem emlékszem!

Zsófia becsukta a füzetét. Odament az előszobába, felvette a telefonját.

— Rendben. Akkor most hívom a rendőrséget, és jegyeztetem a kulcs visszaadásának megtagadását a lakásom elhagyása után. Közben hívom a zárszerelőt is. A zár ma cserélődik. Ha a kulcs később mégis előkerülne, már nem fog illeszkedni semmibe.

Piroska néni előredőlt. Az arcán aggodalom villant.

— Rendőrséget? Egy kulcs miatt?

— Azért, hogy nem hajlandó nyugodtan elhagyni a lakásomat.

— Megszégyenítesz!

— Maga választotta meg a nézőket.

Zsófia már hívta a számot, amikor Piroska néni hirtelen a székre terített háziköpeny zsebébe nyúlt, és előhúzta a kulcscsomót.

— Tessék, fulladj meg a kulcsodtól!

Felemelte a kezét, mintha a padlóra akarná dobni. Zsófia odalépett, és kinyújtotta a tenyerét.

— Kézbe adja.

— Sok a becsület neki.

— Kézbe adja, Piroska.

Néhány másodpercig nézték egymást. Majd az anyós letette a kulcsot a tenyerébe. Zsófia azonnal ellenőrizte: alsó zár, felső zár, postaláda kulcsa. A kaputelefon kulcsát is levette a csomóról.

— Most már rendben van.

— Még meg fogod bánni — sziszegte Piroska néni.

— Lehet. De ma nem.

Hat órára az utolsó szatyor is az ajtónál állt. Dani visszajött, felvette, és megkérdezte Boglárkától:

— Minden?

Boglárka Zsófiára nézett.

— Minden, ami az övé?

Zsófia körbejárta a szobát. A szekrény üres, a polcok tiszták, a fürdőszobában nem maradt semmi krém, a konyhában nincs idegen szatyor. Bólintott.

— Minden.

Piroska néni felállt. A szokásos házigazdai magabiztosság nélkül hirtelen kisebbnek látszott. De Zsófia nem engedte, hogy a sajnálat elterjedjen benne. A sajnálat volt az a horog, amin két évig tartották.

Az ajtóban Piroska néni megállt.

— Azt hittem, emberi leszel.

Zsófia kinyitotta az ajtót.

— Pedig tulajdonos lettem.

Boglárka csendesen sóhajtott, de nem szólt semmit. Gábor olyan arccal nézett a volt feleségére, amiben dühös, zavart és valamiféle tisztelethez hasonló érzés keveredett. Most látta először, hogy Zsófia nem kér engedélyt a határozottsághoz.

Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Zsófia nem ült le sírni, és nem bámult hosszan a semmibe. Rögtön felhívta a zárszerelőt. Negyven perc múlva megjelent a szakember, üzletszerűen megnézte a zárat, két lehetőséget javasolt. Zsófia a biztonságosabbat választotta. A régi zárbetéteket gyorsan kiszerelték, az újakat beépítették. Semmi feljelentés, semmi felesleges beszéd. A pénzt átutalással fizette, a munkáról szóló papírt a fiókba tette.

Amíg a szakember a kulcsokat próbálta ki, kint végre elkezdődött a zivatar. Nagy esőcseppek koppantak az ablakpárkányon, a forró levegő megrezdült, és frissé vált. Zsófia az előszobában állt, és figyelte, ahogy a zárszerelő elforgatja az új kulcsot az új zárban. A kattanás rövid és tiszta volt.

— Kész — mondta a szakember. — Nézze meg.

Zsófia elvette a kulcsot, elfordította. A zár finoman engedett. Még egyszer megnézte, majd harmadszor is.

— Tökéletes.

Amikor a szakember elment, Zsófia bezárta az ajtót belülről, és átsétált a lakáson. Nem búcsúzni jött — nem szerette a szép gesztusokat önmagáért. Fel kellett mérnie a kárt és a rendet.

A szobában felszabadult a szekrény. A konyhában több lett a hely. A fürdőszobából eltűnt az idegen krémek szaga. Az előszobában nem álltak már szatyrok, amibe minden reggel belebotlott. Szélesebbre nyitotta az ablakot. Az eső után nedves levelek és meleg aszfalt illata áradt be az udvarból. Lent gyerekek nevettek, örültek a pocsolyáknak.

Zsófia felvette a telefonját, és egy hétre letiltotta Gábort a Messengerben. Nem örökre — ha valami tényleg fontos ügy lenne, írhat e-mailt. De az éjszakai szemrehányásokat nem akarta hallgatni. Majd megnyitotta a jegyzeteit, és listát írt: nagytakarítás, a kanapéhuzat tisztítása, a számlák ellenőrzése, az internet jelszavának cseréje, egy másolat kulcsot zárt borítékban hagyni az édesanyjánál. Minden egyszerű, nyugodt, sorrendben.

Másnap Gábor mégis írt egy másik számról: „Anya sír. Örülsz?"

Zsófia megnézte az üzenetet, képernyőfotót készített, és válaszolt: „Édesanyád a gyerekei mellett van. Ez így helyes. A lakásom idegenektől szabad. Ez is helyes."

Egy perc múlva jött: „Kegyetlen lettél."

Zsófia beírta: „Nem. Pontos lettem."

És letiltotta a második számot is.

Egy hét múlva a kapu előtt összefutott Katalin nénivel. A szomszéd óvatosan nézett rá.

— Hát hogy vagy, Zsófi?

— Jól.

— Piroska felhívott. Azt mondta, a lányánál kényelmetlen neki.

Zsófia megigazította a táskapántot.

— A kényelmetlenség nem szükségállapot.

Katalin néni meghökkent, majd váratlanul elmosolyodott.

— Ez erősen volt mondva.

— De igaz.

A nyár folytatódott. A lakásban csend lett, de nem üresség. Zsófia régóta most ébredt vasárnap reggel idegen köhögés nélkül a fal mögül, telefonos rádió nélkül, vásárlási lista nélkül, amit valaki parancsként hagyott a konyhában. Kávét főzött, felszeletelt egy őszibarackot, leült az ablak mellé, és kinyitott egy könyvet, amit majdnem egy éve nem tudott befejezni. Senki nem hívta a szomszéd szobából. Senki nem kérte, hogy sürgősen menjen el a gyógyszertárba. Senki nem mondta neki, hogy egy normális nőnek engedékenyebbnek kell lennie.

Este Boglárka hívta.

Zsófia néhány másodpercig nézte a kijelzőt, aztán felvette.

— Igen.

— Nem veszekedni akarok — mondta rögtön Boglárka. — Csak azt akartam mondani, hogy anya nálam van. Nehéz, persze. De megoldjuk.

— Jól van.

— És… megértettem, miért tetted ezt. Későn, de megértettem.

Zsófia hallgatott.

— Mindannyian hozzászoktunk, hogy te viszed a terhet. Gábor hozzászokott. Én hozzászoktam. Anya pedig legfőképp. Ez kényelmes volt. Nem volt tisztességes, de kényelmes volt.

— A kényelem ritkán ér önként véget.

— Igen. Ezért fejezted be te magad.

Boglárka hangjában nem volt már a régi élesség. Csak fáradtság és józanság.

— Boglárka, nem haragszom magukra. De ez az ajtó már nem nyílik vissza.

— Megértem.

— Jó.

A hívás után Zsófia az asztalra tette a telefont. A szája szélei maguktól moccantak meg, egészen halványan.

Július végére nagytakarítást rendelt, kidobta a régi kanapéhuzatot, kiürítette a szekrényt, és a volt anyós egykori területéből munkahelyet alakított ki. Nem rendezte át a bútorokat, nem csinált demonstratív felújítást. Egyszerűen eltakarította az idegen jelenlét nyomait.

Egy este Gábor megjelent a kapu előtt. Zsófia az ablakból látta. Lent állt egy szatyorral a kezében, nézte a házat, és nyilvánvalóan nem merte becsöngetni. Végül mégis felhívta, de Zsófia nem vette fel. Ekkor e-mailt írt: „Beszélhetnénk? Jelenet nélkül."

Zsófia egy óra múlva válaszolt: „Ha a dokumentumokról van szó, írj. Ha az édesanyádról, azt Boglárkával beszéld meg. Ha rólunk, nincs már miről."

Nem válaszolt többé. És ez volt a lehető legjobb válasz.

Augusztusban a hőség enyhébb lett. Esténként nedves föld és virág illata úszott az udvaron. Zsófia munka után hazament, felment a saját emeletére, előhúzta az új kulcsot, és minden alkalommal rövid, tiszta örömöt érzett attól, milyen könnyedén csúszik be a zárba.

A lakás nem lett nagyobb. A falak nem tágultak. A Szigeti út ugyanaz maradt. De a belső tér mintha kiegyenesedett volna. Nem volt benne többé idegen igény, idegen betegség, ami zsarolóeszközzé vált, idegen fiú, aki mindenkinek jó akart lenni a volt felesége költségén.

Egyik este, amikor hazaért, megállt a bejárati ajtó előtt, és egy pillanatra csak a kezében tartotta a kulcsot, mielőtt a zárba illesztette. Aztán elfordította. A kattanás ugyanolyan rövid és tiszta volt, mint első alkalommal. Belépett, és maga mögött zárta az ajtót.