A macska, akit senki sem akart

A debreceni állatmenhelyre azzal a tervvel érkeztem, hogy egy szép szőrű, játékos kiscicát viszek haza. Olyat, amilyet az unokáim a kirakatban is megbámulnak, és ami miatt alig várják, hogy vasárnap átjöjjenek hozzám. Ötvennégy éves vagyok. A válásom óta a gangos lakás túl nagynak bizonyult, a konyhaasztalnál a másik szék üresen állt, és a februári estéket legtöbbször a tévé előtt, valami brazil szappanoperával ütöttem agyon. Nem akartam megmenteni magamat – legalábbis ezt hajtogattam. Csak egy macskát akartam. A gondozó lány három alomnyi kölyökhöz vitt oda. Vörösek, szürke csíkosak, hófehérek, apró nedves orral, a rácsra tapadva vinnyogtak. Az ilyenekért jönnek a párok, az ilyenek kerülnek ki a hétvégi fotókra. Tovább mentem volna, amikor a folyosó végén, a legalsó kennel sarkában megláttam őt. Egy fekete-fehér, girhes macska, félrebillent fejjel, félig nyitott szájjal, amiből a nyelve kilógott. Az egyik füle gyűrött volt, mint egy rosszul összehajtott papírgalacsin. A bajuszából hiányzott néhány szál. A nyakán picike, piros csokornyakkendő himbálózott, mintha valaki ünneplőbe akarta volna öltöztetni, de félúton feladta.

– Ő itt Kázmér – mondta a lány halkabban. – Tizenkét éves.

– Tizenkettő? Az sok.

– Kétszer visszahozták. Azt mondták, furcsán néz, a gyerekek félnek tőle. Speciális tápot kell neki adni, és a fogai is rosszak. Lehet, hogy egy éve maradt, talán kettő. Nem tudjuk.

Kázmér eközben méltóságteljesen rám emelte a tekintetét. Az az érzésem támadt, hogy lekéstem egy fontos megbeszélést, és ő már erősen gondolkodik rajta, egyáltalán beengedjen-e a tárgyalóba. A szemében nem volt panasz, csak valami tompa tudomásul vétel. Olyasmi, amit nagyon is ismertem. Amikor Gábor lelépett a nála tizenöt évvel fiatalabb könyvelővel, a baráti társaság hasonló pillantásokkal mért végig. Együttérzés. „Majd találsz jobbat”. De a mondatok végén mindig ott lebegett a másik fele: téged már egyszer nem választottak. Lehajoltam a rácshoz.

– Na, professzor úr. Maga sem kellett senkinek.

Kázmér lassan pislogott egyet, és a farkát maga köré csavarta.

Délutánra egy kék hordozóban már a nappalim közepén ült. A levegőben még állt a reggeli kávé illata, a radiátor mellett a szobanövényem leveleiről porcicák szálltak fel, az ablakpárkányon ott hevert a tegnap félretett villanyszámla. Letettem elé egy kis tálkát, de nem nyúlt hozzá. Csak ült, mozdulatlanul, mint egy régi fénykép, amit rosszul vágtak körbe.

Másnap benézett hozzám Ildikó, a húgom. Hozott egy doboz mákos rétest, és amint meglátta a macskát, megállt a konyhaajtóban.

– Te most komolyan elhoztad a leértékelt macskát?

A szó úgy állt a helységben, mint a törött üveg.

– Kázmérnak hívják – feleltem, és a kezemmel a macska felé intettem.

– Ne nevezd így, mintha ember lenne. Te egy aranyos cicát akartál a gyerekeknek.

Ildikó letette a rétest, és a pulóverét babrálta. A nappali sarkában, a dohányzóasztal alatt hevert a válási papírom egy kupacban, amit hetek óta nem volt erőm elrakni. Mintha egy láthatatlan erő mozdította volna, Kázmér elindult. Nem a tálkához, nem a réteshez. Lassan odasétált a papírokhoz, megszaglászta a hivatalos pecséteket, és egyszerűen ráfeküdt a szerződés első oldalára. Nem gömbölyödött össze. Kinyújtózott teljes hosszában, a lap szélére lógó mancsával, és a fejét a „házasság felbontása” sorra fektette. Majd felnézett rám, és olyan kifejezéssel bámult, mintha közölni akarna valamit. Pontosabban, mintha ő hozott volna meg egy ítéletet, amit én még nem mertem kimondani.

Ildikó kényelmetlenül elhallgatott. Kinéztem az ablakon. A szomszéd néni a bolt felé caplatott, a járdán rozsdás bicikli állt, valahol lentről telefoncsörgés szűrődött fel. Aztán Kázmér dorombolni kezdett, és az a hang olyan volt, mint egy rozoga varrógépé – recsegett, akadozott, de működött.

A dolgok onnantól furcsán alakultak.

Egy hét múlva, szombaton, Ildikó újra eljött, ezúttal a fia kíséretében. Áron tízéves, tele van kérdésekkel, és aznap reggel a menhelyi macskákról akart mesélni. Amint belépett, Kázmér éppen a fotelben aludt, a nyelve kilógott, a feje oldalra billent, olyan volt, mint egy régi, kitömött játék, amit kimostak. Áron megállt, és azt kérdezte:

– Anyu, ő tényleg boszorkányos?

Mielőtt Ildikó rászólhatott volna, Kázmér kinyitotta a szemét. Nem ugrott fel, nem bújt el. Fölemelte a fejét, és hosszan, rezzenéstelenül nézte a fiút. Áron leült a padlóra – a gyerekek értik ezt –, és csak bámult vissza. Aztán Kázmér egy lassú, szinte ünnepélyes mozdulattal leugrott a fotelból, odasétált Áronhoz, és a fejét a térdéhez dörgölte. A csokornyakkendője közben félrecsúszott. A fiú felnevetett.

– Ő nem boszorkányos. Ő olyan, mint egy öreg kalóz.

Onnantól Kázmérnak új neve lett: Kapitány. Áron ragaszkodott hozzá, és amikor a következő vasárnap a kishúga, Luca is eljött, már papírhajót is gyártott, hogy a macska megvizsgálhassa. Ott ültek hárman a padlón: egy tízéves, egy nyolcéves, és egy tizenkét éves, félig vak, félig fogatlan, ferde fejű macska, aki addigra négy hét alatt úgy belegyökerezett az életembe, mintha mindig is ott lett volna.

De az igazi próba májusban jött el.

Gábor váratlanul beállított. Azt mondta, elfelejtettem aláírni egy közüzemi átírást, és futárral nem ér ide. A hangja olyan volt, mint a régi bútorok nyikorgása – ismerős és bosszantó. Bejött, körülnézett, és meglátta a macskát. Kázmér éppen az étkezőasztalon ült, amit soha nem szokott, de aznap, mintha tudná, pont oda telepedett. A válási iratok helyett most a közüzemi papírok hevertek előtte.

– Mi ez a izé? – kérdezte Gábor mosolyogva. – Egy döglődő macska?

A levegőben megállt a mozgás.

Láttam, hogy Kázmér felemeli a fejét. Nem sziszegve, nem támadva. Csak nézte Gábort, pont úgy, ahogy a menhelyen engem. Azt a pillantást, amiben nincs semmi ijesztő, csak egy egész életnyi tapasztalat arról, hogy van, akinek nem számítasz. Gábor a papírért nyúlt, és ekkor a macska – lassan, nagyon lassan – ráfektette a mancsát a kezére. A körmök nem jöttek elő. Csak a súly, a meleg, a puha talppárna egy emberi kézfejen.

Gábor meghökkent. Megpróbálta visszahúzni a kezét, de a macska erősen tartotta. Aztán Kázmér felüvöltött. Egyetlen, mély, torokhangú nyávogás volt az, amire nem voltam felkészülve. Gábor ösztönösen hátralépett, és majdnem feldöntötte a konyhaszéket.

– Jól van, jól van – motyogta, és az arca elpirult. Aláírta a papírt, és sietve távozott. Az ajtóban visszanézett, de már nem a macskát kereste a tekintete. Engem nézett, és abban a pillanatban valahogy kisebbnek tűnt. Mintha Kázmér nemcsak a papírokat, hanem az egész addigi életem súlyát letette volna a lábam elé.

Aznap este a macska a kanapén a mellkasomra hajtotta a fejét. A kilógó nyelve a pulcsimat böködte, a teste remegett a dorombolástól. Nem tudtam, hogy fogok-e neki új fogat, hogy lesz-e egyáltalán jövő éve. De miközben az ablakon túl meggyújtották a Lánchíd fényeit a tévében, rádöbbentem, hogy ennek a törött kis állatnak az utolsó hónapjaihoz volt szüksége arra, hogy valaki ne a hibáit nézze.

És arra is rájöttem, hogy én sem.

Másnap reggel felhívtam egy fogorvost, aki állatok specialistája volt. Nem azért, mintha bármit is garantálhattak volna neki. Hanem mert Kázmér nézte, ahogy eszem a vajas kenyeremet, és a fejét oldalra billentette, mint aki újra megállapította: ez a nő mégiscsak eljött a tárgyalóba, és itt maradt.