Natasa gyémántjai, avagy a bolt, amit Attila elveszített

A pezsgőspohár csengése akkor szakadt félbe, amikor az ajtó kivágódott. Nem koccanás volt, inkább üvegroppanás, mint amikor valami véglegesen eltörik.

Győrben vagyunk, a Rába parti étteremben, a különteremben, amit én béreltem ki az ötvenedik születésnapomra. Tizennyolc vendég, gyertyafény, pincérek lábujjhegyen a sültek körül. És Attila, a férjem, aki másfél órát késett, majd úgy érkezett meg, hogy azt hittem, színdarabba csöppentem.

Egy nála huszonkét évvel fiatalabb nőt vezetett be, karcsú, szőke lányt, aki idegesen kapkodta a levegőt, miközben Attila diadalittasan a terem közepére állt vele.

— Mindenki figyeljen — mondta, és a hangja betöltötte a termet. — Ez itt Dóra. Ő veszi át a helyedet. Nálam is, a bútorszalonban is.

Csend lett. Olyan csend, amiben hallani lehetett a klímaberendezés zúgását. Valaki letette a villáját, és az a koppanás úgy hangzott, mintha egy pohár tört volna el.

Attila engem nézett, azzal a jól ismert, önelégült mosollyal, amivel mindig a végső győzelmét szokta beharangozni egy-egy üzleti tárgyaláson. Arra várt, hogy sírva fakadjak, hogy a pohár után kapjak, hogy könyörögjek neki a közös cégünkben, a Rába Lakberendezési Szalonban maradásért. Elvégre ő volt a cégtábla, a kézfogás, a jó arc — én csak a háttérben dolgoztam, fizetés és szerződés nélkül, tizenhat éve.

Megtöröltem a számat a szalvétával, szép lassan letettem az asztalra, és felálltam.

— Szóval — mondtam, és a hangom meglepően nyugodt volt, még saját magam számára is. — Üdvözöllek, Dóra. Foglalj helyet, ahol akarsz.

Felvettem a kardigánomat a szék támlájáról, megfogtam a kézitáskámat. Attila elém állt, és láttam az arcán, hogy valami nem úgy megy, ahogy eltervezte.

— Hova mész? Még nincs vége. Ha okosan viselkedsz, maradhatsz a beszerzésnél. Ismered a beszállítókat, a cégnek stabilitás kell.

— Már mindent elmondtál, Attila. Nekem mennem kell. A számlát te fizeted, a kártyád van hozzácsatolva a foglaláshoz.

Elmentem mellettük. Dóra parfümje túl nehéz volt egy harmincas nőhöz, fülledt, émelyítő. Nem is néztem rá. Kisétáltam az őszi utcára, taxit hívtam, hazamentem a Nádorvárosi lakásomba — azt a lakást még a házasságunk előtt vettem, az első komoly keresetemből, amikor egy békéscsabai élelmiszergyártó cégnél dolgoztam könyvelőként. Törvény szerint ez kizárólag az én tulajdonom volt.

Nem kiabáltam, nem törtem össze semmit. Előszedtem három bőröndöt a gardróbból, és higgadtan összepakoltam Attila ruháit, óráit, a cipőit. Reggel kilenckor becsöngetett. Dóra ott állt mögötte, kissé zavartan.

Attila meglátta a bőröndöket a bejáratnál, és gúnyosan elmosolyodott.

— Előrelátó voltál. Amúgy is Dórához akartam költözni. Remélem, átgondoltad az ajánlatomat a munkával kapcsolatban. Tizenegyre várlak a szalonban.

Elment a liftig, biztos volt benne, hogy a következő percben megadom magam. Csendben becsuktam az ajtót.

A Rába Lakberendezési Szalon egy hatalmas, fényárban úszó üzlet volt a belváros egyik új lakóparkjának földszintjén. Azt az ingatlant a nagyapámtól örököltem, aki tizenkét évvel ezelőtt teljes felújítást csinált benne — gépészet, padlófűtés, kirakatüveg, szellőztetés. Attila tizenöt éve nyitotta ott az egyéni vállalkozását. Minden évben csak a festést fizette és a bemutatótermi berendezést bérelte — a helyiségért soha egy forintot sem adott.

Ahogy az időmért sem. Tizenhat éven át vezettem a vállalkozás háttérmunkáját: ismertem fejből az olasz gyártók cikkszámait, intéztem a vámügyeket, csitítottam a dühös ügyfeleket, szerveztem a beépítők naptárát. Attila csak kezet fogott az ügyfelekkel és aláírta a szerződéseket.

Amikor beléptem a szalonba, Dóra már ott állt, csillogó szemekkel, mintha egy üzletvezetői kinevezést kapott volna.

— Jó, hogy itt vagy — mondta Attila magabiztosan. — Mutasd meg Dórának a rendszereket.

— Pontosan ezért jöttem — tettem elé a munkatelefont, amire naponta hívtak a gyárak, a szállítók, az ügyfelek. — Átadom az ügyeket. Itt a jelszavak papírra írva, a beszerzési adatbázisok, a felhő link a szállítási táblázatokkal. Mától nem segítek a cég vezetésében.

Dóra lelkesen elkapta a telefont.

— Van még valami — vettem elő egy irattartóból két példányt. — A vállalkozásod tizenöt éve ingyenes használati szerződéssel van ebben a helyiségben. Ez a felmondás. Harminc napod van arra, hogy kiürítsd a termeket, vagy aláírd az új, piaci alapú bérleti szerződést. A tervezet mellékelve van.

Attila elsápadt, aztán elvörösödött.

— Miféle bérlet, Natasa? Ez a mi közös üzletünk!

— A vállalkozás a tiéd. A helyiség az enyém. Örökségből kaptam, még a házasságunk előtt. A törvény nem ismer kedvezményt volt férjeknek.

— Nem teheted ezt! — emelte fel a hangját, és láthatóan csak most kezdte felfogni, mekkora bajban van. Egy ekkora bemutatóterem kiürítése hónapokig tartana, és a konkurencia azonnal átvenné a helyét.

Az első hónap gyönyörű csendben telt számomra, miközben a szalonban elkezdett berobbanni a vihar. Tíz nap után hívott a dunaújvárosi bútorgyár üzemvezetője, egy régi partner.

— Natasa asszony, elnézést a magánszámán zavarom — mondta zavarodottan. — Az új kolléganő olyan rendelést küldött be a makói ügyfélre, ami szerint tölgyfa helyett fóliás MDF-et kér, és a vasalatokat lecserélte a legolcsóbb kínai alkatrészekre. Próbáltam szólni neki, de rám szólt, hogy ne szóljak bele.

— Már semmi közöm a céghez, Károly — válaszoltam. — Aszerint dolgozzanak, amit a megrendelésben kapnak.

A második hét végén jött a logisztikai katasztrófa. Dóra összekeverte két fuvar érkezési idejét, a teherautók órákig álltak a lakópark bejáratánál, bírságot kapott a szalon a közös képviselőtől. Egy harmadik kamion visszafordult, mert elfelejtette kiállítani az átvételi meghatalmazást.

A hónap utolsó napján Attila aláírt bérleti szerződést küldött. Nem volt más választása — a kiürítés fizikailag lehetetlen volt a megadott időben.

A második hónapban Dóra kezdett megtörni. Azt hitte, hogy egy divatos szalon tulajdonosnőjének lenni annyi, mint bőrkanapén ülve kávézni és katalógusokat lapozgatni. A valóság táblázatokkal, panaszokkal és dühös ügyfelekkel támadt rá.

A legnagyobb botrány egy gardróbszekrény miatt tört ki. A felmérő piros tollal külön megjelölte, hogy a kliens álmennyezetet tervez, ezért öt centiméter légrést kell hagyni. Dóra ezt a megjegyzést átugorta, és teljes magasságú rendelést adott le. Amikor a szekrény megérkezett, nem fért be. Az ügyfél személyesen rohant be a szalonba, és úgy üvöltött, hogy a kirakatüveg is rezonált. Dóra sírva otthagyta az íróasztalt, és kirohant.

Attila ekkor fogadott fel egy üzletvezetőt magas fix fizetéssel és forgalmi bónusszal. Amit korábban én csináltam ingyen, az most két külön, hatalmas kiadássá vált havonta.

Ezzel egy időben a jogi ügyvédünk irodájában ültünk a vagyonmegosztás miatt. A nyíregyházi hétvégi ház, amit félig megépítve hagytunk, két autó, a közös bankszámlák — mindezt megosztottuk. A lakásom és az üzlethelyiség kívül esett a közös vagyonon.

— Van még egy fontos pont — tettem az asztalra egy másik dokumentumot. — A szalon berendezése, a raktári készlet, a kiállítási bútorok, az irodai technika, amit a házasság alatt vásároltatok a vállalkozás számára, szintén közös vagyonnak számít.

Attila arca megnyúlt. Az ügyvéd megerősítette: az egyéni vállalkozás tevékenysége Attiláé, de a házasság alatt közös pénzből vásárolt eszközök fele engem illet. Attilának ki kellett fizetnie a felét — autóhitelt kellett felvennie hozzá, magas kamattal, mert a bankok már látták, mennyire megcsappant a forgalma.

A harmadik hónapban jött a végső összeomlás. Megérkezett az a makói kliens kifogásolt szekrénye, a tölgyfa helyett fóliás, az ügyfelek ügyvédekkel kezdtek megjelenni a szalonban, az összeszerelő csapatok, akiknek elmaradt a fizetésük, átmentek a konkurenciához.

Hogy pénzt szerezzen, Attila kiírta a kirakatba: „Teljes felszámolás! Minden kiállítási darab önköltségi áron!” Az olasz kanapékat, a tervezői konyhákat veszteséggel adta el, csak hogy élő pénzhez jusson.

A harmadik hónap utolsó napján mentem el a szalonba, hogy átvegyem az ingatlant a bérleti szerződés felbontása előtt. Attila egy üres, visszhangos teremben állt, porlepte ingben, a sarokban néhány kartondoboz.

— Elégedett vagy? — kérdezte, anélkül hogy felnézett volna.

— Azért jöttem, hogy ellenőrizzem a padlót és a konnektorokat — válaszoltam üzletszerűen. — Holnap egy gyógyszertár-lánc kezdi itt a felújítást, már aláírt hosszú távú szerződéssel.

— Dóra elment egy hete — mondta hirtelen, mintha vallomásra várna. — Azt mondta, csalódott bennem. Egy sikeres férfit képzelt el, nem egy csődöt, aki maga pakolja a dobozokat.

Nem válaszoltam semmit. Átadtam neki az átadás-átvételi papírt, aláírta, anélkül hogy elolvasta volna, a keze remegett. Elvettem a kulcscsomót, és kimentem a hűvös őszi utcára.

Két hét múlva szombat este volt, a nappaliban olvastam egy takaró alatt. Csöngött a kaputelefon. Attila állt az ajtóban, vékony dzsekiben, lefogyva, egy benzinkúton vásárolt szegényes csokorral a kezében.

— Natasa, mindent megértettem. Idióta voltam. Ez a vállalkozás, az egész életem — csak veled működött. Kezdjünk újra mindent, nyissunk egy új céget, te ismered a beszállítókat…

Néztem rá, és nem éreztem semmit. Se dühöt, se bosszúvágyat, csak fáradtságot attól, hogy még mindig butábbnak gondol magánál.

— Attila — mondtam, a láncot nem akasztva le az ajtóról. — Eljöttél a születésnapomra, és a barátaim előtt bejelentetted, hogy egy másik nő veszi át a helyemet.

— Hiba volt! Elvakultam!

— Nem hiba volt. Tényleg átvette a helyemet. Csak nem bírta a munkámat.

Becsuktam az ajtót, elfordítottam a zárat, és bementem a konyhába kávét főzni magamnak.