Az órásmester és a szabálytalan kuvasz

Kelemen bácsi minden reggel pontban háromnegyed hatkor ébredt. Ébresztőóra nélkül, a belső szerkezete szerint, ami hatvan év óta ugyanúgy ketyegett. Hatkor tea, két szelet száraz kenyér, vaj nélkül. Séta a Margit-szigeten hét és fél nyolc között, mindig ugyanazon a körön, a rózsakertnél balra, a zenélő kútnál jobbra. Utána az újság átolvasása, tízórai, egy óra csöndben olvasás, ebéd. Mindennek megvolt a maga rögzített helye és ideje. Amikor a felesége, Irén három éve elment, ez a napirend még szigorúbbá vált. Nem a fájdalom miatt ragaszkodott hozzá. Kelemen bácsi úgy érezte, amíg betartja, addig ő maga is létezik. A rend tartotta össze, mint órában a fogaskerekek. Az unokája, Zsófi június végén állított be hozzá — lebarnulva, zajosan, hátizsákkal és egy hatalmas szállítódobozzal. A dobozból furcsa kotyogás hallatszott ki. — Nagypapa — mondta Zsófi már a küszöbről — ez itt Mogyoró. Ő egy csoda. Kelemen bácsi lenézett a dobozra. Aztán Zsófira. — Micsoda? — Kuvasz keverék. Hát… nagyjából kuvasz. — Látom, hogy nem pelikán. De minek? — Papa, nem tudtam otthagyni, anyáéknál allergia, a menhelyen meg… — A gangra — mondta Kelemen bácsi. — Majd a gangon lakik.

Vita lezárva. Zsófi kinyitotta a száját, aztán becsukta. — Rendben. A gangon. Egyelőre. Senki nem figyelt arra az „egyelőrére”. Hiba volt. Mogyoró közepes termetű, hófehér, bozontos valami volt, két fekete szemgolyóval, melyek úgy figyeltek, mintha már mindent tudna az emberről. Körülnézett az előszobában — komótosan, alaposan — majd átballagott a nappaliba, megszaglászta a perzsaszőnyeget, a fotelt, a radiátor sarkát. Kelemen bácsi követte, rossz előérzettel. Mogyoró megállt a szoba közepén. Felnézett rá — félelem nélkül, szinte kíváncsian. És leült. — A gangra — mondta Kelemen bácsi határozottan. A kutya nem mozdult. — Azt mondtam, gang! Mogyoró ásított egy hatalmasat, teljes nyugalommal. Kelemen bácsi tett egy lépést felé. A kutya nem szaladt el — egyszerűen csöndesen felállt és bebújt az ágy alá. Kelemen bácsi ott állt a saját nappalija közepén, és az ágyat nézte. Negyven évig volt művezető a Ganzban. Mindig szót fogadtak neki.

Az első hét rémálom volt. A kialakított napirend kártyavárként omlott össze. A séta ideje alatt Mogyoró az ajtót kaparta, ahelyett, hogy csöndben lett volna a gangon. Az újságot nem lehetett nyugodtan olvasni, mert a kutya nyüszített. De aztán, valahogy észrevétlenül, Mogyoró abbahagyta az idegesítést. Egyszerűen a lakás részévé vált, mint a könyvespolc vagy a vekker az éjjeliszekrényen. És mindig figyelte Kelemen bácsit. Mindig. Akárhová ment a lakásban, Mogyoró csöndben követte, és lefeküdt a közelében. Nem ugrált, nem követelőzött. Csak nézte — kissé félrebillentett fejjel, mintha hallgatná. Egyszer Kelemen bácsi a rezsiárak emelkedéséről olvasott cikket, és hangosan, önkéntelenül felmordult: — Szemtelenség. Mogyoró halkan felmordult válaszul. Egy rövidet. Kelemen bácsi a szemüvege fölött nézett a kutyára. — Egyetértesz te is? Mogyoró farkcsóválás nélkül, komolyan nézett vissza. — Na ugye — mondta Kelemen bácsi. — Ez már régen nem járja. Ez volt az első beszélgetésük.

A fordulópont egy héttel később jött el. Kelemen bácsi elment a közeli állateledel-boltba. Vette a legolcsóbb tápot, amit Zsófi is hozott. Betette a kosárba. Majd rápillantott a szomszédos polcra, ahol prémium kutyakonzerv állt, rajta felirat: „Aktív, nagytestű ebeknek, bárányhússal és borsóval”. Kivette. Visszarakta. Újra kivette. Hát igen… ez a kutya tényleg aktív. Egész nap járkál utána, mint egy hűséges testőr. Végül a drágább konzervet vette meg, és otthon egy szép porcelántálban tálalta fel. Mogyoró odament, megszaglászta, és azonnal enni kezdett — a szokásos szkeptikus manőverei nélkül. Kelemen bácsi nézte, és furcsa érzés fogta el. Nem büszkeség. Nem is öröm. Valami egyszerűbb volt — csak az a jó érzés, hogy a kutya eszik.

Szerdán a Margit-szigeten megszólította Szilágyi bácsi, a szomszéd kerületből ismerős nyugdíjas, aki mindig a japánkertnél üldögélt. — Kelemen úr! Maga is kutyás lett? — Az unokámé — mondta Kelemen bácsi a már begyakorolt választ. — Szép állat. Kuvasz, ugye? — Keverék. — Az én Rózsikám, Isten nyugosztalja, nagyon szerette a kuvaszokat. Mindig azt mondta, hogy hűségesebbek, mint az emberek. Intelligensek. Kelemen bácsi hallgatott. Nézte Mogyorót, aki épp egy rózsabokor alatt talált valami hallatlanul érdekeset, és elmélyült, precíz ásásba kezdett. — Megtartja? — kérdezte Szilágyi bácsi. — Dehogy. Zsófi pénteken elviszi. — Meg fogja bánni. — Nincs mit megbánnom — mondta Kelemen bácsi, kicsit talán élesebben a szándékoltnál. — Végre rend lesz a lakásban. Kimondta határozottan. De valami nem stimmelt a szavaiban. Érezte. Ahogy a mondat elhagyta a száját, Mogyoró abbahagyta az ásást, odafutott hozzá, és az orrát a cipőjébe nyomta. A keze, szinte magától, lenyúlt és megvakarta a feje búbját. A kutya lehunyta a szemét. Rend lesz. Csend. Tiszta szőnyeg. A Margit-sziget, pontosan negyven perc alatt, ugyanaz a magányos kör. Minden, mint régen. És abban a pillanatban Kelemen bácsi, talán először három év óta, rettenetes élességgel elképzelte ezt a „mint régen”-t. Az üres lakást reggel fél hatkor. A magányos teát. Az újságot, amit nincs kivel megvitatni. A délutánt, amikor nincs többé oka kimenni a szigetre. Három évig ez volt a rend. De ez a kép most már nem a megnyugtató biztonság ígéretét hordozta. Ez a kép most dermesztően üresnek tetszett.

Csütörtök este Zsófi a hátizsákját pakolta a vendégszobában. Mogyoró a szoba sarkában ült, és látható szorongással figyelte a készülődést. Kelemen bácsi az ajtófélfának támaszkodott, összefont karokkal. — Hagyd itt az állatot — mondta hirtelen, rekedten. — Majd én gondját viselem. Zsófi keze megállt a levegőben egy összehajtogatott pólóval. — Papa… — Nem viccelek. Majd én etetem, sétáltatom. Nekem itt úgyis… — Elharapta a mondat végét. Zsófi lassan elmosolyodott. Ez az a mosoly volt, amit akkor látni, amikor valami a helyére kerül. — Rendben van, nagypapa. Itt hagyom. Mogyoró halkan felnyüszített, és csóválni kezdte a farkát. Pénteken Zsófi és Mogyoró nem mentek sehová. Illetve Mogyoró és Kelemen bácsi kikísérték Zsófit a kocsihoz, Kelemen bácsi pedig maga tette be a csomagtartóba a hátizsákot. — Telefonálj, ha hazaértél — mondta, a szokásosnál kicsit tovább tartva a búcsúölelést. — Te is — felelte Zsófi. — Én csak úgy nem szoktam. — Majd pont ezért fogsz. A kocsi eltűnt a fordulóban. Kelemen bácsi még egy percig állt a járdán, Mogyoróval a lábánál. Aztán felmentek a lépcsőn. Az előszobában Mogyoró leült, és felnézett rá. Kelemen bácsi leakasztotta a kabátját, levetette a cipőjét. — Na — mondta csöndesen. — Most már csak mi ketten vagyunk. Mogyoró kétszer ugatott, röviden, mintha pontot tenne egy mondat végére. A rend megmaradt. Kelés fél hatkor, tea hatkor. Az újság a földön a konyha sarkában, természetes dologként. A szigeten a séta már nem pont negyven perc volt — néha egy óránál is tovább tartott, mert volt, hogy Mogyoró megtalálta a tökéletes botot, és zenélő kúttól a platánsorig kellett apportírozni. Reggelente, tea közben, Kelemen bácsi hangosan olvasott fel az újságból. Nemzetközi helyzet, kerületi hírek, néha az időjárás-jelentés. Mogyoró ilyenkor mellé feküdt, és úgy hallgatta, mintha az élete múlna rajta — komolyan, a fejét jobbra billentve. Esténként pedig felugrott a díványra, és a fejét a gazdája ölébe hajtotta. Kelemen bácsi ilyenkor lekapcsolta a villanyt, és a sötétben ültek. A kutya lélegzése nyugodt volt, ritmikus. Kelemen bácsi hallgatta. Csend volt. De nem üresség. Ez volt a nagy különbség.