A Zagyva-parti kutya

Kaszásné Ilonka az ablakból figyelte, ahogy a lány harmadik hete minden áldott nap ugyanabban a sárga esőkabátban átvágott az udvaron, egyenesen a hátsó kennelekhez.

— Megint arra megy — mondta a férjének, aki épp a rádiót hallgatta a konyhaasztalnál, a Kossuth adón mondták a lottószámokat. — Pedig szóltam neki, ne menjen oda.

Ez a menhely Szolnok határában volt, egy elhagyott téglagyár telepén, ahol az egykori gyárkémény még mindig ott állt, mint egy néma tanú. Az állatorvosi rendelő szaga — fertőtlenítő és nedves szalma keveréke — mindenhová beszivárgott, még az irodába is.

Kertész Nóra huszonhat éves volt, könyvelőként dolgozott egy szolnoki építőipari cégnél, és a szabadidejét — minden szabad óráját — ott töltötte azok között az állatok között, akiket senki más nem akart. A barátnői, Petra és Zsófi, hetente hívogatták moziba vagy a Tiszaparti sétányra egy fagyira, de Nóra rendre lemondta.

— Megint kutyaszaros lapátolás? — nevetett Petra a telefonban. — Ingyen? Te tényleg nem vagy normális.

— Nem érted — felelte Nóra, és letette a telefont.

Az első hetekben csak ismerkedett az állatokkal, és valami furcsa, tiszta örömöt talált abban, ahogy néztek rá. A remény és a szomorúság egyszerre ült a szemükben, olyan keverékben, amit szavakkal nehéz lett volna leírni.

— A szemükből ki lehet olvasni, mit gondolnak — mondta neki Ilonka néni, a menhely vezetője, aki már tizenhét éve csinálta ezt, és mindig kockás flanelinget hordott, télen-nyáron.

Nóra egy hét alatt megtanult "olvasni". És amit olvasott, az megrémítette: mindegyik ugyanazt akarta. Szeretetet.

Aztán egy nap, a telep hátsó részén, ahová ritkán ment ki bárki, meglátott egy megerősített dróthálós kennelt, elkülönítve a többitől. Egy amerikai staffordshire terrier volt benne — hatalmas mellkasú, heges pofájú kan —, aki abban a pillanatban, hogy meglátta Nórát, nekirontott a hálónak, és úgy csattogtatta a fogát, mintha darabokra akarná tépni.

— Ilonka néni, ez miért van külön a többitől?

Az asszony egy pillanatig hallgatott, aztán sóhajtott.

— Agresszív. Se embert, se kutyát nem enged magához.

— De lehetne vele valamit kezdeni? Hozzunk egy kutyaidomárt.

— Nem lehet.

— Miért nem?

— Mert ennek a kutyának nincs jövője, érted? Örökre ketrecben marad, vagy ha törvényt hoznak rá, elaltatják.

— Elaltatják?!

— Nem kegyetlenség ez vele szemben. Ő szenved a legjobban attól, hogy nem tud emberek és kutyák között élni.

Nóra nem hitte el, hogy pont attól hallja ezt, akinek az lenne a dolga, hogy megmentse az állatokat. Az elaltatás — gondolta — a legkönnyebb út. Feladás, harc nélkül.

— Megetethetem én? — kérdezte. — Kérem.

— Etetheted, persze. Csak nem értem, mit akarsz ezzel elérni. Ez a kutya el van veszve. Nem lehet már visszahozni.

— Én megpróbálom.

— Ó, kislányom. Fiatal vagy még. A gazdája úgy nevelte, ahogy nem szabadott volna. Aztán meg kidobta. Mit gondolsz, mi lesz abból a kutyából, akit egész életében vertek és elárultak?

Nóra a staffordshire szemébe nézett, és ugyanazt olvasta ki belőle, mint a többiből. Szeretetet akar.

— Ilonka néni, tudja, ki a gazdája?

— Tudom. Jó emberek elmondták. Azt is elmondták, hogy utoljára bottal verte meg, mert nem volt hajlandó a "Fogd meg!" parancsot végrehajtani — egy vemhes macskára akarta ráuszítani.

— Ez borzalmas.

— Az.

— Meg tudná mondani a címét? Beszélni akarok vele.

— Felesleges. Én is próbáltam. A rendőrségre is mentem emiatt, de se szóra bírni nem lehetett, se felelősségre vonni. Rossz ember az. Ne keveredj vele.

A címet Ilonka néni nem adta meg — nem akarta veszélybe sodorni a lányt. De Nóra nem az a fajta volt, aki feladja. A menhelyen dolgozó két fiatal lánytól, Editkétől és Andreától kiszedte, ami kellett, és néhány nap múlva összeszedte a bátorságát, hogy elmenjen a gazdához.

Azt már nehezebben tudta volna megmondani, mit is akar tőle pontosan. Csak azt tudta, hogy nem lehet csak úgy eldobni valakit, aki az életét adná érted.

A férfit szinte azonnal meglátta, ahogy a Tabán utca végén álló házhoz ért. Arcát nem ismerte, de valahogy biztos volt benne, hogy ő az. Megérzés.

— Jó napot! Elnézést a zavarásért, Ön Deák Kázmér?

A férfi, aki épp egy botot dobott el egy féléves rottweiler kölyöknek, megfordult, és tetőtől talpig végigmérte a lányt.

— Mondjuk. Mit akarsz?

— Önkéntes vagyok az állatmenhelyen, és ott van most a kutyája, akit megvert és kitett az utcára.

— És?

— Miért tette ezt? Hogy lehet így bánni egy kutyával, amikor az állat bízik bennünk?

— Te jöttél nekem itt életet tanítani? Húzz el innen, mielőtt rád uszítom ezt is.

Nóra ránézett a boldogan farkcsóváló kölyökre, és őszintén megsajnálta. Fogalma sincs, mi vár rá.

— Süket vagy? Mondtam, húzz el! — a férfi fenyegetően közelebb lépett.

Nóra rájött, hogy ennek az embernek se szíve, se lelkiismerete, amire hatni lehetne, és inkább biztonságos távolságba húzódott. Hazafelé, a busz ablakán bámulva a Zagyva-partot, azon gondolkodott: még ha meg is bánná, amit tett, akkor sem adná vissza neki a kutyát.

Egy hónapon át minden nap etette a csalódott staffordshirt, és hitte, hogy egyszer sikerül visszahoznia egy normális életbe. Bebizonyítani neki, hogy vannak jó emberek — hogy szeretik.

Ilonka néni az irodaablakból figyelte mindezt, és csak a fejét ingatta. Nem hitte, hogy ez az agresszív állat megváltoztatható. Pedig szerette az állatokat, nagyon is. Csak ez más eset volt. Az a fajta, ahol bármit teszel is, semmi értelme.

— Hogy hívják? — kérdezte egyszer Nóra. — Senki nem szólítja néven.

— Nem szólítja, mert senki nem tudja a nevét — felelte Ilonka néni. — Azt mondják, a régi gazdája Bikának hívta, de amikor egyszer kipróbáltam ezt a nevet, majdnem szétverte a kennelt. És őszintén szólva nem is illik rá.

"Persze hogy nem — gondolta Nóra. — Miféle Bika ez? Ez inkább egy Zorró."

Attól a naptól kezdve Nóra csak így hívta az állatot. A kutya nem reagált az új névre, de nem is morgott rá — ami már önmagában is apró győzelem volt.

— Szia, Zorró! Nézd, mit hoztam neked — mosolygott Nóra, ahogy a kennelhez lépett.

A menhelyen szűkös volt a koszt, ezért Nóra időnként főtt csirkemellet hozott magával. A kutya örömmel fogadta ezt a "kiegészítést", bár igyekezett nem mutatni túl sok örömöt. Egy-két farokcsóválás, és kész.

Egy nap Nóra elhatározta, hogy megszegi Ilonka néni tilalmát, és kinyitja a kennelt. Tudta, hogy kockázatos, de nem bírta tovább nézni, ahogy az állat rács mögött senyved. Legalább egy csepp boldogságot akart neki adni. Megérdemelte.

— Zorró, gyere ki! Szaladgálj egy kicsit. Csak ígérd meg, hogy nem szaladsz messzire.

A kutya mélyen morgott, Nóra keze remegett, de sikerült úrrá lennie az idegein, és kinyitotta az ajtót. Nehezen ment, mert régóta nem nyitotta ki senki — az ételt és vizet külön nyíláson tolták be, a takarítást is onnan végezték. Kényelmetlen, de más nem volt.

A lány hátrébb lépett néhányat, és ebben a pillanatban Zorró kirontott. Egyenesen felé.

A meglepetéstől Nóra felkiáltott, megbotlott, és a földre esett — a kutya pedig egyetlen ugrással kint termett, odarohant hozzá, fölé hajolt, és dühösen morgott.

Talán elájult volna a félelemtől, ha nem találkozik Zorró tekintetével. "A szemükből ki lehet olvasni, mit gondolnak" — jutott eszébe Ilonka néni mondása. És abban a szempárban nem gyilkos szándékot vagy fájdalomokozást olvasott ki. Mást olvasott ki: dühöngök, igen, de nem bántalak.

Ettől furcsa nyugalom szállta meg. Elmosolyodott Zorróra, a kutya pedig egy perc múlva visszasétált a ketrecbe. Mintha mi sem történt volna.

— Mi történt, Nóra? Jól vagy? — hallotta Ilonka néni ijedt hangját.

— Minden rendben, ne aggódjon — mosolygott a lány, ahogy feltápászkodott.

— Mi volt ez?!

— Semmi. Csak megbotlottam. Legközelebb jobban vigyázok.

— És ez mi? — Ilonka néni a félig nyitott ajtóra nézett.

— Mindjárt bezárom.

Nóra odament, becsukta az ajtót, majd megfordult Ilonka néni felé, aki sápadtan állt, és nem tudott megszólalni.

— Meg kéne olajozni, mert nehezen nyílik — mosolygott, és ment tovább a dolgára.

Attól kezdve minden nap, amikor senki sem figyelt, kivitte Zorrót a hátsó udvarra sétálni, és a hetedik mennyországban érezte magát. Sikerült! Tényleg sikerült!

Egy reggel, amikor Nóra munkába érkezett, Ilonka néni sikoltozva rohant elé.

— Istenem! Hogy történhetett ez? Mi lesz most?!

Nóra egyenesen a hátsó udvarra rohant. Amit látott, az szörnyű volt. A kennel ajtaja tárva-nyitva, belül senki.

Zorró megszökött.

— Hogyhogy? Hogyan? — kapkodott a fejéhez Ilonka néni. — Ha megharap valakit, engem csuknak le…

— Nem harap meg senkit! Zorró nem olyan — mondta Nóra nyugodtan, bár belül ő is remegett.

Előző este szándékosan hagyta nyitva a kennelt, hogy Zorró akkor sétálhasson, amikor kedve tartja. Bízott benne. Bízott. És ő…

"Nem, ő nem ilyen!"

Nóra megígérte Ilonka néninek, hogy megkeresi a kutyát, bármibe is kerül. Kilépett a menhely kapuján, elindult a buszmegálló felé, és közben azon törte a fejét, miért szökhetett meg Zorró. Az egyetlen gondolat, ami eszébe jutott — talán ostobán hangzik, de biztos volt benne —, hogy a régi gazdájához ment.

A megérzése nem csalt. A Tabán utcai ház felé közeledve azonnal meglátta Deák Kázmér hátát, és mellette a most már egyéves rottweilert, akivel épp sétáltatta. Zorró pedig ott feküdt mellettük a földön, és figyelmesen nézte őket.

— Na, mit akarsz itt megint? — kérdezte gúnyosan a férfi. — Nem kellesz nekem. Húzz el.

De Zorró nem mozdult. Csak feküdt, és a régi gazdáját nézte.

— Ugyanolyan buta kutya voltál, amilyen most is vagy. Mondtam, hogy nem kellesz. Menj innen! Á, nem hallgatsz? Keveset vertelek gyerekkorodban. Hát akkor most pótoljuk.

A férfi Zorró felé indult, Nóra pedig ijedten felkiáltott:

— Ne bántsa! Ne érjen hozzá!

Deák Kázmér egy pillanatra megtorpant, meglepődött, hogy tanúja is akadt, aztán elvigyorodott.

— Szóval te hoztad ide? Ezt kellett volna rögtön sejtenem. Gyere csak ide…

Nóra rémülten hátrálni kezdett, ahogy a férfi felkapott egy botot a földről, és feléje indult. Megbotlott, elesett, és fölötte meglátta azt az arcot — vadállatarcot, mert Deák Kázmért embernek nevezni már nyelvtörő lett volna.

Nóra behunyta a szemét, felkészülve az elkerülhetetlenre, amikor Zorró rekedt, dühödt ugatását hallotta. Amikor levette remegő kezét az arcáról, látta, ahogy hűséges védelmezője a régi gazdája karjába kap, és rángatja, húzza magától Nóra felé. A bot kihullott a férfi kezéből.

Amikor a kutya elengedte, Deák Kázmér a mellkasához szorította a sérült karját, ránézett "védencére", és sziszegve mondta:

— Á, szóval így állunk? Hálátlan dög. Na jó, majd megtanítalak engedelmeskedni. Csak beugrom a fegyverért.

A férfi a lépcsőházba rohant, Nóra pedig felpattant a földről, átölelte Zorrót, megragadta a nyakörvénél fogva, és húzta magával, minél messzebb onnan. Csakhogy…

— Vau! Vau! — a kutya makacsul ellenállt.

— Hé, mi ütött beléd? Mennünk kell innen. Megöl minket mindkettőnket.

— Vau! — Zorró a rottweiler felé nézett, aki egy fa mellett ült.

"Persze! Hogy nem gondoltam erre rögtön!" — csapott a homlokára Nóra, és odaszaladt a kölyökhöz.

Egy hónap telt el. Hosszú, gyötrelmes hónap. Nóra minden áldott nap rettegett attól, hogy Deák Kázmér rájuk talál, és befejezi, amit elkezdett. De senki nem kereste őket. Nem azért, mert a férfi nem akart bosszút állni, hanem mert fogalma sem volt, hol lakik a lány. Nóra ugyanis Szászberek határában bérelt egy kis házat, jó messze a várostól — oda a férfi sosem gondolt volna keresni.

A menhelyen sem mutatkozott többé. Egyrészt félt, másrészt most már két kutyáról kellett gondoskodnia otthon. Nem unatkozott egy percet sem.

De volt ebben előny is: Zorrónak lett egy barátja, akivel vidáman töltötte az időt, amíg Nóra dolgozott. Este pedig hármasban sétáltak ki a Tisza-parti fasorba, ahol az ősz már lehullatta a leveleket, és a levegő avarszagú volt, valahol messze pedig egy szomszéd kutyája csaholt a sötétedő égre.

Novemberben egy hétvégén, amikor Nóra épp a kertben gereblyézett, ismeretlen szám hívta a telefonját. Rendőrség. Deák Kázmért elfogták — egy másik kutyát is bántalmazott, ezúttal egy szomszéd jelentette fel, videófelvétellel. A rendőrnő elmondta, hogy az állatkínzás miatt indított eljárásban Nóra tanúvallomását is fel akarják használni, mert Ilonka néni megadta a nevét.

Nóra letette a telefont, és sokáig állt a kerti csap mellett, kezében a locsolóval, amit már el is felejtett elzárni. Aztán bement a házba, elővette azt a mappát, amit hónapok óta vezetett — dátumokkal, fényképekkel, az állatorvosi igazolásokkal Zorró sérüléseiről —, és másnap reggel elvitte a szolnoki rendőrkapitányságra.

Három hónappal később megjött az értesítés: a bíróság végleges állattartási tilalmat rendelt el Deák Kázmér ellen, és a rottweilert — akit végül Nóra vett magához örökbe, hivatalos papírokkal, nevet is adva neki: Samu — jogerősen elkobozták tőle.

Aznap este Nóra kiült a lépcsőre a két kutyával, kezében a papírral, amin ott állt a bíróság pecsétje, és nézte, ahogy Zorró és Samu egymás mellett hevernek a fűben, teli hassal, biztonságban. A szomszéd kertjéből átszűrődött a rádió hangja, valami régi Zorán-dal. Zorró felemelte a fejét, ránézett, aztán visszahajtotta a mancsára, és lehunyta a szemét.