Már majdnem elvesztettem őt

Majdnem elveszítettem őt

Fél három lehetett délután, amikor a telefonom rezegni kezdett a szerelőaknában. Ilona hívott. A volt feleségem, aki az elmúlt két hétben szó szerint az agyamra ment. A kezem olajos volt, de azért felvettem.

– Máté, ne hitegess. Fél háromig utalod a pénzt, vagy holnap zároltatom a számlát. A közös házból nekem jár a rész. Az ügyvédem azt mondta, a te céged ellen is mehet a végrehajtás.

– Ilona, ezerrel dolgozunk azon a franchise-on, Zsófi minden fillért átutalt a közös számlára… Ha most zárolják, ugrik az egész, érted? Adj egy hónapot, részletekben kifizetlek!

– Nem. Fél háromkor itt vagyok, és utalsz! – csattant a hangja, és kinyomta.

Ekkor már tudtam, hogy nem fog békén hagyni. Ilona három éve, a válásunkkor megkapta a kocsit, a megtakarítás felét, és írásban lemondott minden további követelésről. De most, hogy megtudta, franchise-t veszünk, újra előbújt belőle a pénzéhség – pontosan úgy, ahogy két éve is, amikor az öccse vállalkozásába kellett volna beszállnia, és hirtelen minden régi sérelmét elővette, hogy pénzt csikarjon ki bárkiből, aki a közelében volt. Azt hazudta, hogy a szegedi házunkat – amit még jóval a házasságunk előtt vettem a nagyszüleim örökségéből – közösen vettük, és ő is beletette a pénzét. Tudtam, hogy blöfföl, de egy bírósági huzavona hónapokig tartana, és a franchise-szerződésben szereplő határidőt nem tarthatnánk. Aznap este kellett volna aláírnunk a végső papírokat a cukrászda megnyitásához. Zsófi három éve spórolt erre, minden forintot félretettünk. A házasságunk egyetlen közös álma volt ez a kakaós csigákkal és kürtőskaláccsal teli kis üzlet a Kárász utcán.

Visszahívtam Ilonát, és szinte könyörögtem neki, hogy ne a telefonban rendezzük ezt. Tudtam, hogy Zsófi ilyenkor, hét körül szokott hazaérni a munkából, úgyhogy megegyeztünk: Ilona pontosan fél háromkor jön át, essünk túl rajta, mielőtt Zsófi hazaér. Reméltem, hogy ha odaadom neki a régi adásvételi szerződést, ami bizonyítja, hogy a ház kizárólag az enyém volt, talán visszakozik. Buta remény.

Nem tudtam, hogy Zsófi aznap kivételesen korábban indul: az irodából épp azért ugrott haza, mert a komódon felejtette az útlevelét, ami kellett a délutáni ügyintézéshez.

Ilona pontosan fél háromkor érkezett, ahogy megbeszéltük. Ahogy belépett, a magas sarkú cipője élesen kopogott a parkettán. Leült a konyhában, és szinte azonnal nekem esett:

– Máté, fejezd be a mellébeszélést. Vagy utalsz most azonnal egymillió-kétszázezer forintot, vagy szépen elmondom a feleségednek, hogy a közös házunk árából ő most egy cukrászdát nyit. Mit gondolsz, mit fog szólni?

– Nincs közös házunk! – mondtam halkan, mert féltem, hogy a szomszéd is meghallja. – Te soha nem tettél bele egy fillért sem, és ezt nagyon jól tudod. A szerződés itt van – löktem elé a papírt.

Ilona ránézett, aztán elmosolyodott. – A bíróságon majd eldöntik. De addig a számlád zárolva lesz.

Ekkor hallottam, hogy a bejárati ajtó halkan kattan. Valaki belépett. Megdermedtem. Zsófi volt az – de nem jött be a konyhába, csak megállt az előszobában. A szívem a torkomban dobogott. Ilona éppen ezt mondta:

– Elegem van abból, hogy bujkálok. Az a pénz az enyém, és ha a te drágalátos feleséged nem adja oda, majd én elveszem. Dönts, Máté!

Nem tudtam megszólalni. Zsófi léptei elhalkultak, majd az ajtó újra kattant. Kiment. Ilona elégedetten nézett rám. – Látod? Ő is hallotta. Most már nincs visszaút.

Kirohantam az előszobába. Zsófi már nem volt sehol, csak a komód tetején hiányzott az útlevél. Őrjítő félelem fogott el. Azt hitte, hogy szeretőm van. Hogy elárultam. Pedig éppen azért titkoltam, hogy neki ne kelljen ezzel a szörnyűséggel foglalkoznia. Hogy megvédjem. És most talán épp ezzel vesztettem el.

Felhívtam a mobilját, de nem vette fel. Írtam neki, hogy minden rendben lesz, hogy este mindent elmagyarázok. A kijelzőn a "kézbesítve" jelzés megjelent, aztán semmi. Ilona még mondott valamit, de már nem figyeltem rá. Kitessékeltem, aztán kocsiba ültem, és elindultam a közjegyzőhöz, ahogy Zsófival megbeszéltük, mielőtt még bármi történt volna. Nem tudtam, hogy egyáltalán megjelenik-e. Zsófit a bejáratnál vártam, kezemben egy csokor fréziával – azok a sárga virágok, amiket a piacon vettem reggel, mert tudtam, hogy szereti. Tíz perccel a megbeszélt időpont után feltűnt az utca sarkán, gyalog jött, a válltáskáját szorosan magához fogva. Az arca sápadt volt, de mosolygott. Olyan feszült volt a levegő közöttünk, mint a kifeszített gumiszalag. Megöleltem, de ő alig reagált. Aláírtuk a papírokat, a franchise megtörtént. De tudtam, hogy valami nincs rendben.

Este azt hazudtam, hogy a műhelybe kell mennem sürgős munkára. Pedig egyszerűen nem bírtam a lakásban maradni. A bűntudat fojtogatott. A szegedi rakparton sétáltam, a Tisza felől hűvös szél fújt, a híd alatt egy halász húzta ki a csónakot. Azon gondolkodtam, hogyan mondjam el neki az igazat. De féltem. Féltem, hogy ha megtudja, mekkora bajt hoztam a nyakunkra, végleg elfordul tőlem.

Éjjel, amikor hazaértem, Zsófi már a hálóban volt, a lámpa még égett, de a szeme csukva. Nem tudtam eldönteni, alszik-e valóban. A nappaliban leültem a sötétben, és felnyitottam a régi laptopunkat, ami még a garázsból került elő a legutóbbi szereléskor – akkor küldtem róla pár üzenetet Ilonának, amikor a telefonom lemerült, és azóta nyitva hagytam, bejelentkezve. Most azon gondolkodtam, kitörlöm-e az egészet. Aztán inkább becsuktam a gépet, és otthagytam a konyhaasztalon. Nem volt merszem hozzányúlni. Ha Zsófinak igaza van abban, hogy titkolóztam, akkor legalább ne én döntsem el, mit lásson belőle.

Alig aludtam valamit. Hajnalban, amikor felkeltem, a laptop már nem volt a konyhaasztalon.

Egész nap nem hallottam felőle semmit, csak egy rövid üzenetet kaptam délután: "Este beszélünk." A gyárban kétszer is elrontottam ugyanazt a hegesztést, annyira máshol járt az eszem.

Aznap este, amikor hazaértem, a konyhaasztalon egy vastag dosszié feküdt. Mellette Zsófi ült, kezében egy bögre teával. A szeme alatt sötét karikák – látszott, hogy egész éjjel nem hunyta le a szemét. Megtorpantam.

– Ülj le, Máté – mondta csendesen, de olyan erővel, hogy nem mertem ellenkezni.

Leültem. Elém tolta a dossziét. Benne ott volt a laptopon talált üzenetváltás Ilonával, a ház adásvételi szerződése, a válási papírok másolata, és egy ügyvédi vélemény is.

– Tegnap, amikor eljöttem az útlevélért, hallottam Ilonát – mondta, és a hangja most sem remegett. – Aztán egész éjjel csak feküdtem mellette, ahogy aludtál, és azt hittem, megcsalsz. Kora hajnalban, amikor már nem bírtam tovább, felkeltem, megtaláltam a gépet a konyhában, és elolvastam mindent. Akkor jöttem rá, hogy ennél sokkal ostobább vagy: megpróbáltad egyedül megoldani, és közben majdnem elvesztettél minket. Hajnali ötkor felhívtam Katát, mert tudtam, hogy úgysem alszom vissza.

A szemem égett. Nem szóltam semmit, csak a kezembe temettem az arcomat. Amikor felnéztem, Zsófi ott állt mellettem, és a vállamra tette a kezét – de nem haragosan, inkább úgy, ahogy egy súlyos zsákot levesz a másik válláról.

– A barátnőm, Kata férje ügyvéd. Reggel kilenckor már náluk ültem a konyhában, és végignéztük az egészet – folytatta. – A házad papíron tiszta, Ilonának semmi joga nincs hozzá, ez igaz. De azt is elmondta, hogy egy zárolási kérelmet be tud nyújtani, ami napokra befagyasztja a számládat, amíg a bíróság el nem utasítja – és épp elég lenne ahhoz, hogy a franchise-cégtől kicsússzon a kezünkből a határidő. Ezért nem vártam meg, hogy Ilona lépjen. Felhívtam, találkoztam vele délben, és világossá tettem, hogy ha benyújtja azt a kérelmet, zsarolásért jelentem fel, és tanúm is van rá, mert Kata velem jött. Percekig hallgatott, mielőtt beleegyezett, hogy ejti az egészet. Én sem voltam biztos benne, hogy meghátrál.

– Zsófi, annyira sajnálom…

– Tudom – mondta, és leült mellém, a bögréjét a két tenyere közé fogva, mintha melegedne rajta. – De ezt soha többé ne csináld. Legközelebb szólj, mielőtt egyedül próbálod megoldani. Együtt könnyebb lett volna.

Az a csend, ami utána következett, másmilyen volt, mint korábban. Nem feszült, hanem meleg, mint a frissen sült kakaós csiga illata. A konyhában a hűtő halkan duruzsolt, és odakintről behallatszott a szomszédék vizslájának türelmetlen vakkanása. Zsófi nevetett egy kicsit, és én is elmosolyodtam.

Két héttel később, amikor megnyitottuk a cukrászdát, aznap hajnalban már a pult mögött álltam, és a kürtőskalácsot forgattam a parázs felett. Zsófi a kasszánál rendezgette a forintokat, Kata pedig a kirakatot törölgette. Az első vevő egy idős néni volt, aki hozott nekünk egy csokor friss mentát a kertjéből, mert azt mondta, hozzon szerencsét. Én a háttérből figyeltem Zsófit, ahogy éppen egy kislánynak magyarázza, hogyan sülnek a kakaós csigák. Mosolygott, és a mozdulatai olyan könnyedek voltak, mintha sosem hordta volna a vállán azt a hároméves álmot.

Este, amikor bezártunk, Zsófi leült a kis asztalhoz, és elkezdte számolni a bevételt. A keze gyorsan járt a színes bankjegyeken, aztán felpillantott.

– Máté, a bérleti díjra megvan, és még maradt is. Hívd át Katát, ünnepeljünk.

Odamentem, átkaroltam, és az államat a hajához érintettem. A mentacsokor ott állt egy vizespohárban a pult szélén, és minden egyes bankjegynél, amit Zsófi egymásra rakott, egy kicsit könnyebb lett a mellkasomban a súly, amit két hete cipeltem.