Balassa Elemér óráira a nap is beigazíthatta volna magát.

Hatkor kelt, mindig hatkor, ébresztőóra nélkül – a teste egyszerűen tudta. Reggeli hétkor: két szelet zsíros kenyér, erős tea. Nyolckor sétaindulás, pontosan negyven perc, mindig ugyanaz a kör a Városligetben, a tóig és vissza. Aztán a lap, az ebéd, a délutáni szunyókálás. Amikor a felesége, Ilonka tavaly elment, ez a rend nem lazult el – megkeményedett. Nem csak a gyász miatt. Rájött valamire: amíg megvan az óra, ő is megvan. A napirend tartotta a formáját, mert már semmi más nem tartotta.

Az unokája, Dorka júniusban jött, lebarnult bőrrel, egy hátizsákkal és egy nagy szállítóboxszal a kezében. A boxból tüsszentés hallatszott.

– Nagyapa – mondta, ahogy belépett –, ez itt Mogyoró. Nagyon jó kutya.

Elemér a boxra nézett, majd Dorkára.

– Mi ez?

– Tacskó. Kutya, hát.

– Látom, hogy nem szamár. Miért hoztad ide?

– Mert nem volt kire hagynom addig, míg…

– A teraszra – mondta a férfi. – Ott éljen. Ezzel el is van intézve.

Dorka szólni akart valamit, aztán csak biccentett.

– Jó. Egyelőre a teraszon. Egyelőre.

Erre a két szóra senki nem figyelt fel. Hiba volt.

Mogyoró vörösesbarna szőrű, hosszú testű kis állat volt, olyan pofával, mintha mindent tudna a világról, amit érdemes tudni. Végigszaglászta az előszobát, alaposan, aztán a nappalit, a szőnyeget, a fotelt, a radiátor melletti sarkot. Elemér mögötte lépkedett, figyelt. A kutya megállt a nappali közepén, ránézett – félelem nélkül, inkább kíváncsian –, és leült.

– A teraszra – ismételte a férfi határozottan.

Semmi mozgás.

– Azt mondtam: a teraszra.

Mogyoró ásított, széles, kedvteli ásítással. Elemér közelebb lépett. A kutya nem menekült, csak felállt, és nyugodtan bemászott a fotel alá.

Elemér ott állt a saját nappalijában, és a fotelt bámulta. Negyven évig adott utasításokat embereknek egy gyárban, aztán a lakógyűlésen is, és mindig működött. Ez most nem.

Idővel Mogyoró egyszerűen a lakás részévé vált. És figyelte a férfit. Mindig. Mellé kucorodott, félrehajtott fejjel néztek egymásra, mintha hallgatná, mit mond. Egyszer, amikor a gázszámláról olvasott, kimondta hangosan, gondolkodás nélkül:

– Ez botrány.

Mogyoró rövidet ugatott. Egyszer.

Elemér a lap fölött nézett rá.

– Egyetértesz?

A kutya csak nézett vissza.

– Pontosan – mondta a férfi. – Botrány, az.

Ez volt az első beszélgetésük.

Egy héttel később bement az állateledel-boltba a Lehel téren. Levette a polcról az olcsó száraz kaját, ugyanazt, amit Dorka hozott. Kosárba tette. Aztán megnézte a mellette lévő polcot. Volt ott másik, drágább táska, rajta felirat: „aktív, kistestű kutyáknak, báránnyal”. Kezébe vette, letette, újra felvette.

Tényleg mozgékony. Egész nap rohangál.

A drágábbat vette meg. Otthon kitette a tálat. Mogyoró odament, megszagolta, és rögtön nekiesett – a szokásos gyanakvó szimatolás nélkül. Elemér nézte, és valami furcsát érzett. Nem büszkeséget. Nem is örömöt. Valami egyszerűbbet – jó, hogy eszik.

Szerdán a parkban megállította Kovács Béla, a szomszéd, nyolcvanas, mindig botra támaszkodva, mindig beszédes kedvében.

– Elemér! Kutyád van már?

– Az unokáé – felelte a szokott módon.

– Szép kis állat. Tacskó?

– Tacskó.

– Az én Editkém, Isten nyugtassa, odáig volt a tacskókért – ült le a padra Béla. – Azt mondta, okosabbak, mint az emberek. Néhol.

Elemér nem szólt semmit. Mogyoró éppen talált valamit egy bokor alatt, és szakértői komolysággal foglalkozott vele.

– Nálad marad?

– Nem. Az unokám elviszi péntekre.

– Hiányzik majd, meglásd.

– Semmi sem hiányzik – mondta a férfi. – Rend lesz otthon.

Határozottan mondta ki. De valami nem stimmelt a mondatban, ezt maga is érezte. Mogyoró odaszaladt hozzá, beledugta az orrát a cipőjébe. A keze automatikusan lehajolt, megvakargatta a füle mögött. A kutya lehunyta a szemét.

Rend lesz. Csend. Tiszta szőnyeg. Séta, negyven perc, egy útvonal. Minden úgy, mint régen.

Hirtelen nagyon élesen elképzelte azt a „régen”-t. A lakás reggel hétkor – mozdulatlan, néma. A reggeli egyedül. A lap, amit nincs kinek felolvasnia. A délután, amikor semmi ok kimenni a parkba. Három évig élt így. És az rend volt. De most ez a kép már nem rendnek tűnt. Ürességnek tűnt.

Csütörtök este Dorka pakolta a hátizsákját. Mogyoró mellette ült, feszülten figyelte a készülődést. Elemér az ajtóban állt, nézte a jelenetet.

– Hagyd itt az állatot – mondta. – Majd én gondozom.

Csend.

Dorka lassan elmosolyodott, úgy, ahogy akkor mosolyodik az ember, amikor valami visszakerül a helyére.

– Jó, nagyapa. Itt hagyom.

Mogyoró felugatott. Röviden. Mintha pontot tenne a mondat végére.

Dorka péntek reggel indult. Elemér maga vitte le a csomagot a kocsihoz, nem engedte, hogy az unokája cipelje. A lány erősen átölelte a kapualjban.

– Hívj majd – mondta a férfi.

– Hívok. Te is hívj.

– Én nem hívok csak úgy.

– Nagyapa. Hívj.

A kocsi elgurult a Thököly úton. Elemér egy percig még ott állt. Aztán felment.

Az előszobában Mogyoró várt rá. Levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját.

– Most már ketten leszünk – mondta.

A kutya felugatott.

– Na jó.

A rend megmaradt. Hatkor kelés, hétkor reggeli. Séta naponta háromszor – ez is renddé vált, csak új renddé. A lap a sarokban a padlón, kézenfekvő módon. Reggelinél felolvasta a híreket: mi történt a kerületben, a világban, néha az időjárást. Mogyoró mellette ült, komolyan, kissé jobbra hajtott fejjel.

Este a kutya felkúszott a lábára az ágyban. A lámpa kialudt. Egyenletesen szuszogott. Elemér ott feküdt és hallgatta.

Csend volt. De nem üresség. Ez volt a nagy különbség.

Október elején Dorka visszajött egy hosszú hétvégére – vizsgaidőszak előtti szünet volt az egyetemen. Bekopogott, és mire kinyílt az ajtó, Mogyoró már ott állt Elemér lába mellett, farokcsóválva, de nem mozdult el a helyéről.

– Szia, nagyapa! – Dorka lehajolt volna a kutyához, de Mogyoró csak egy pillantást vetett rá, majd visszafordult a férfi felé, mintha jelentést tenne: ő van itt, minden rendben.

Elemér ezt észrevette. Nem szólt hozzá, csak beengedte az unokáját, majd a konyhába ment teát főzni. Dorka a nappaliban leült a fotelbe – ugyanabba, amelyik alá a kutya három hónappal korábban bemenekült –, és nézte, hogyan igazítja meg nagyapja a kutyakenyér-tálat, hogyan tölt bele pontos, megszokott mennyiséget.

– Nagyapa – szólt óvatosan Dorka –, gondolkodtam. Most, hogy egyetemre járok, tényleg nincs kire hagynom Mogyorót hétköznap. Anyáéknál sincs hely, tudod, a bátyám allergiás.

Elemér nem fordult meg azonnal. A csapból folyó vizet nézte.

– És?

– És arra gondoltam, hátha… maradhatna végleg nálad. Persze ha akarod. Ha nem, elviszem, megoldom valahogy.

Csend lett a konyhában. Csak a vízforraló kattant.

– Már itt van négy hónapja – mondta végül Elemér, és leült az asztalhoz Mogyoró tálja mellé, mintha a döntést nem is neki, hanem a kutyának kellene meghoznia. – Miért kérdezed, mintha most kezdődne valami.

Dorka elmosolyodott, de nem szólt közbe.

– A pénztárkönyvem itt van a fiókban – folytatta a férfi. – Beírtam a tacskótáp árát. Minden hónapban. Azt hitted, nem vettem észre, hogy állandó tétel lett?

– Nem hittem semmit, nagyapa. Csak látni akartam, mit mondasz.

Elemér lenyúlt, és megvakarta Mogyoró füle tövét. A kutya odabújt a lábához.

– Marad – mondta egyszerűen. – Írasd át a chipnyilvántartást is az állatorvosnál az én nevemre. Rendben legyen a papír is, ne csak a szokás.

Dorka bólintott, és a szeme megtelt könnyel, de nem szólt, csak felállt, és nagyapja mellé húzott egy másik konyhaszéket, mintha hármasban ülnének az asztalnál – ő, az öregember és a kutya, amelyik a padlón, a tál mellett, elégedetten csámcsogott tovább.

Aznap este, mielőtt lefeküdt, Elemér előszedte a pénztárkönyvet, és a hónap alján, ahol addig a kiadásokat sorolta – gáz, villany, tacskótáp –, új sort nyitott: „Mogyoró – saját kutya”. Áthúzta a régi bejegyzést, ami azt írta, hogy „az unoka kutyája”, és mellé, apró betűkkel odaírta a mai dátumot.

Aztán bekapcsolta a lámpát az éjjeliszekrényen, felolvasta még egyszer a másnapi híreket előre a lapból – megszokásból –, majd lekapcsolta a villanyt. Mogyoró felkúszott a lábára, ő pedig hallgatta a szuszogást, és tudta, hogy a rend, amit egész életében az órákra épített, most már nem az űr ellen tartja magát, hanem valami ellen, ami tényleg megvan.